Sziasztok^^
Hétfő révén meg
is hoztam az első fejezetet :) Remélem legalább fele annyira tetszeni fog, mint
a prológus! Igazából nagyon izgulok, hogy a rész végén is, annyira tetszeni
fog-e a történet, mint az elolvasása előtt :$
Köszönöm szépen
az öt darab rendszeres olvasót! Nagyon örülök neki *-*
És persze azt
is köszönöm, hogy ennyien érdeklődtök a történet iránt :3 Próbálom magamból
kihozni a legtöbbet, viszont még nagyon is van hová fejlődnöm, úgyhogy
bármilyen véleményt és kritikát szívesen fogadok! ^^
Kellemes olvasást! Chu~
A nevem Han
AhReum, huszonegy éves vagyok és vámpír. Az igazi korom nagyjából 287 lehet, 266
éve megálltam az öregedésben, azóta nem számolom. A dadám Mihoko szerint én
vagyok a megváltás a fajtánkra nézve. Sokszor mondja: „A gyilkos benned van,
AhReum! Csak ki kell csalogatni!”
Sosem voltam
olyan fajta vámpír, aki embereket ölt a vérükért, vagy akárcsak bántott is
egyet. Mindig olyan tasakból ittam, amit a kórházból szereztem, vagy állatok
vérét ontottam. Teljes mértékben erőszakmentes életet éltem. Persze, hogyha a
barátaim épségéről volt szó nem ismertem önmegtartóztatást, de kizárólag
farkasok voltak, és sosem öltem meg őket.
Majdnem minden
este, miután álomra hajtottam a fejem, arra keltem, hogy Mihoko a fejemben
turkál. Nem mindig, de általában sikerült neki. Ilyenkor különböző rémképeket
vetített elém, amiben embereket, ártatlanokat és gyerekeket ölök, falukat írtok
ki. Reméltem, hogy egy idő után feladja, de ez nem így lett. Már évek óta ez
megy, néha úgy érzem, bele fogok őrülni.
Fejvesztve
rohantam ki a negyedből, hogy minél távolabb kerüljek attól a három
nőszemélytől. Ennyi idő után sem értettem, hogy Mihoko és a csatlósai miért
akarnak ennyire a rossz útra téríteni. Hiszen mi hasznuk származna abból,
hogyha én megölnék bárkit is?
Ezekkel a kis
akciókkal nemhogy közelebb, inkább távolabb kerültem a "gyilkos"
énemtől. Egyre jobban rettegtem attól, hogy tényleg megteszem. Véletlenül
megölök valakit, aztán már nem lesz visszaút. Olyan leszek, mint a
képzelgésekben. Nem akartam.
Lábaim
automatikusan ahhoz az emberhez vittek, akire a legnagyobb szükségem volt
ezekben az időkben. Az ablak csak miattam, mint mindig, most is nyitva volt.
Hangtalanul suhantam be, és álltam meg a férfi ágya mellett.
Békés arcát
néztem, ami kisimult alvás közben. Barna tincsei most a szokásostól eltérően
nem voltak oldalra állítva. Egyszerűen csak kócosan lapultak le, és takarták
homlokát, szinte láthatatlan szempillái, most kivehetőek voltak. Szemem
akaratlanul is meztelen felsőtestére vándorolt, amiről félig lecsúszott a
takaró, ezzel megvillantva pár kockát.
Őt nem
zargatták. Neki nem okoztak lidérces álmokat úgy, mint nekem. Nem akartam
felkelteni, kezemmel végig simítottam arcán, minek hatására apró mosoly jelent
meg rajta. Felemeltem a takarót, és óvatosan mellé feküdtem. Kezemmel keze után
kutattam, miután megtaláltam lehunytam szemeim, és átadtam magam a varázslatnak.
Egy családi
házban volt, a napsugarak kezdtek betörni az ablakon. A gáztűzhely előtt állt,
palacsintát sütött két gyermekkel együtt. Közelebb mentem hozzájuk. Boldog
volt, annyira boldog, mint amilyennek még sohasem láttam. Talán erre vágyik?
Egy családra és az öregedésre? Miért nem beszélt nekem sosem erről?
