Eighth Chapter

Sziasztok^^

Megérkeztem a 8. résszel :D Amiben hát... Oké nagyon sok minden történik egyszerre. Ráadásul olyan dolgok, amik nagyon tömények lesznek így, de ennek így kellett történnie. Előre is bocsánatot kérek mindenkitől, akinek megfájdítottam a szívét ezzel! Nekem is szörnyű volt, de a történet megköveteli, na...  >.<
Egyébként most elég sokat kihoztam magamból az eddigiekhez képest, ugyanis ez 7 oldal és 2735 szó! Ami ez elmúlt hetekhez képest jóval több :$ A rész elolvasása után kérlek ne nyírjatok ki nagyon TT__TT

Kellemes olvasást! Chu~

*AhReum POV*

Másnap reggel arra keltem, ahogy LuHan a vállamat rázogatja, és próbál felkelteni. Nem értettem, hogy mit akar tőlem korán reggel nálam, a szobámban, ráadásul a vámpírok székhelyén. Egyáltalán nem tartottam okos döntésnek, túlságosan veszélyes az, hogy ő itt legyen.

Aztán szépen lassan, de észrevettem, hogy nem LuHan, hanem én vagyok eltájolódva. A fenekem sajgott, ugyanis egész éjszaka a pincében maradtam. JongIn még mindig az ölemben volt, rögtön rájöttem; itt aludtam vele…

- Miért aludtál itt? – kérdezte feszülten, miután leguggolt hozzám.

- Kivételesen nem volt miért itt hagynom JongInt, és te se voltál itt, hogy felrángass – mosolyogtam rá, miközben megpaskoltam a fejét.

- Mit csináltatok, míg nem voltam itt? – szűkítette össze a szemeit. – Lemerem fogadni, hogy átkoztad a bilincset.

- Pontosan – raktam le óvatosan JongIn fejét a földre. – De azért ne szárnyaljon túl messzire a perverz gondolatod!

- Nem is tette – emelte fel durcásan az állát.

- Megyek suliba – jelentettem ki. – Oh, egyébként igazán adhatnál szegénykémnek egy párnát a feje alá, meg szerintem egy matrac se lenne túlzás – kacsintottam, majd eltűntem LuHan szeme elől.

Biztosra veszem, hogy utálta, amikor ezt csináltam. Lehetséges, hogy épp ezért csináltam előtte annyit. Habár nem csak előle, hanem mások elől is imádtam egyik pillanatról a másikra köddé válni. Ez az egyik legjobb dolog abban, hogy vámpír vagyok.

Először hazamentem, hogy le tudjak zuhanyozni, és át tudjak öltözni. Tegnap elmaradtak ezek a dolgok, ettől pedig felettébb kényelmetlenül éreztem magam. Ráadásul furcsa lett volna, hogyha ugyan abban a ruhában megyek be a suliba, mint tegnap…

Az emberek egész biztosan megbámultak volna, a farkasok pedig elkezdtek volna elméleteket gyártani. Nem az azonos ruha miatt, hanem azért, mert piszkos. A földön való alvás miatt nem voltam a legtisztább, ami elég érdekesen jönne ki.

Miután végeztem a szükséges dolgokkal, mint mindig a tükör elé álltam. Tekintetem a számra vándorolt, amit követtek az ujjaim. Elvarázsolva kezdtem végighúzni őket az ajkamon.

A tegnapi emlékek vízesésként hullottak az elmémbe. Ahogy fokozatosan lemostam JongInt, ahogy tekintetünk összekapcsolódót, ahogy szeme ajkamra vándorolt. És persze ahogy megízleltük egymást…

Annyira csodálatos volt az egész, JongIn, a gesztusai, a csókja... Ahogy a húsos szája felfedezte az enyémet. Már csak a történtek gondolatától is libabőrös lettem. Akartam. Jobban, mint eddig bármi mást. Vajon… a vámpírok ezt érezhetik, amikor vérre vágynak? Vagy az sokkal erősebb? Esetleg az én érzéseim erősebbek?

