Tenth Chapter

Sziasztok^^

Igen tudom, egy szemét vagyok, hogy csak most hoztam a részt, de egyszerűen nem tudtam folytatni TT__TT Az is elég sokáig tartott mire összeszenvedtem ezt a részt, és szerintem érzékelhető is, hogy nem ment valami könnyedén...
Nem kezdek el mentegetőzni, és azt se mondom, hogy hamar hozom a kövit, mert akkor hazudnék. Próbálkozom vele, de nem tudom mikor fogom tudni megírni, mert valahogy most nem nagyon tudom mi legyen a következőkben...
Mindenesetre itt van a rész, és remélem nem lett annyira szörnyű, mint ahogy hiszem >.<

Kellemes olvasást! Chu~

*AhReum POV*

- Sietned kell AhReum! Nem vesztegetheted az időt, minden egyes másodpercen az életünk múlhat, érted? – szorongatta JongIn a kezem, aprót bólintottam. - Ne engedd, hogy bárki is kövessen, vigyázz magadra, és… Te vagy a legfontosabb – simogatta az arcom. – Bármi is történik, elsősorban magadat kell megmentened, nem engem.

- Hogy élhetnék úgy, hogy téged hátrahagytalak? – fúrtam kétségbeesett tekintetem az övébe, mire halványan elmosolyodott, majd ajkait a homlokomra tapasztotta.

- Menj – engedett el, majd hátrált egy lépést.

Elindultam az ajtó felé, de mielőtt kiléphettem volna, még ígéretet tettem.

- Ha az életem árán is, de visszajövök érted. Ígérem – csordult le egy könnycsepp az arcomon, majd átléptem az ajtón.

- Szeretlek Han AhReum - vallomására hátrakaptam a fejem, és azonnal megtaláltam JongIn könnyes tekintetét. – Örökké.

Az érzést, ami abban a pillanatban átjárt, lehetetlen lenne leírni. Talán ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor egy vámpír hosszú, sötétségben töltött évek után találkozik valakivel, találkozik egy boszorkánnyal. A boszorkány a kegyeibe fogadja, majd megtiszteli azzal, hogy reményt ad neki, megelőlegezi a szabadságát egy napfénygyűrű által. Így megadva neki a lehetőséget, hogy az élete egy ragyogóbb irányt vehessen, immár a nap éltető melegében.

Ez volt számomra Kim JongIn; a boszorkány, akinek hála beléphettem a nap vakító sugarába. Akinek én voltam az egyetlen, senki más, csak én. Aki ezzel az őszinte vallomással az összes szeretetét nekem ajándékozta, felajánlotta az egész szívét. Én pedig mohón kaptam érte, és eszem ágában sincs átadni másnak, még csak visszaadni sem. A férfi, a hibrid, aki nélkül semmi vagyok, akivel kézen fogva akarok a világosságba lépni; Kim JongIn.

Másodpercek töredéke alatt termettem előtte, és ajkaim az övére tapasztottam. Csókom íze kétségbeesést, fájdalmat, rettegést, elsősorban pedig szerelmet árasztott magából. Úgy csókoltam, mintha ezek lennének az utolsó percek, mintha az élettől ez lenne az utolsó alkalom, amit kapunk. Mert rettegtem attól, hogy ez így van, hogy ha kilépek az ajtón, akkor többet nem látom őt, vége lesz mindennek.

JongIn pedig nem volt rest éreztetni velem a szeretete összes kis cseppjét. Keze végigbarangolta a testem, a jobb keze derekamon, a bal pedig a nyakamon állapodott meg, és így húzott magához fulladás közel. Ajkai szüntelenül falták az enyémet, miközben jobb kezével simogatni kezdett. A testem majd kicsattant a szeretettől, amit felém közvetített.

- Szeretlek Kim JongIn – leheltem egy rövid csókot kívánatos ajkaira. – Örökké.

Talán még soha életemben nem voltam annyira gyors, mint az után, hogy otthagytam JongInt a pincébe. A szívem majd kiugrott a helyéről, olyan tempóban vert. A testem minden egyes ponton reszketett, immár nem a vallomástól, hanem a rémület óriási darabjaitól, amik méregként áradtak szét az ereimben.

Erősen fennállt a kockázata, hogy követnek engem az Alfa emberei, és csak a megfelelő alkalomra várnak, hogy letéphessék a fejem, vagy kitépjék a szívem. Egyik sem valami kellemes opció, ebben biztos voltam, így minél előbb el akartam érni a célhoz, hogy megnyugodhassak valamilyen szinten.

