Seventh Chapter

*AhReum POV*

JiMinnel az oldalamon haladtam vissza az iskolába. Útközben rá kellett jönnöm, hogy nem is olyan szörnyű ez a lány, mint ahogy hittem. Egész jól el tudtunk beszélgetni, és a segítségem miatt biztosan nem fog beköpni a vérfarkasoknál. Plusz nem hiszem, hogy szeretné, hogyha a szerelme bajba kerülne miatta.

- Oh, igaz is! Mit mondjak oppának? – nézett rám kétségbeesetten.

- Hogy kinek? – fintorodtam el.

- SeHun oppának! Biztos kérdezni fogja miért találkoztunk. Majd azt mondom, hogy az egyik haverod oda van értem – mondta egy kis gondolkodás után.

- Mi?! Dehogyis! Nem mondhatod ezt – tiltakoztam.

- Akkor majd azt, hogy te vagy oda SeHun oppáért – vigyorgott, mintha ez lenne az év ötlete.

- NEM! Végképp nem! – mutogattam a kezemmel is, hogy felfogja, mennyire nem tetszik az ötlet. – Mondd azt, hogy segítettél a kémiában.

- Oké – tette össze a mutató és nagy ujját, a többit pedig felfelé tartotta. Még utoljára rám mosolygott, majd visszament a saját társaságához, és én is az enyémhez.

Otthon rájöttem, hogy ahogy múlnak a napok egyre több kérdést vet elém az élet. Nemhogy egyre több kérdésre kaptam volna választ, inkább egyre több lett a kérdés. Napok teltek el és JongIn se mondott még semmi használható dolgot, csak én neki a terhességről!

Először is miért van fahéj illatom? Amikor megtudtam, hogy ott van JongIn a pincében LuHan meglehetősen fura hangsúllyal ejtette ki azt, hogy „a fajtád”. Mire akart ezzel utalni? Mi van a vámpírokkal, amiért ne lennének a fajtám? Aztán Mihoko arcán is ott volt az a fintor, miközben azt mondta vámpír vagyok. Túlságosan furcsa ez nekem. Biztos van valami oka.

Miért akarják, hogy megöljek valakit? Erre a kérdésemre se kaptam még választ. De van egy olyan érzésem, hogyha megtudom, miért van fahéj illatom, akkor erre is választ kapok. Úgy érzem, a kettő összefügg. Ki kell találnom, hogy derítsem ezt ki. Talán ezek a kérdések most a legfontosabbak.

Aztán rendben, hogy JongIn megpróbálta megölni a nagybátyját, amiért az megölte a szüleit, és ezért van a pincében… De ki a nagybátyja, hogy ekkora hatalma van? És mi érdeke volt, hogy megölje a saját testvérét és annak a feleségét? Ha már itt tartunk JongInt miért nem ölte meg? Akármennyire gondolkodom, nem találok rájuk ésszerű magyarázatot.

Ott van LuHan és JiMin… Az Alfa miért van annyira ellene, hogy a lánya randizzon LuHannal? Hiszen az a fiú csupa kedvesség, ráadásul erős, és még jól is néz ki. Mi lehet a bűne LuHannak, amiért az Alfa eltiltotta a lányától, és még meg is ölné?

Egyáltalán ki az Alfa? Miért vannak gondok körülötte, és miért ennyire kegyetlen? JiMin csak az anyja tulajdonságait örökölhette… De egy kedves nő miért menne hozzá egy kegyetlen emberhez? Talán, mert ő az Alfa…

Vajon mi lehet a helyzet Yoo AhRával? Miért mondta azt, hogy alábecsülöm? Mert ha tényleg annyira alábecsülöm szerinte, akkor óriási ereje lehet. Ráadásul egyedül van. Miért hagyta ott a gyülekezetét? Eddig nem érdekelt, de mostanában minden annyira furcsa, és nem tudok átsiklani az ilyen tények felett. Az is aggaszt, amit motyogott, mikor bementünk; „Eljött az idő”, mégis minek az ideje? Mert ha annak, hogy beleőrüljek a tudatlanságba, akkor igaza van… tényleg eljött az idő.

