Sziasztok^^
Meghoztam a 9. részt, amiben...... hát igen, szerintem megtörténik
az, amire sok ember várt :D Meg még egy-két dolog is ezen kívül.
Remélem elnyeri a tetszésetek, és türelmetlenül fogjátok várni a
következőt. Már haladunk a történet vége felé, ami szerintem érződik is a rész
tartalmán >.<
Kellemes
olvasást! Chu~
Mint egy
mániákus téptem a hajam, és fogdostam egymás után a tincseimet. Kék… Fehér… Kék
és fehér. Te jóságos Isten, kék és fehér lett a hajam! Oké, Han AhReum, ez csak
haj, csak a hajad és egy kis szín, majd lenő, mint egy hajfesték… Vagy nem?
Aish! – vertem
az öklömmel a tükörbe, ami szétrepedt, darabokra hullott, és hangos
csörömpöléssel ért a földre. Összerogytam, az egyik tükördarabot a kezembe
vettem, majd szorítani kezdtem. Valahogy ki kellett adnom a bennem tomboló
érzéseket.
Az
eldeformálódott arcomat néztem a törött tükördarabokban; láttam amint a fogaim
összeszorítom, ahogy egy könnycsepp elhagyja a szemem sarkát, és félúton piros
színt vesz fel a tükrön lévő vércseppek miatt.
Darabokban
volt a tükörképem, csak úgy, mint én és az életem.
Egy kéz simult
arra a kezemre, amelyikben a törött tükördarabot szorongattam. Meglazította az
ujjaim, mire a darabka a többi közé hullott. A másik kezemen is megéreztem
érintését, rám szorított, majd felemelt a földről. Maga felé fordított, hagyta,
hogy kisírjam magam a karjai között, miközben próbált csitítgatni.
Szerettem
volna, hogyha JongIn az a személy, aki megvigasztal. Aki a karjaiba zár, és azt
mondja: Minden rendben lesz, AhReum, én itt vagyok neked. De ő erre nem volt
képes, pedig ő lett volna az egyetlen az egész világon, aki igazán segíthetett
volna.
Ennek ellenére
jól esett LuHan igyekezete, hogy próbál rajtam segíteni, annak ellenére is,
hogy megöltem a barátnője unokatestvérét. Itt volt, hogy támaszt nyújtson, hogy
tartsa bennem a lelket, ahelyett, hogy JiMinnel lett volna.
JiMin… most
biztosan utál. Ráadásul még LuHan is itt van, pedig neki nagyobb szüksége lenne
rá. Legalábbis azt hiszem.
- Nem itt kéne
lenned – töröltem meg az arcomat.
- JiMin az
Alfával van. Ha akarnék, sem tudnék vele lenni – nevetett fel keserűen.
- Már
keresnek? – estem kétségbe, LuHan bólintott.
- Ez az a
hely, ahol utoljára fognak keresni téged. Az Alfa még nem tudja mi vagy, de…
AhReum el kell menned innen. Ha megtalál, és rájön, hogy mi vagy, akkor… -
hadart idegesen.
- Megöl, igaz?
- Nem. Tudja,
hogy az megváltás lenne. Ugyan arra a sorsra fogsz jutni, mint JongIn. Azzal a
különbséggel, hogy téged egy olyan ember fog őrizni, aki utálni fog. Én JongIn
oldalán állok, de te teljesen más helyzet vagy. Az Alfa utódját ölted meg, a
következő vezérüket. Mindenki… utál – világosított fel, minden egyes szavából
áradt a sajnálat.
- JiMin… El
fogja mondani, hogy itt vagyok, ugye?
- Nem tudnám
elmondani mit, érez most irántad, de rettentő nagyot csalódott benned, ennek
ellenére nem felejti el, hogy mit tettél értünk. Nincs ellened, de melletted
sem – kezdte el összeszedni a tükördarabokat.
- És te LuHan?
Te ellenem, vagy esetleg mellettem vagy? – kérdeztem reménykedve. Háttal volt
nekem, ezért nem láthattam az arckifejezését, viszont pár pillanatra lefagyott,
mielőtt újra szedegetni kezdte volna a szemetet.