Beérve a városba olyan dolgot tapasztaltam meg, amit azelőtt még sohasem. A fülemben hangosan dübörgött a körülöttem lévő emberek vérének a száguldása, mintha semmi mást nem fogadott volna be a hallójáratom csak a pumpálást. A számban összefolyt a nyál, ahogy megéreztem az éltető nedű páratlan illatát, nemsokára pedig meg is láttam, ahogy végigfolyik a betonon.

Az érzékeim eltompultak, éreztem, ahogy a szemeim alatti apró erek egyre nagyobbak lesznek, ahogy a szemfogaim mérete a kétszeresére nő. Akárhogy próbáltam ellenkezni csak az előttem heverő vértócsára, haldokló emberekre és az erek lüktető hangjára tudtam figyelni. Baleset… Egy baleset közepébe csöppentem.

Közeledő ámokfutásom egy bevillanó kép akadályozta meg WonShikról, amint egész testét vér borítja, haldoklik, és engem hívogat. Őt követte SeHun, akit JiMin kétségbeesetten szorongatott, miközben SeHun vére már-már teljesen ellepte őt. A szörnyű képből pedig Kris, KyungSoo és Suho sem maradhatott el. Suho ajkait folyamatosan vádló és intő szavak hagyták el.  „Sajnálom AhReum” „Hidd el, meg fogod bánni” „JongIn is… ő is megbánta”, jutottak eszembe sorra Suho szavai, és lejátszódott előttem a halála előtti utolsó párbeszédünk.

JongIn… Meg kell mentenem JongInt.

Óriási erőt vettem magamon, majd tovább mentem, otthagyva az egész kócerájt. Nem hoztam el számukra a halál megváltását, de a lehetőséget sem adtam meg nekik az életre. Most egy sokkal fontosabb személynek volt szüksége a segítségemre, és nem akartam több időt elvesztegetni. Így is egyre kisebb lett a hurok a nyakunk körül.

- Yoo AhRa! – csapódott ki előttem az ajtó, ahogy beszáguldottam a boszorkány otthonába.

A felhők lassan kezdtek szétoszlani felettem, ahogy sikeresen megtettem az utam felét, de ez még mindig nem volt biztosíték semmire. Még ugyan úgy megindulhatott a szakadó eső a felhőkből, és a villámok is elérhettek. Azonban még ha eső is lesz, a napsugaraknak hála szivárvány keletkezik. Reméltem a szivárványt.

- Han AhReum – jött fel a pincéből, miközben belebújt egy fekete, belül piros színű köpenybe. – Késtél, legalább öt percet, mi történt?

- K-késtem? – dadogtam. – Mégis mire célzol?

- Nem lényeges, így legalább volt időm megkeresni a rég elveszett köpenyem. Ha már csinálok valamit, akkor azt tegyem stílusosan. Hát nem menő? – nézett rám csillogó szemekkel.

- De, az – bólintottam egy aprót, miközben teljesen le voltam döbbenve. Honnan tudja, hogy bármit is csinálnia kell?

- Na, jó, látom nem igazán vagy szórakozott kedvedben, annyira be vagy feszülve - kezdte el nyomkodni a vállamat. – Engedd el magad, nyugodj meg egy kicsikét.

- JongIn… - suttogtam.

- Oh, tényleg a kis szerelmed még a pincében van, el is felejtettem. Menjünk csak, ne várassuk meg őt – húzta fejére a köpenyének kapucniját, majd felkapott egy dobozt, és elhagyta az otthonát, én pedig értetlenül követtem őt.

- Honnan tudod? – nyögtem ki végre az egyszerű kérdést.

- Oh, hát én mindent tudok – kuncogott. – Na, jó, nem mindent, mert a részleteket nem, de a fontos momentumokat igen. Épp ezért meséld csak el, hogy mégis hogyan lettél hibrid egyik pillanatról a másikra?

- SeHun megölte WonShikot – nyeltem egy nagyot, ahogy elkezdtem tömören elmesélni a történteket. AhRa sikkantott egy aprót, majd a szája elé emelte a kezét. – Én pedig… megöltem SeHunt és a barátait.

AhRa elkezdte rosszallóan csóválni a fejét, miközben ciccegő hangot adott ki magából.

- Kár azért a helyes kis pofiért, amit Oh SeHun birtokolt… Tudtam, hogy ez lesz, de azt nem, hogy te fogod őt megölni. Igazság szerint az én verziómban még gyengéd szálak is összekötöttek benneteket. Nem értem… Na, mindegy, hogy bírod kezelni a farkas hormonjaid?