Aish! Az a fránya fahéj illat. Miért kell fahéj illatúnak lennie? Vagy miért kell a fahájnak vágykeltő hatással bírnia? Ha ez még nem lenne elég, én is fahéj illatú vagyok! JongInnak csak rosszabb lehet, hiszen még csak nem is szabadok a kezei…

Az iskolában minden a mostanában megszokottak szerint zajlott. Jártam az óráimra, néha elcsevegtem JiMinnel, aztán visszamentem a saját kis társaságomhoz. Nem történt semmi érdekes… Ez egészen addig így zajlott, míg egy nap SeHun magával nem hurcolt a padlásra.

Percek óta csak néztünk egymás szemébe. Eléggé idegtépő volt ez a várakozás. Ráadásul nem sugároztak semmi jót az előttem lévő szemei. Nem tudom ő pontosan mire gondolhatott, de előttem WonShik jelent meg, ahogy észrevette, ahogy SeHun magával ráncigál. Nem volt egy kellemes látvány, és biztosra veszem, hogy előbb-utóbb betoppan azon az ajtón.

Legalábbis remélem, hogy betoppan azon az ajtón, és kimenekít innen. Egyre feszültebb lettem, és menekülni akartam. Úgy éreztem, mint akit kivégzésre hoztak… SeHunból pedig ki is néztem, hogy gondol egyet és kitépi a szívem, vagy ami rosszabb megharap, hogy szenvedjek halálom előtt.

Biztosan pipa rám, amiért mindenki azt hiszi bejön nekem, és én is neki. Ha én lennék az utolsó élőlény a földön, aki kielégíthetné férfiúi vágyait, szerintem még akkor sem érne hozzám. Még csak egy bottal sem bökdösne meg. Az elmúlt hetekben tekintetéből is áradt a megvetés. Utál.

- Tudod – húzta végig kezét az álla vonalán -, normális esetben, nekem utálnom kellene téged…

- Szerintem normális esetben vagyunk, mert te se vagy a szívem csücske – mosolyogtam rá gúnyosan. Próbáltam magabiztosnak tűnni. Nem tudhatja meg, hogy tartok tőle.

- Hát kurvára nincs normális eset! Amióta JiMin azt mondta, hogy bejövök neked, elkezdtelek figyelni – számat kissé eltátottam, mintha meglepődtem volna. Igazából lehetetlen volt nem észrevenni… - Egyre jobban eltűnt az utálatom, és valamiért elkezdtél érdekelni. Tudom, hogy JiMin csak szórakozott, az első pillanattól kezdve tudtam, mégis felcsigáztak a szavai.

- Hát sajnálom, én mondtam neki, hogy ne azt mondja, hogy odavagyok érted. Amúgy is milyen hülyeség már ez? Hiszen te vérfarkas vagy – morogtam.

- Látod?! Épp ez az, hogy én vérfarkas vagyok, te meg – nézett végig rajtam egy fintorral az arcán -, még csak nem is vámpír! Egy keverék vagy, fattyú, egy korcs!

A szavai tőrként hatoltak a szívembe… Mintha letépte volna rólam a gyűrűm és a napra rakott volna, hogy a bőrömmel együtt, én is elégjek. Hogy egy… korcs? Miért mond nekem ilyet? Miért tudja ő is, hogy mi vagyok?! Legszívesebben zokogásban törtem volna ki, de előtte nem lehet.

- Pont úgy, mint az az átkozott JongIn, nem is értem eddig, hogy nem vettem rajtad észre… - hitetlenkedve felnevetett, hangjából áradt a gúny és a megvetés.

A névre felkaptam a fejem, majd gyorsan rendeztem az arcvonásaimat. Nem tudhatja meg, hogy ismerem. De ezek szerint ő is ismeri, ha ő ismeri, akkor biztos mások is ismerik. Például JiMin.