Lefekvés előtt vettem egy forró fürdőt. A víz és a relaxáció valamennyire csillapította a gondolataimat. Végre el tudtam lazulni, ki tudtam zárni a külvilágot. A tudatlanság vágyával feküdtem a kádban és locsoltam magamra a vizet. Eszembe jutott JongIn és a mocskos teste. Miért nem szokta lemosni LuHan? Fölöslegesnek tartja? Lehet nekem kéne…

Miután kijöttem a kádból felvettem a pizsamám, és visszamentem a hálóba. Hirtelen kihagyott egy ütemet a szívem, amikor megláttam az ágyamban fekvő WonShikot. Rám mosolygott, én pedig bebújtam mellé az ágyba.

- Miért beszéltél JiMinnel a múlthéten? – igazgatta rajtunk a takarót. Azt hittem ezt a kérdést nem fogja feltenni, de tudhattam volna, hogy akármennyi idő is telik el, akkor is megteszi majd.

- Segít a kémiában – mondtam a megbeszélteket.

- Miért nem használsz igézést a tanáron? – lepődött meg.

- JiMin a legjobb, és végre szeretném érteni az anyagot. Nem jó folyamatosan csalni – hazudtam tovább. Igazából egyáltalán nem érdekelt a kémia. Mindig is gyűlöltem a tantárgyat.

- Biztos menni fog – puszilta, meg a fejem búbját, én pedig elmosolyodtam.

- Remélem – suttogtam.

WonShik magához húzott, pár perccel később pedig éreztem, hogy a lélegzete egyenletessé vált. Irigyeltem, hogy ennyire könnyen álomba tudott szenderülni. Nekem nem ment ennyire egyszerűen. Tele volt a fejem hívatlan gondolatokkal.

Ahogy WonShik arca a vállamra került, eszembe jutott JongIn, és ahogy átölelt. Csak a vállamra tette a fejét, mégis… Sosem éreztem olyan megnyugvást a lelkemben, mint akkor. Vajon milyen lehet, hogyha teljesen átölel? Annyira el szeretném engedni.

Egyre több jelenet jutott eszembe, ami köztem és JongIn között történt az elmúlt napokban. A mosolya, a nevetése, ahogy szórakozik és próbál velem kötekedni… Minél többet vagyok vele, annál jobban látom az életet a csodálatos szemeiben. Teljesen elment az eszem.

Másnap reggel WonShik nem volt a szobában. Biztosan hazament, hogy el tudjon készülni, és időben odaérjen az egyetemre. Én is így tettem. Elvégeztem a szokásos teendőim, majd elindultam az egyetemre. Minden a megszokott kerékvágásban haladt, azt kivéve, hogy JiMin minden egyes alkalommal, amikor találkoztunk rám mosolygott, amit én viszonoztam.

SeHun a megszokottnál is többet bámult rám. Ez pedig kezdett idegesíteni, nem csak engem, hanem WonShikot is. Láttam rajta, hogy legszívesebben kiszúrná a farkas két szép szemét, amiért rám merészelt nézni. Féltem, hogy balhé lesz, mert egyáltalán nem akartam, hogy egymás torkának essen a kettő.

- Hallom bejön SeHun – bökött meg pajkosan LuHan, amikor odaértem. Mondatára a szemeim a kétszeresére nőttek, és hallottam, ahogy JongIn száját elhagyja egy „Mi?!”.

- Mi?! – mondtam én is. – Ezt meg mégis… JiMin! Szóval ezért bámult mostanában annyira SeHun – világosodtam meg.

- Bizonyára – nevetett LuHan, én pedig fejen csaptam.

- Ez nem vicces! Lassan neki megy WonShik, és az senkinek nem lesz kellemes – morogtam, majd otthagytam a kínait.

- Rendben, nem nevetek! Egyébként köszönöm még egyszer, amit értünk tettél – kiabálta utánam. Két kezemen és még a lábujjaimat belevéve se tudnám megszámolni LuHan hányszor köszönte meg, amit értük tettem.