- Ha nem lenne JongIn, már biztosan megöltem volna magam.

- TESSÉK?!

Visszafelé valamivel nyugodtabb voltam. Magamért már nem kellett aggódnom, ugyanis AhRa velem volt, aki sokkal titokzatosabb, mint azt hittem, így biztosan sokkal erősebb is. Ha valamiért nem tudtam volna megvédeni magam, akkor ő biztos sikerrel járt volna. Úgyhogy a gondolataim teljes mértékben JongIn körül forogtak, akinek a kezemben tartottam az életét.

Mielőtt még LuHan otthonába merészkedtünk volna eltöltöttünk pár pillanatot azzal, hogy meggyőződjünk róla, hogy nem az ellenség karjaiba vetjük magunkat. Minden esély megvolt rá, hogy odabent várnak minket, és hogy JongInt már őrzik, még akkor is, ha ezt nehéz volt bevallani magamnak. Nem kockáztathattunk.

Óvatosan nyitottam be a pincébe, a fülem pedig azonnal megütötte JongIn erélyes hangja.

- LuHan, megmondtam, hogy ne velem foglalkozz, hanem menj az Alfához!

- LuHan elment?! – akadtam ki, mire JongIn felém nézett.

- Úr Isten, AhReum – szorított magához rögtön. – Semmi bajod, micsoda megkönnyebbülés.

- Miért hagyott itt LuHan? – kérdeztem rá még egyszer erélyesebben.

- Mert neki kell… neki kell megtalálnia téged – nézett rám sajnálkozva, bennem pedig meghűlt a vér. Hogy LuHan… rám vadászik?

- Ez esetben sietnünk kell, ugyanis a hibridjüket nem fogják egyedül hagyni. Nemsokára megjelenik itt egy farkas, és biztos nem fog neki tetszeni, amit mi csinálunk – lépett elő AhRa az árnyékból. – Egyébként Yoo AhRa, én vagyok a megmentőd – vette le a kapucnit, majd egy mosolyt küldött JongIn felé.

- Én… ismerlek téged – lepődött meg JongIn, ez pedig teljes mértékben kiült az arcára is.

- Oh, emlékszel rám? De aranyos, pedig azt hittem elfelejtettél – kuncogott barátnőm.

- Ti, mégis miről beszéltek? – adtam hangot tudatlanságomnak. Már nagyon kezdett frusztrálni, hogy itt mindenki ismer mindenkit és tud mindent, csak én nem. Elegem volt.

- Ő a húga a boszorkányoknak, akik bezártak ide – sziszegte JongIn, és gyilkos pillantásokat szórt AhRa felé.

- Hohoho! Ne nézz így rám, nem én zártalak be. Sőt mi több, akkor még csak kis törpe voltam, egy nagyon naiv törpe – sóhajtott nosztalgiázva.

- Ezt hogy érted? – nézett rá értetlenül JongIn.

- A nővéreim mind csak kihasználtak engem. Kezdjük ott, hogy a gonosz oldalán álltak, és engem is rossz útra akartak téríteni… De én ezt nem engedtem, és játszottam velük egy picikét – mutatta ujjával a mennyiséget. – De most nem ez a lényeg, a nővéreim miatt már nem kell aggódni, csak ha a mai napot nem éljük túl. Vagy valamelyiket – nevetett fel. – Na, de kezdjünk is neki, mert szorít az idő.

AhRa végig ment a pince falának mentén, miközben kezét folyamatosan rajtatartotta. Egy ponton megállt, leguggolt, felvett egy kis földet, szétmorzsolta és gondterhelten felsóhajtott.

- Ezt a hat nővérem együtt vitte véghez, ugye? – pillantott fel, mire JongIn bólintott.

- Akkor, hogyan fogod egyedül megtörni? – akadtam ki. Testem átjárta a félelem, hogy JongIn mégsem lesz szabad, és itt fogunk mind a ketten meghalni.

- Szerintem megoldja – nézett rá JongIn, immár ő is vigyorgott. – Van egy ötletem, hogy mi történt a nővérivel. És nagyon tetszik ez az ötletem.

- Végre, valaki, aki hisz bennem! Egyébként is, ha a srácnak sikerült szétszakítania a bilincset csupán a szeretetével, akkor nekem miért ne menne? Tényleg, nagyon szeretheted ezt a lányt!

AhRa elmesélte, hogy a nővérei gyakran használtak ilyenfajta módszert, ugyanis sok erős, és tiltott bűbájt kellett elvégezniük, amire csak együtt voltak képesek. Nem akartam elképzelni, hogy milyen bűbájok lehettek azok, mivel elmondása szerint egy nővére volt olyan erős, mint egy fél gyülekezet.