- Nem tudom, miről beszélsz, szóval én most távozok. Ha nem baj – mutogattam az ajtó felé, majd elkezdtem hátrálni. SeHun nem úgy nézett rám, mint akinek tetszik az ötlet, felém lépett, de én abban a pillanatban tűntem el a helyiségből.

Zokogva rogytam le a focipályánk közepére. Elegem volt mindenből. A sok kérdésből, SeHunból, abból, hogy egy állítólagos korcs vagyok. Amilyen undorral nézett végig rajtam mielőtt kiejtette a szavakat. Legszívesebben letéptem volna a fejét.

Nem sok idő kellett, hogy megérezzem WonShik és a többiek illatát. Mindannyian egyszerre kezdtek el vigasztalni. Jól esett, hogy törődtek velem, hogy itt voltak nekem. Viszont valaki mégis hiányzott…

Tudtam, hogy JongIn az. A valaki, aki hiányzik. A hangja, az hogy az orrával megcirógasson… De elég lett volna egyszerűen az illata, a jelenléte. Hogy érezzem ő is itt van velem. Viszont ez lehetetlen volt, mert abban az átkozott pincében van bezárva, kitudja még mennyi ideig. Ettől pedig minden egyes alkalommal elöntött a méreg és a tehetetlenség.

- Mi történt? – kérdezte Hyuk, miközben arcom simogatta.

- Én… - szipogtam. A levegőt szaggatottan vettem, alig bírtam tartani magam. Teljesen elkapott a bőgés szele, és nem tudtam mit tenni ellene. Nem bírtam tovább, muszáj voltam kisírni magam.

- SeHun volt, igaz? – sziszegte összeszorított ajkakkal WonShik.

Nem szóltam. Tudtam, hogyha most bármilyen reakciót is adok, akkor vérfürdő lesz. Nem akartam, hogy bárki is meghaljon, ezért inkább ujjaim WonShik ujjaiba fűztem, és szorítottam rajtuk egy kicsit.

Reménykedve néztem rá, hátha itt marad velem, és nem csinál semmi hülyeséget. Tudtam, hogy erre nagyon kevés az esély, de reméltem, hogy fontosabb lesz az, hogy én jól legyek. Hát tévedtem… A bosszú nyert. Még az átkozott bosszú is eltaposott.

- Megölöm – engedte el a kezem.

- Ne! – ordítottam, azonban addigra már nem volt sehol. – Nem engedhetjük… A végén tényleg megöli. Valamit… - kezdtem el újra a zokogást.

Vámpír voltam. Legalábbis annak csúfoltak… Egy vámpír, aki a tökéletesen zöld gyepen bőg, és ölbe tett kezekkel várja, hogy a legjobb barátja kinyírjon egy vérfarkast. Hogy a vámpír, aki az egyik legfontosabb neki a világon, megtegyen egy végzetes dolgot. Összetört lélekkel, tétlenül, engedtem, hogy WonShik kirobbantsa a háborút.

Mert ilyen voltam. Abban a pillanatban egy szörnyű vámpírrá váltam. Talán még szörnyűbbé, mint aki az álmaimban voltam. Utáltam magam, utáltam mindent, és mindenkit.

Mégse tettem semmit. Csak áztattam az alattam lévő füvet, várva, hogy a többiek majd beleavatkoznak. Hogy majd ők megoldják a konfliktust, ami miattam alakult ki. És így lett, hiszen nem sokkal később egyedül voltam az egész focipályán a szánalmas énemmel.

Egészen addig, ameddig vércseppek nem hullottak az előttem elterülő fűszálakra. Mint egy élőhalott úgy néztem fel, a látványra pedig rögtön kijózanodtam.

SeHun és WonShik előttem próbálta megölni a másikat. WonShik szemei alatt az erek teljesen előjöttek, olyan volt, mintha bármelyik pillanatban felrobbanhatnának. SeHun hála az égnek nem tudott átváltozni, azonban így is elég erős volt ahhoz, hogy ki tudjon fogni WonShikon. A fiúk hihetetlen gyorsasággal mozogtak, szemeimmel ide-oda cikáztam, hogy tudjam követni őket.