- Nekem JongIn
az Alfám – kezdte, de egyáltalán nem tudtam hová tegyem ezt a kijelentését. –
Én JongInnal vagyok, JongIn pedig veled…
Ezek után
felállt, majd eltűnt az ajtó mögött.
A sebnek, amit
a kezemen okoztam a tükörrel, már semmi nyoma nem volt. A rátapadt vért
lemostam a csapban, majd a ruháimhoz fordultam. Nem ismertem rájuk, egytől
egyig vérben áztak. Rám tört a kétségbeesés, nem tudtam mit tehetnék, biztos
voltam benne, hogy nem vehetem fel őket így. Akkor a zuhanyozás értelmét
vesztené…
Tekintetemet
végigfuttattam a kis helyiségben, majd egy kupac ruhán akadt meg, ami a
szennyes kosár tetejére volt helyezve. Biztosan LuHan hozta be nekem. Közelebb
mentem, és meglepődve konstatáltam, hogy női ruhák voltak, méghozzá JiMin
ruhái. Ezt onnan tudtam, hogy láttam már rajta korábban a darabokat.
Szerencsémre
nagyjából egy volt a méretünk, így normális kinézettel mentem vissza a pincébe.
Feltéve, hogyha a nedves fehér-kék ombre hajam normálisnak lehet mondani. Habár
JongIn már magán megszokhatta, annak ellenére is, hogy nem látja.
- Mi tö… -
akadt el jongIn szava, ahogy hátra kapta a fejét, és megpillantotta az új
külsőm. – Woah! Számítottam erre, de akkor is meglepő… Olyan szívesen beletúrnék.
Egyszerűen lélegzetelállítóan festesz – jött hozzám közelebb. Ajkait az
enyémekre tapasztotta volna, ha kezem a mellkasára téve nem akadályozom meg őt
ebben.
- Állj, állj,
állj! Mi az, hogy számítottál erre? JongIn te ezt tudtad, és nem mondtad el nekem?!
Egyáltalán mi az, hogy tetszik?! – akadtam ki, majd a hajamba túrtam.
- Most ezt
direkt csináltad? – nézett rám dühösen.
- Micsodát?!
- Direkt
túrtál bele a hajadba? Az előbb mondtam, hogy mennyire megtenném, erre
megteszed te? Tényleg, AhReum? – esett nekem.
- Mi az, hogy
tudtad, hogy ez fog történni mégse mondtad? Honnan tudtad egyáltalán, és miért
nem mondtad el?! – löktem egyet rajta.
- Nyugi, ne
bosszantsd fel magad. Az első pár napban lehetőleg ne – lett lágyabb a hangja.
- Mi történik
velem JongIn? – hangomból áradt a félelem. Minden porcikámat átjárta. Először a
tükör összetörése, most pedig az erőszakos viselkedésem… Ez nem én vagyok!
- Átváltoztál,
és most kijönnek rajtad a fajtádra jellemző tulajdonságok, amit meg kell
tanulnod kezelni. Óvatosnak kell lenned, különben még több ember fog-
- Ne! Ne mondd
ki. Nem akarom hallani – tapasztottam a fülemre a kezeim.
- Onnan
tudtam, hogy ilyen lesz a hajad, hogy nekem is ilyen lett. Ez várható volt.
Azért tetszik, mert ez jelzi, hogy egy fajba tartozunk, hogy olyan vagy, mint
én, hogy nem vagyok többé egyedül. Hogy az enyém vagy Han AhReum. Csakis az
enyém – válaszolt a kérdésemre.
Vallomása
alatt végig a szemembe nézett. Határozottság, öröm, birtoklási vágy, és
színtiszta szeretet áradt az egész lényéből. JongIn tényleg szeretett engem. A
szavaira, és a tényre, hogy szeret a szívem teljesen megőrült, az agyam pedig
ismeretlen impulzusok öntötték el. A düh, és az erőszak utáni vágy, amit
éreztem eltűnt pár pillanatra.