Leszáguldottam a lépcsőn, majd leültem a földre, mint mindig.

- Szia – köszöntem JongInnak, aki rám mosolygott. – Ugye tudod, hogy nem jön be SeHun? – néztem rá félve.

- Persze, de miért magyarázkodsz nekem? – kuncogott.

- N-nem tudom – makogtam. – Mindegy, arra gondoltam a múltkor, hogy mindig olyan piszkos a tested. Szerinted, hogyha szépen megkérjük LuHant elenged a tóhoz?

- Még ha elengedne, se tudnál kivinni innen, és amúgy is fölösleges. Itt úgyis ugyan olya mocskos leszek, mint mindig – szorította össze az ajkait.

- Nem baj, én akkor is… Szóval szeretnélek lemosni – piszkáltam a lábam hegyével a földet.

- Nem vagyok kutya – mondta.

- Nem is azért, csak… Örülnék neki, hogyha tisztán látnálak – magyaráztam.

- Miért?

- Mert így – harapdáltam az ajkam. Most nem mondhatom azt, hogy túlságosan szexi…

- Oké, azt hiszem értem. De ugye tudod, hogy holnapra nyoma sem lesz a tisztaságnak? – vonta fel a szemöldökét.

- Nem érdekel – vontam vállat, majd LuHan előtt termettem. – Kell egy lavór meleg víz és egy nagy szivacs – közöltem vele az óhajaim.

- Most komolyan megmosod? – sóhajtott.

- Ha már te nem szoktad! – csesztem le.

- Szerinted akkor mégis mitől van jó illata? – forgatta a szemét.

- Oh…

Nem sok időbe telt, mire LuHan lehozott a pincébe egy nagy lavór vizet, benne szivaccsal, és egy hokedlit, amire JongInt le tudtam ültetni. Ahogy vártam tőle, a feladata elvégzése után szépen távozott a köreinkből, és úgy hallottam, hogy a házból is. Biztosan JiMinnel találkozik.

JongInon látszott, hogy nem tetszik neki az, amire készülök, de nem érdekelt. Kellett valami indok, hogy megérinthessem, és ennél jobb nem jutott eszembe. Akármennyire is hülyének néz most, akkor is megéri…

A talpát nem tudom lemosni, mert csak sáros lesz, hogyha vizesen leteszi a földre. Arra pedig nem akartam gondolni, hogy a nadrág alatt hogy szokta megmosni őt LuHan, és hogy nekem hogyan kéne. Úgy döntöttem azt a részt kihagyom, csak a felsőtestét fogom lemosni.

Kezembe vettem a szivacsot, nyeltem egy nagyot, majd JongIn hátának nyomtam. A forró érzéstől felszisszent, de aztán csendben tűrte. A szivaccsal jó alaposan átmostam a hátát, mikor végeztem az ujjammal elkezdtem körberajzolni a rajta lévő tetoválást. Érintésemtől kirázta a hideg, ami mosolyt csalt az arcomra.

- Ne csináld – hallottam meg rekedt hangját, mire azonnal abbahagytam. Megköszörülte a torkát majd folytatta. – Utálom azt a tetoválást, szóval kérlek ne.

- Rendben, de miért? – kíváncsiskodtam, viszont ő nem válaszolt. – Ha nem, hát nem…

Ismét a kezembe vettem a szivacsot, hogy előröl is le tudjam mosni JongInt. A hasánál kezdtem, és örömmel konstatáltam, hogy csiklandós. Ezt valamikor biztosan fel fogom használni ellene. Viszont most úgy éreztem, hogy akaratlanul – vagy akarattal, sosem lehet tudni -, JongIn próbál megtörni a testével.

 Ahogy egyre feljebb haladtam, úgy lettem egyre idegesebb. A kreol bőre, a kockái, a kulcscsontja… A szája – nyeltem egy nagyot, azon gondolkoztam, hogy hogyan jutottam el a tekintetemmel a szájáig. Feljebb emelkedtem, így pont szembe voltam vele, ajkaink egy szintben voltak.