Ez után a kijelentése után, persze még jobban tartottam attól, hogy nem fog neki sikerülni feloldania a fogva tartó bűbájt. Igazán magabiztosnak tűnt, és JongIn is hitt benne, de engem valahogy nem tudott meggyőzni. Túlságosan féltem.

A dobozból elővett hat darab, hatszög alakú oszlop gyertyát, majd egyet-egyet letett a pince sarkaival párhuzamosan. Egy piros cérnával összekötötte őket a földön, ezzel létrehozva egy újabb hatszöget, aminek a közepébe beállította JongInt, és megparancsolta neki, hogy ne mozduljon. Elővett még öt darab gyertyát, majd JongIn köré pakolta, a kezébe vett egy pár centis bot szerűséget, aminek a végén a pentagramma volt kifaragva, és ő is beállt a körbe.

- Mennyire fájt, amikor a nővéreim bezártak? – kérdezte.

- Eléggé – húzta el a száját JongIn. – Át kellett változnom farkassá, a csonttörős módon.

- Akkor ez most jobban fog, ugyanis még farkasként is csontok fognak törni – nézett bocsánatkérően a boszorkány.

- Mi?! – akadt ki, azonban AhRa elkezdett motyogni valami szöveget.

A helyiségben az öt gyertya hirtelen lángra lobbant, miközben kirajzolódott a padlón a pentagramma. Az oszlop gyertyák egyesével kezdtek el égni, és a köztük lévő cérna is lángolni kezdett. Mikor már mind a hat gyertya meg volt gyújtva JongIn a padlóra esett és eszeveszett ordítozásokba kezdett.

A hátán a tetoválás folyamatosan kezdett felszívódni, mintha valaki rájött volna az útvonalra, és elindult volna a kijárat felé, miközben elpusztítja a részeket, ahol már járt. JongIn vergődött, a teste megfeszült, majd minden egyes testrésze elkezdett megcsavarodni, amit mindig egy ordítás kísért.

A tűz egyre nagyobb lett, a szél is feltámadt, Yoo AhRa pedig egyre hangosabban mondta az érthetetlen szöveget. Az ujjai teljesen elfehéredtek, ahogy szorította kezében a botot, a ruhája ujja felgyűrődött a széltől, így rálátást nyertem karjára, amin teljesen kirajzolódtak az erei. Tekintetem felvezettem arcára, az állát vér borította, ami az orrából indult, és az ajkain is végigfolyt.

Elfordultam, mert hogyha tovább néztem volna, akkor biztos, hogy összeesek a remegéstől, és a pániktól, amit abban a pillanatban éreztem. Most… tényleg eltörtek JongIn csontjai? És még mindig törnek, ugyanis az ordítás és a reccsenés egyre hangosabb lett. Rám is ez vár, hogyha telihold lesz?

Hirtelen minden abbamaradt. A tűz, a szél, az ordibálás és AhRa monológja megszűnt. Hátrafordultam és résnyire kinyitottam a szemem, hogy felmérjem a helyzetet. Egy csodaszép fehér farkas feküdt a helyiség közepén, hasa fel-le mozgott, a szapora levegővételektől. Pislogni kezdett, majd fájdalommal teli, égkék tekintetét rám emelte, én pedig feladtam.

A sírásommal együtt újra elindult minden, ami az előbb befejeződött. Azzal a különbséggel, hogy az ordibálás helyét szenvedő nyüszítések vették át, amik talán még nagyobb tőrként fúródtak a szívembe. Ezúttal AhRának már nem csak az orrából, hanem a szeméből is vér folyt, így teljesen elfedve a gyönyörű arcát. Teste lassan kezdett felemelkedni a földről, a farkassal együtt.

Pár pillanat múlva eltűnt az összes gyertya, és ők tehetetlenül zuhantak a földre. Yoo AhRa ott feküdt épp úgy, mint akinek nincs tovább, mintha kilehelte volna a lelkét az élete utolsó csatájában. Mellette a vérfarkas JongInnal, akinek az apró testrészeit még mindig rángatta az ideg.

Remegve kúsztam oda a farkashoz, majd nehéz testét az ölembe húztam. Könnyektől áztatott arcomat puha bundájába temettem, és úgy engedtem ki magamból az összes könnycseppet, amit eddig összegyűjtöttem. A lehetetlennek tűnő holnap érzésével öleltem őt. Számunkra az örökké… talán eddig tartott?