- Nem akarok
még több embert megölni. Ha újra kikelnék magamból én… Nem bírnám az utána
következő nyomást. Nem tudnék azzal a tudattal élni, hogy mennyi embert,
farkast, vámpírt megöltem – vallottam be. – Most is úgy érzem, mintha
fojtogatna a bűntudat… Mintha SeHunékat magammal cipelném mindenhová, és
állandóan figyelnének a gyilkos tekintetükkel. És WonShik, aki miattam halt
meg. Szerelmes volt belém JongIn! Ott voltam az álmában, családot akart velem
alapítani, érted? Ehelyett miattam halt meg! Miattam, az Istenit! – vetettem
magam a falnak, majd a földre csúsztam, és elkezdtem magam csikargatni.
Teljesen
elkapott a pánik. Úgy éreztem kijár a büntetés, hogy megérdemlem a fájdalmat,
amit magamnak okozok, ami a fele sem volt annak, amit másoknak okoztam. A
körmeim szüntelenül szántottam végig a hófehér bőrömön, le akartam kaparni
magamról a bűneim, és érezni akartam a másoknak okozott fájdalmat. De nem ért
semmit, a bűntudat ugyan úgy mardosott belülről, mint előtte.
- AhReum! –
ordított JongIn torkaszakadtából, mire megrezzentem. Könnytől csillogó
szemekkel pillantottam fel rá. – Össze kell szedned magad, érted? – Én viszont
továbbra is csak néztem rá, és csikargattam magam. – Tudod te, hogy ők már hány
embert, sőt vámpírt nyírtak ki? Megérdemelték, hogy arra a sorsa jutottak!
WonShik pedig… Ő nem, de ez volt megírva a számára. Meg kellett halnia értünk.
Jobb lett volna, hogyha az egész életét utánad sóvárogva tölti le? Most pedig,
felállsz onnan és elmenekülsz – utasított.
Az eddigi
cselekedeteimhez, most a fejrázás is párosult. Nem tudtam mi lesz velem, de
abban biztos voltam, hogy JongIn nélkül nem megyek sehová. Teljesen úgy éreztem
magam, mint akire kényszerzubbonyt kellene húzni.
- HAN AHREUM!
– testem egyik pillanatról a másikra lett a falnak taszítva, a fájdalom hátamba
nyilallt, a felismeréssel együtt. JongIn… szétszakította a láncot a kezén. Úgy
néztem rá, és ő is rám, mintha a legrosszabb rémálmunkkal néznénk farkasszemet.
JongIn ideges volt, nagyon ideges, és elszakította.
- A kezed –
suttogtam magam elé, JongIn pedig elszakította pillantását a szemeimről, és a
vállamon lévő kezeire pillantott.
Elengedett, én
újra a földön voltam, ő pedig elképedve figyelte a saját kezeit, amit kitudja
mióta nem láthatott. Döbbenetében elkezdte tapogatni a testrészeit, majd
megindult felém. Arcom a kezei közé vette, ajkait pedig az enyémekre
tapasztotta. Telhetetlenül kezdte el falni az ajkaim, miközben kezével bejárta
az egész testem, majd megállapodott a hajamnál.
- Tudod…
Érhettél volna hozzám így is életedben először, ahelyett, hogy a falnak löksz.
Eléggé fájt… – jegyeztem meg, azonban úgy tett, mintha meg se hallotta volna.
- Menekülj –
suttogta az ajkaimra, miközben végigsimított az arcomon.
- Tessék? –
akadtam ki.
- Meg fognak
találni. Nem engedhetem, hogy így járj, mint én. Azt nem tudnám elviselni.
- Én pedig azt
nem tudnám elviselni, hogy nem vagy mellettem! Hát nem láttad az előbb is mi
lett velem? Egyszerűen csak jött ez az érzés, hogy valamit, valakit muszáj
bántanom. Kivel tehettem volna, hogyha nem magammal?
- Csak az első
pár nap ilyen, ennyi. Az agresszió és az erőszak utáni vágy el fog múlni, bízz
bennem – puszilta meg a homlokom, miközben a hajam simogatta. - Most csak annyi
a fontos, hogy eltűnj innen. Szólj a fiúknak, HongBin, TeakWon, izé… akárki.