Az egyik pillanatban még WonShik állt nyerésre a másikban pedig már SeHun. Egyszer csak megnövekedett a jelenlévők száma, ugyanis megjelent a többi farkas és HongBinék is. Arra számítottam, hogy majd nekik lesz annyi lelki erejük vagy inkább eszük, hogy szétválasszák a két harcoló félt, azonban ismét tévedtem.

Ahelyett, hogy ezt tették volna, a többiek is egymásnak ugrottak, és mindenki próbálta legyőzni a másikat. Egészen addig, ameddig meg nem történt az, ami még a legrosszabb rémálmaimban sem szerepelt.

WonShik a földre került, SeHun rávetette magát, gyilkos mosolyra húzta az ajkát, mondott valamit, majd ujjait WonShik mellkasába döfte. Szemeim kitágultak, az ereimben megfagyott a vér. Nem akartam elhinni.

Mozdulnom kellett. Mozdulni akartam. Azonban a testem nem engedelmeskedett az agyamnak. Teljesen lefagytam. Csak néztem, ahogy épp megölik a legjobb barátom, miközben a könnyeim lassan elkezdtek lehullani.

- Máskor figyelj oda jobban a barátocskádra – hallottam meg SeHun hangját, amint WonShik szíve előttem landolt.

Ember ép ésszel nem tudná felfogni, hogyha a legjobb barátja szíve ott heverne tőle pár centire. Vámpír voltam, ennek ellenére nekem sem sikerült. Sokként ért. Ez a szemét kinyírta őt, és elém dobta a szívét, hogy még jobban tönkre tegyen, hogy még jobban fájjon.

Már nem vert, már nem dobogott, egyszerűen csak ott volt előttem, és vöröslött a legjobb barátom vérétől. Attól a vértől, ami még piszkította SeHun kezeit, ami örökké rátapadt azokra a mocskos kezekre. Annak a vérnek nem szabadott volna így végeznie. WonShiknak más halál járt volna. De most SeHun elvette tőle a lehetőséget.

- Mondanám, hogy az ő hibája, és nem akartam, de… Igazából élveztem, úgyhogy köszi, hogy rám küldted őt – nevetett fel, majd elindult az iskola felé.

A szavai hatására teljesen elöntött a méreg. Vérfarkast, embert, vámpírt, boszorkányt, sőt élőlényt nem gyűlöltem még annyira, mint abban a pillanatban SeHunt. Elvette az életem egyik legfontosabb személyét, miatta most már semmi sem lesz olyan, mint volt. Megcsonkított. Ezt pedig nem hagyhattam annyiban.

Rájöttem mit érezhetett WonShik, amikor a védelmemben felkereste SeHunt. Hogy miért akarta annyira megölni. Azt is tudtam, hogy megjárta, és a saját meggondolatlansága miatt van ott ahol. Mégsem parancsoltam megálljt a tetteimnek és az érzéseimnek. Meg kellett tennem azt, amiért WonShik az életét adta. Helyette is meg kellett tennem.

Egyik pillanatról a másikra termettem SeHun előtt, és ragadtam meg a szívét. Éreztem, ahogy pumpál, ahogy végigszáguld benne a vére. Ahogy életben tartja romlott gazdáját.

- Mondanám, hogy nem akarom, de… A legnagyobb örömmel tépem most ki a szívedet – kuncogtam, még jobban rámarkoltam az éltető szervre, majd egy határozott mozdulattal téptem ki a helyéről.

SeHun teste összerogyott előttem, engem pedig elért a megnyugvás hulláma. Mosolyom kiteljesedett, ahogy ránéztem SeHun szívére a kezemben. Pontosan úgy festettem, és az az érzés járt át, ami minden egyes lidérces álmomban történő gyilkosság után.

Megérte az évekig tartó koplalás, és szent élet, mert így legalább egy olyan személy életét onthattam ki, aki teljes mértékben megérdemelte. És akkor, ott, egyáltalán nem bántam, hogy megöltem őt. Ugyanis azt éreztem a leghelyesebb dolognak, amit tehettem.