- Érzem, úgyhogy nem kérdezek semmit, csak csinálom – mondta, majd forró ajkait az enyémekre illesztette.

A szivacs kiesett a kezemből, ahogy JongIn rögtön átverekedett nyelvével a számba. Kezem tarkójára vezettem, a hajszálait birizgáltam, közben ő lassan felállt. Elkezdett előrefelé lépdelni, ennek hatására én hátra így elértük a falat. Gondolom pont ez volt a célja, ugyanis így nedves felsőtestét teljesen az enyémnek tudta préselni. Nem használhatta a kezeit, ezért hátrányban volt, de cselekedetére próbáltam minél közelebb húzni őt magamhoz.

Sosem éreztem még ilyet, mintha nem is a vérem, hanem láva folyna az ereimben. A szívem mintha dobverővel ütötték volna, amit biztosan megérzett JongIn is. Már csak azért is, mert azt is érezte, hogy a csókjára vágyom. És megtette, de még mennyire jól tette!

- Le akarom szedni a bilincset – pihegtem, amikor elváltunk egymástól. – Ki akarlak szabadítani.

- Édes vagy, de ez nem ilyen egyszerű – birizgálta az orrom sajátjával, mire elmosolyodtam.

- Mondd el hogyan kell, és megoldom – túrtam fehér tincseibe.

- Az első lépés az, hogy szerezz egy erőteljes boszorkányt. Már itt el vagyunk akadva, ugyanis aki bezárt az nem fog kiengedni, a te dadád szintén.

- Ismerek egyet – néztem komolyan a szemeibe. – Ő elég erős, legalábbis, ha tényleg annyira alábecsültem, mint mondta. Kiszabadítalak innen JongIn. Megígérem – tapasztottam számat az övére.

A lavórt felvittem a fürdőszobába, majd visszamentem JongInhoz. Egész máshogy festett így tisztán, olyan ”emberibben”. Természetesen a felsőteste még így is elég nagy hatással volt a szívemre, de már legalább nem olyan mocskosan szexi volt, hanem olyan tisztán kívánatos. Így utólag belegondolva, nem biztos, hogy jó ötlet volt lemosni őt…

Leültem, hátam a falnak támasztottam, JongIn pedig az ölembe hajtotta a fejét. Körmömmel különböző formákat rajzolgattam a bőrére, ujjaimmal pedig a haját csavargattam.

- Honnan ismered azt a boszorkányt? – kérdezte halkan.

- Sokszor elszöktem már, és mindig máshol lyukadtam ki. Egyszer találkoztam vele, és mivel boszorkány tudta mi vagyok – suttogtam én is. Nem tudom miért beszéltünk halkan, de most pont jó volt így. – Egyébként Yoo AhRának hívják, ha minden igaz nagyon erős. Oh, ha már témánál vagyunk, elmondhatnád, miért van csak a kezed megbilincselve. Én a falhoz voltam láncolva…

- Ez egy nagyon erős fogva tartó bűbáj. Igazából a tetoválás is annak a része, hogyha kiszabadulok, majd eltűnik. Az egész testemet behálózza, és igazából ez tart leláncolva, ez akadályozza azt is, hogy kimehessek innen. Nem tudom észrevetted-e már, de a kulcslyuk a hátamon egy hatszögben van, és ez a pince is hatszögletű.

Amikor JongIn közölte ezt a tényt körbenéztem, és igaza volt. Tényleg egy hatszögletű helyiségben voltunk. Eddig a legerősebb módszer, amiről tudtam, hogy ilyen esetekben alkalmazni lehet, az a voodoo babás volt. Úgy néz ki JongInt egy sokkal erősebb boszorkány zárta be, vagy csak Mihoko volt velem elnéző…

- Akkor miért van a bilincs?

- Megakadályozza, hogy átváltozzak.

- Áh, szóval ezért nem voltál farkas, amikor először idejöttem és telihold volt – világosodtam meg.

- Részben – ismerte el.

- Ugye azt már nem fogod elmondani, hogy miért csak részben? – sóhajtottam lemondóan.

- Majd máskor…