Csak valaki menjen veled – halvány, biztató mosoly jelent meg az arcán.
- JongIn –
lett komoly a hangom. – Miért vagy itt?
- A múltkor
elmondtam – mondta. Hangja olyan tónust ütött meg, amivel jelezte, hogy erről
nem akar többet beszélni, de már nem érdekelt.
- Tudom, hogy
elmondtad, de akkor sem értem. Kezdjük ott, hogy miért ölte meg a nagybátyád a
testvérét? Miért zártak be ide? Téged is ugyan úgy megölhettek volna, mint a
szüleidet, de nem tették. Helyette most itt vagy ebben a pincében kitudja hány
éve… Egyáltalán az Alfátok, hogy engedhette meg ezt? Biztos van ennek oka –
nyeltem egy nagyot.
- Születésem
előtt az apám volt az Alfa. Csodálatos vezető volt, mindenki tisztelte, aztán
egy napon találkozott az anyámmal. Az anyám vámpír volt AhReum – vallotta be.
Lesokkoltam.
Hogy… vámpír? Ezek szerint az én egyik szülőm vérfarkas volt? De hát ez… Ezért
kérdezte a múltkor, hogy lehetséges-e. Tényleg egy korcs vagyok, SeHunnak igaza
van.
- Mikor
megtudták, hogy az apám összeállt egy vámpírral a farkasok rögtön fellázadtak.
Azt akarták, hogy apám szakítson az anyámmal, de nem tette. Nem tette meg, mert
már úton voltam én, és nem akart minket eldobni magától. Persze kiderült, hogy
anyám terhes. A nagybátyám egy ideig úgy tett, mintha a szüleim oldalán állna.
Védett minket, és segített, de minden csak álca volt – szorult ökölbe a keze.
A hangja
meggyötört volt, és bosszúéhes. Megrémisztett. Abban a pillanatban tényleg
elhittem, hogy a kezei nélkül is meg tudna ölni több száz embert is akár. Rossz
volt őt ilyen állapotban látni.
- Miután megszülettem
lemészárolta a szüleimet. Én nem tudtam róla, boldogan nevelkedtem a nagybátyám
szárnyai alatt, aki abban a hitben volt, hogy anyám génjeit örököltem, és
vámpír vagyok. Én persze azt hittem, hogy vámpír szüleim voltak, csak elhagytak
és itt kötöttem ki. Elvoltam JiMinnel és SeHunnal, azzal a különbséggel, hogy
vérrel táplálkoztam.
Ő lenne JiMin
unokatesója, aki nyaralni ment? Tehát az Alfa… Az Alfa a nagybátyja! Hát ezért
tűri mindenki, hogy itt van fogva tartva. Senkit sem érdekel az áruló Alfa
fattya. Vagy ha igen, ő sem tehet semmit. Például LuHan…
- Aztán
előjöttek a vérfarkas gének is. Persze a nagybátyám megrémült, és mindenki
félni kezdett tőlem. Akkor változik át, amikor akar… Nem hat rá semmilyen
fegyver, nem lehet megölni őt. Az egyik boszorkány elmondta, hogy mi történt
mielőtt megszülettem, és hogy mit tett a nagybátyám. Elborult az agyam,
görcsösen meg akartam ölni őt, de majdnem mindenki ellenem volt… Akkor én
rengeteg vérfarkast megöltem. Nagyon sokat, csak azt nem, akit akartam – folyt
végig egy könnycsepp az arcán. – Életben maradt, és most itt vagyok,
leláncolva, tehetetlenül. De az a legviccesebb, hogyha elengednél, ha tényleg
sikerülne kiszabadulnom, újra megtenném. Akár ezerszer is megtenném, csak
lássam holtan azt a szemetet. Mert megérdemli. Mert megölte a szüleim.
- A nagybátyád
az Alfa, ugye? – suttogtam a kérdést. JongIn bólintott. – Mi vagy te? Mik
vagyunk… mi? – nyeltem egy nagyot.