Az elvarázsolt állapotból a többi farkas rántott ki, amint egy emberként ugrottak nekem. Gondolhattam volna… Kinyírtam a vezért, persze, hogy most rajtam van a sor, hogy elhagyjam az élők sorát.

A legnagyobb vehemenciával Kris ugrott nekem. Egy pillanatra elkapott a pánik, nem tudtam mit tegyek. Azonban minél közelebb ért hozzám, annál jobban vette birtokba egy érzés a testem. Valami teljesen úrrá lett rajtam. Egy ismeretlen érzés, amit eddig még sohasem tapasztaltam. Talán… a gyilkolás utáni vágy?

Mintha egész életemben ezt csináltam volna, úgy tapadtam a szőke hajú férfi nyakára, és mélyesztettem bele fogaim. Nem volt rá sok időm, mivel még ott volt Suho és KyungSoo, akik szintén engem akartak. Krist ellöktem magamtól, tudtam, hogy még nem halt meg, de már nem volt neki sok hátra.

KyungSoo-val még ennyit sem foglalkoztam, ahogy ugrott felém egyszerűen csak kitéptem a szívét, majd oda dobtam a SeHuné mellé. Mindig is Suho volt köztük a legszimpatikusabb, ezért úgy gondoltam őt kell utoljára hagyni. Őt teljesen ki fogom élvezni. Már senki sincs, aki visszatarthatna.

Suho is hasonló vehemenciával jött nekem, mint a többiek. Kicsit tovább tartott, mire le tudtam szerelni, egy két kék foltot biztosan meg fog követelni. Suho szétterült a földön, én pedig fölé kerültem. Egy csábos mosolyt küldtem felé, majd rátapadtam a nyakára. Úgy szívtam a bőrt, mint még soha életemben.

A vére… A vére egyszerűen csodálatos volt. Hirtelen értelmét vesztette az egész eddigi életem. A vértasakok, és a szegény állatok, akiket hátrahagytam. Hogy tudtam eddig úgy élni, hogy nem táplálkoztam rendesen?

Csak ittam, és ittam, mintha soha többé nem lenne rá lehetőségem. Nem hittem volna, hogy vér és vér között ennyi különbség lehet… Kriséhez képest a Suhoé valami mennyei volt. Lehet ez azért van, mert Suho felé éreztem némi szimpátiát?

- Lehet mi még jóban is lehettünk volna – csóváltam a fejem lemondóan. – De a sors mást szánt nekünk, nem igaz?

- Sajnálom, AhReum – nyögte.

- Mégis mit? – nyaltam le a szám széléről vérét.

- Hogy… hogy ez jutott neked. Hidd el, meg fogod bánni – mondta, hangja komoly volt.

- Mit? – nevettem fel. – Hogy több száz év után végre meg tudtam milyen vámpírnak lenni?

- JongIn is… ő is megbánta – köhögte fel vérét, majd örökké elhallgatott.

JongIn? Mégis mit bánt meg ő? Egyáltalán Suho honnan tudta, hogy ismerem?

Elhessegettem a fölösleges gondolatokat, majd felálltam. Tekintetem a barátaimra irányult, akik arcán a rémület és a gyász keveréke volt fellelhető. Az ő arcuk, és JiMin megállíthatatlan zokogása térített vissza a való világba.

Körbenéztem. Az élettelen testek körbevettek., a vérszag elárasztott mindent, pedig a szabadban voltunk. A zöld gyep átváltott vörösre, a fehér kezeimmel együtt. Minden képkocka bevésődött az agyamba, és eljutott a tudatomig mit tettem. Gyilkoltam. Megöltem őket. SeHunt, Krist, KyungSoo-t és Suhot. Ráadásul WonShik is meghalt.

Ott álltam a pusztítás közepén, aminek a nagy részét én okoztam. Han AhReum, a gyilkos.