A lépcső
nyikorogni kezdett, és egy fehér-kék ombre hajú nő lépkedett le rajta. Nem
akartam megvárni ki az; kezem a férfi vállára tettem, ezzel kizökkentve a saját
maga által kreált álomvilágából. Nem volt jogom, hogy tovább turkáljak
vágyaiban. Nem én voltam a felesége, nekem barna hajam van...
A következő
pillanatban egy puha füves területen voltunk, amit cseresznyefák díszítettek.
WonShik ott ült a fűben, nem messze tőlem. Közelebb mentem hozzá, és leültem
mellé.
- AhReum -
suttogta. - Hát te voltál - simított végig arcélemen egy barátságos mosollyal.
- Sajnálom,
csak... Megint azt csinálták - hajtottam le a fejem.
- Ugye tudod,
hogy nem fogják abbahagyni, amíg meg nem ölsz valakit? - mondta ki a
nyilvánvalót.
- Ugye tudod;
nem csak azt akarják, hogy megöljék EGY embert. Azt akarják, hogy lemészároljak
egy egész fajt.
- A
farkasokat! Azok az emberek lehet mind farkasok voltak - úgy tűnt, hogy WonShik
védeni akarja Mihokot.
- De még nem!
Nem öltek meg senkit, akkor nem farkasok! Csak ártatlan emberek, akik az átok
alatt állnak, de ők döntenek aktiválják-e vagy sem – álltam ki saját igazam
mellett.
- AhReum...
Tudod, hogy hogyan állunk a farkasokkal. Muszáj lesz kiirtani őket a közelből,
vagy ők fognak kiirtani minket - vágta fejemhez.
- Miért nem
megyünk egyszerűen el? - fakadtam ki.
- Ez a mi
területünk, nekik kell elmenni. De amint látod, nem fognak - tárta szét kezeit.
- Engem ez nem
érdekel! Nem akarok itt maradni, csak te és a srácok tartanak itt. De nekem a
többire nincs szükségem! - és tényleg így gondoltam. Nem akartam újra úgy
felkelni, hogy miattam haltak meg az emberek. Egy nyugodt életet akartam, nem
meghalni. De legfőképp nem akartam ezt tovább folytatni.
- Viszont
nekünk… a vámpíroknak szükségük van rád! Az erődre!
- Ugyan olyan
vagyok, mint a többiek! Sőt kapásból ti hatan, egyenként erősebbek vagytok,
mint én! Elegem van! - kezdett el sötétedni a táj. - Miért beszélsz már te is
úgy rólam, mint egy tárgy? Nem vagyok fegyver, akit csak úgy aktiválhattok! Nem
én vagyok az aduász a háborúhoz! NEM VAGYOK GYILKOS! - ordítottam. A szél
feltámadt, a fű elfeketült, a cseresznyefák teljesen csupaszok voltak, a felhők
ellepték az eget. Villámlott és zuhogott. A környezet tükrözte az érzéseimet;
kiborultam.
Kiléptem
WonShik álomvilágából, egy utolsó pillantást vetettem az ébredező fiúra, majd
elhagytam otthonát. Valami más lett. Eddig sosem volt ilyen, sosem állt
Mihokoék oldalán. Mindig próbált megvigasztalni, azt bizonygatta, hogy nem
fogok embereket ölni. Biztosított róla, hogy nem leszek olyan… Ő tartotta
bennem a lelket. Miatta nem őrültem még meg.
Most pedig…
Burkoltan próbált meggyőzni róla, hogy öljek meg valakit, hiszen úgy
mindenkinek jobb lesz. Mi lett vele? Mi változhatott meg két nap alatt? De… Ha
már ő is azt mondja, akkor… Akkor meg kéne tennem – futott át hirtelen az
agyamon. Ezt az opciót azonban rögtön kivertem a fejemből, miközben lerogytam
egy nagyobb kő tövében.
Csak ekkor
vettem észre, hogy időközben teljesen eltávolodtam a várostól. Körbenéztem,
mindenhol csak fákat és óriási köveket láttam. Még sosem voltam ezen a helyen,
de tökéletes volt arra, hogy egyedül legyek és gondolkodjak. Lehet ez is sokat
rontott a helyzetemen, hogy olyan dolgokba próbáltam belelátni, amikről
fogalmam sem volt.