Véres kezemmel tehetetlenül hajamba markoltam, és térdre rogytam. Te jó ég, mit tettem…

- AhReum – közeledett felém HongBin. Kezemet védekezően magam elé emeltem.

-Ne! Ne gyere közelebb – parancsoltam. Felálltam, majd sétálva elindultam az erdőbe. Csak az az egy gondolat járt az eszemben, hogy szükségem van JongInra.

LuHan kikerekedett szemekkel bámult rám, ahogy véresen, mint egy zombi végiglépkedtem otthonának a folyosóján. Biztos voltam benne, hogy érzi a vér szagát. Tudtam, hogy tökéletesen meg tudja különböztetni, hogy melyik kinek az illata. Ezért is nem tudtam eldönteni, hogy a ténytől, hogy én öltem, ráadásul a barátait, vagy a tudattól, hogy meghaltak nézett rám így.

JongIn is érezte. Hallottam, ahogy azt suttogja „Te jó ég, miért?”, azonban ez sem tántorított vissza. Lelépkedtem a lépcsőfokokon, majd benyitottam a cellába. A lábaim eddig bírták, azonban nem a földnek, hanem JongIn mellkasának estem, ezzel őt is összevérezve.

- AhReum – suttogta.

Hangja igazi megváltás volt számomra. Végre itt vagyok, végre mellette lehetek. Hazaértem.

Percekig csak voltunk. JongIn mellkasának dőlve annyira békés volt minden, ahogy hallottam a szívének dobverését. Amíg ezt hallom, addig nem lesz semmi baj…

Aztán JongIn letérdelt, én pedig az ölébe ültem, majd nyakához hajtottam a fejem. Nem tudom meddig lehettünk, így, de annyira jó volt. Viszont tudtam, hogy egyszer beszélnem kell.

- Mi történt, AhReum? Mi volt az, amiért megöltél négy vérfarkast egyhuzamban? Miért adtad fel az eddigi életed? – tette fel kérdéseit JongIn.

- SeHun… megölte WonShikot – kezdtek el újra folyni a könnyeim. – Elfogott a bosszúvágy, muszáj voltam megölni őt. Utána pedig, egyszerűen nem tudtam leállni. Megöltem őket is… Tudom, hogy nem kellett volna. Suhonak igaza volt – kezdtem el zokogni.

- Sshh – csitítgatott JongIn, én pedig még jobban hozzá bújtam. – Minden rendben lesz.

JongIn hazudott.

Másnap reggel a földön feküdve keltem. Lábam és karom JongIn testét ölelte, csoda, hogy még nem fulladt meg a szorításomtól. Ettől eszembe jutott a tegnapi nap, és hogy mit tettem. De túl kellett lépnem rajta. AhReum túl kell lépned – mondogattam magamnak folyamatosan.

Hiszen ezek után egy sokkal nagyobb problémával kell szembenéznem. Méghozzá a háborúval. Ugyanis most, hogy ezt tettem, a farkasok biztosan nem hagyják annyiban. Hiszen SeHun az Alfa családtagja volt, JiMin unokatestvére, akit megöltem. Ezzel elindítva a futótüzet, ami mindent el fog pusztítani.  Én, a vámpírok titkos fegyvere, az ütőkártya. Most már kénytelen vagyok folytatni, amit elkezdtem. Szívességet tettem Mihokónak… Végül csak sikerült elérnie azt, amit akart.

Testem még mindig vér borította a hajammal együtt. Úgy döntöttem, hogy lefürdök. Gyorsan a fürdőbe siettem, majd beálltam a zuhanyrózsa alá. Elkezdtem folyatni magamra a forró vízcseppeket, majd robotszerű mozdulatokkal mosakodtam meg.

Amint kiléptem a kabinból magamra csavartam egy törölközőt. Nagy levegőt vettem, majd a tükör elé léptem. Egy gyilkost kellett volna látnom, azonban más keltette fel a figyelmem.

A hajam… fehér és kék lett.