Nem értettem
Mihokoékat. Talán, hogyha elmondták volna miért olyan fontos, hogy megöljek
valakit… Miért én vagyok az utolsó esélyük… Akkor talán még táplálkoztam is
volna emberből. De így, csak még jobban elrettentettek az egésztől. Ők minél
jobban akarták, én annál jobban visszakoztam.
Hallottam,
ahogy egy ág megreccsen, majd egyre közelebbről halk szuszogást. Nem sok idő
kellett és egy apró nyuszi tűnt fel a látókörömben. Akaratlanul is elfogott az
éhség. Sajnáltam a nyulakat, azonban muszáj volt őket és más állatokat
feláldoznom, ha meg akartam védeni az embereket. Valahol mi is olyanok voltunk,
mint ők, akárcsak a farkasok…
Hangtalanul
felálltam, majd egyre közelebb férkőztem az apró állathoz. Nem szerettem hamar
letudni ezt a folyamatot. Így igazságos volt. Ha ő el tudott menekülni, akkor
elengedtem. Nem vetettem be semmilyen erőt. A nyuszik ellen nem voltam képes.
Már majdnem
elkaptam, amikor…
- Ne bántsd az
erdő állatait – hallottam meg egy barátságos hangot magam mögül. Hátrafordultam
és egy nagy szemű, babaarcú fiúval találtam szembe magam, kínai volt és…
Farkas, jutott el a tudatomig, amikor jobban kezdtem figyelni a szagokra. Hogy
nem vettem észre, hogy a közelben van? Aish!
- Én… nem
akartam – kezdtem magyarázkodni, azonban fölöslegesen. A farkasok megérzik
mások érzéseit. Persze nem mindet, de az ilyet pont igen.
- Most már
úgyis mindegy – mutatott az egyre távolabb ugráló nyúlra. Miért mondja ezt,
amikor tudnia kell, hogy vámpír vagyok? Éreznie kéne a szagomat… - Érdekes
illatod van – gondolkodott el. Szóval megérezte. – Még nem éreztem ilyet, csak
egy személyen, de az férfiasabb volt – kuncogott. Mégse tudja? - A nevem LuHan,
és a tied?
- AhReum –
nyögtem ki nagy nehezen, majd bólintottam egyet.
- Kedves
AhReum, megtudhatom, hogy mit keresel az erdőnek ezen a részén? – érdeklődött,
mire nyeltem egy nagyot.
- Én…
- Eltévedtél
ugye? – csóválta a fejét. - Majd én segítek hazajutni, de előtte még eszünk
egyet, rendben?
Úgy éreztem,
sőt egészen biztos voltam benne, hogy nem olyan kajára gondolt, mint amilyenre
én… Ettől függetlenül elfogadtam az ajánlatát, ugyanis nagyon finomak voltak
azok az ételek, amiket az emberek és a vérfarkasok ettek. És persze annyit
ehettem belőlük amennyit csak akartam, úgyse hatottak semmit…
LuHan
elindult, én pedig utána siettem. Ha nem vámpír lettem volna, akkor meglepődtem
volna azon, hogy egy szikla mögött lévő lépcsőn ballagtunk le egy barlangba.
Azonban kénytelen voltam meglepettséget tettetni, ugyanis LuHan azt hitte ember
vagyok.
Mikor leértünk
egy előszoba szerűség tárult elém, ahol akasztó, cipős szekrény, és egy lóca
volt, amire le tudtam ülni, hogy levegyem a cipőm. Épp azt csináltam volna,
amikor a férfi leintett, hogy hagyjam. Elgondolkodtam rajta, hogy mennyi idős
lehet, azonban nem jutottam kielégítő eredményre.
Egyel beljebb
mentünk, egy hosszú folyosót pillantottam meg, aminek mindkét oldaláról ajtók
nyíltak, és velem szemben is volt egy a folyosó végén. LuHan az első ajtón
befordult, én pedig követtem őt. A konyhába vezetett be, én leültem az
asztalhoz, ő pedig elkezdett teát csinálni.
- Mit is
keres, egy magadfajta lány az erdőnek e részén? – mondatára belém fagyott a
levegő. Magamfajta? Szóval mégis rájött?
- Hogy érted
azt, hogy – nyeltem egyet -, magam fajta?
- Hát… már
megbocsáss, de olyan kis ártatlannak tűnsz. Középiskolás emberek nem járnak
errefelé, főleg nem lányok – magyarázta meg. Oké, nem tudja.
- Egyetemista
– javítottam ki. – Csak… családi problémák. Szerettem volna egyedül lenni, és
nem vettem észre, hogy ilyen messze kötöttem ki.
- Nem tűnsz
rossz embernek. Ide bármikor jöhetsz – mosolygott rám bíztatóan, mire nekem is
egy görbe szökött az arcomra.
Ezután LuHan a
nappaliba vitt, ahol megittuk a teát és beszélgettünk. Nagyon kellemes volt a
társasága. Nem hittem volna, hogy egy farkassal is ilyen nagyszerűen ellehet
beszélgetni. Eldöntöttem, hogy máskor is visszajövök, és nem szólok róla
senkinek.
Azonban nem
hagyott nyugodni a tudat, hogy miért nem vette észre, hogy vámpír vagyok.
Hiszen meg kellett volna éreznie! Ugyanúgy, ahogy mi megérezzük a farkasok
szagát, neki is meg kellett volna. Mindenkinek jellegzetes; a farkasoknak kutya
szaguk van, amit többé-kevésbé elnyom a mentol – akárcsak LuHan esetében -, a
boszorkányoknak gyógynövény, nekünk pedig vér, amit a vanília nyom el, szintén
vannak kivételek.
- Mentol
illatod van, tetszik – jegyeztem meg, hátha kideríthetem érzi-e a vaníliát.
- Oh, hát… nekem
sincs bajom a fahéjjal – vont vállat, majd ott folytattuk, ahol abbahagytuk.
Fahéj? Most ő
egy selejt a farkasok közül?! Lehet, csak a szaglásával vannak problémák. Nem
hiszem, hogy ilyen külső adottságokkal selejt lenne… De kinek van itt fahéj
illata, mert, hogy nem nekem az biztos! És a tudat, hogy fahéjat érzett, csak
még jobban megrémisztett. Miért nem tudja, hogy vámpír vagyok?
Este LuHan
visszakísért az erdő szélére, ahol biztosítottam, hogy innen már hazatalálok.
Ezután az alkalom után rendszeresen jártam a barna fiúhoz. Iskola után sokszor
mentem az erdőbe, ahol LuHan mindig feltűnt. Sose kérdezősködtem, hogy embert
játsszak, ő sem kérdezősködött, hogy én miért nem teszem.
WonShik
bocsánatot kért, én megadtam neki, hiszen az örökkévalóság sok idő. Ő volt az
egyik legfontosabb az életemben, nem akartam elveszíteni. Lassan minden
visszatért a régi kerékvágásba. Velük töltöttem az időt, reggelente rémképek
fogadtak, és a szokásos veszekedés Mihokoval. Azonban végre tudtam WonShikhoz
menekülni.
Nem kérdeztem
meg miért volt olyan, amilyen. Úgyse mondta volna el az igazat, az volt a
lényeg, hogy újra velem volt. Azt se kérdeztem meg kivolt az a nő az álomból.
Nem akartam, hogy megtudja, a magánéletében vájkálok.
Egyik reggel
újra gyilkoltam. Gyerekeket. Szörnyű volt, hogy a képzelgésben lévő énem imádta
a tudatot, hogy ezt tettem. Hogy olyan vért szívtam, ami még egyszer sem
serkent ki. Egyre jobban féltem ettől az énemtől.
Azonban
ébredés után nem tudtam elfutni. A kezem és a lábam le volt szorítva egy
székhez, olyan vassal, amit verbénába itattak. Ha akartam se tudtam volna menekülni.
De nem ez volt az, ami a legjobban fájt. Amikor felnéztem WonShik sajnálkozó
pillantásával találkoztam.
- Sajnálom
AhReum, de így lesz a legjobb – puszilta meg a homlokom, majd távozott a
helyiségből.