Sixth Chapter

Sziasztok^^

Megérkeztem a 6. résszel :D Elég mozgalmasra sikerült, mit ne mondjak. Kicsit aktivizáltam SeHunt, és kaptunk két új szereplőt is :$ Persze nem lesznek valami sűrűn megjelenő emberkék, sőt szerintem az egyik többet nem is fog feltűnni csak említés képen... xD
Nos hát ennyi lett volna a rizsa, remélem mindenkinek tetszeni fog :3

Kellemes olvasást! Chu~

*AhReum POV*

- Nem számít, most már nem – suttogtam JongIn fülébe, miközben még mindig öleltem őt. – Lassan háromszáz éve, hogy megtörtént. Ennyi idő alatt már illő lenne feldolgoznom – nevettem fel keserűen.

- Ezt nem lehet feldolgozni. Az én szüleimet megölték. Amikor megtudtam kitette, megpróbáltam megölni. Ezért vagyok most itt, saját magam miatt. Tiszta fejjel kellett volna gondolkodnom, de elöntött a méreg – tekintetével a földet bámulta miközben beszélt hozzám.

- Ki volt az… aki megölte a szüleid?

- A nagybátyám. De a többit majd legközelebb, túl sok ez az információ egy napra. Beszéljünk másról – kérte, miközben aranyos pofit vágott.

- Miről szeretnél beszélni? – néztem felé halvány mosollyal az arcomon.

- Milyen egyetemre járni? – kérdése hallatán a szám rögtön egyenes vonallá alakult át.

- Ez most komoly? Ennél jobb témát nem találtál? – hangom morcosan csengett.

- Igen, mivel én nem járok egyetemre, és valószínűleg sohasem fogok, te pedig jársz. Szóval érdekel – magyarázkodott.

- Tudod a vámpíroknak az iskola nem valami nagydolog. Egészen idáig mindig manipuláltam a tanárokat, hogy adjanak jó jegyet. Az egyetemre is könnyűszerrel bejutunk – nevettem, JongIn pedig rosszallóan csóválta a fejét. - Még mindig szoktam használni ezt az adottságot, de már csak a fölösleges tantárgyaknál. Egyébként meg ugyanúgy tanulok, mint bárki más, csak jobban fog az agyam.

- Biztos sok lány van, akivel megbeszélheted a csajos dolgaidat. Például, hogy minden fiú oda van érted – bökött oldalba.

- Mi? Dehogyis! Egy fiú sincs oda értem, és csak fiú barátaim vannak – néztem rá amolyan erre-nem-számítottál fejjel.

- Tessék? Ez lehetetlen.

- Nem! HongBin, TaekWoon, Hyuk, JaeHwan, HakYeon és… WonShik – soroltam fel a barátaim nevét.

- Á, és megvan az udvarlónk! WonShik, tudtam én, lehetetlen lett volna, hogy valaki ne legyen oda érted. És még biztosan nagyon sokan vannak, akikről nem tudsz – szórakozott.

- Nem is igaz! WonShik és én csak… szóval nagyon jóban vagyunk. Ő a legjobb barátom és-

- Már úgyis mindegy, hiszen itt vagyok én – emelte fel büszkén az állát.

- Hogy hol vagy te? – néztem rá kerek szemekkel.

- Ne is tagadd, tudom, hogy mit éreztél abban a pillanatban, amikor a szexi féloldalas mosolyommal feléd fordultam – harapott az ajkába, amitől kihagyott pár ütemet a szívem. – Whoa, most is!

- Jó szerintem mára tényleg hagyjuk a másikat. Viszlát JongIn! – intettem, majd elhagytam a pincét.

Valamiért magát a házat nem hagytam el, hanem a nappaliba mentem, ahol ott ült LuHan. Kellő távolságra helyet foglaltam mellette, ő pedig kíváncsi tekintettel fürkészte a vörös arcomat.

- Nem illik hallgatózni – morogtam.

- Mondanám, hogy nem illik egy vérfarkasnak és egy vámpírnak együtt lennie, de ez a ti esetekben nem igaz, más meg nem jut az eszembe szóval… - vakarta a tarkóját zavartan.

- Aj, LuHan, annyira sajnálom! – vetettem magam a nyakába. – Azt hittem utálni fogsz, hogyha eljövök JongInhoz, de muszáj vele lennem. Egyedül ő értheti meg min megyek keresztül, mert-

- Mert ugyan olyan, mint te. Tudom. És így utólag belegondolva, jól tettem, hogy megengedtem. Nagyon rég nem hallottam JongInt nevetni. Biztosan jó hatással leszel rá – vigyorgott, miközben végig simított a fejemen.

- LuHan, ugye nem te vagy az egyik titkos hódoló, akiről JongIn beszélt? – húzódtam el tőle.

LuHan szemei a kétszeresére nőttek, és halványan, de hallottam, amint JongIn felnevet. Az a kis – szorult ökölbe a kezem.

Szívesen visszamentem volna, hogy meg tudjam verni, de akkor onnan nem hiszem, hogy élve jöttem volna ki. Hiszen megmondta, hogy kéz nélkül is könnyűszerrel letépi a fejem. Ennek pedig még csak a gondolatától is kirázott a hideg.

Habár biztosan nem tenné meg, mert jelen pillanatban én vagyok az egyetlen személy, aki foglalkozik a szórakoztatásával.

- Dehogyis! Én mást szeretek – jött zavarba.

- Tényleg? – jöttem izgalomba. – Kicsodát? – húzogattam a szemöldököm.

- Az Alfa lányát, ami nem épp a legokosabb döntés volt tőlem, mert az Alfa nem igazán kedvel.

- Mit számít, hogy az Alfa kedvel-e vagy nem? A lánya kedvel? – kérdeztem, mire bólintott. – Na, akkor meg, hol itt a gond? Nem az apját akarod elvenni vagy mi.

- Csak tudod, ha az Alfa nem kedvel, márpedig nem kedvel, akkor nem a legkönnyebb találkozni a lányával.

- Hogy hívják? Én tudok segíteni, az egyetemen sok farkas van – húztam tervezgető sejtelmes szám.

- Shin JiMin – mondta ki a bűvös nevet.

- Hogy micsoda?! – lett irtó magas a hangom. – De hát ő mindig SeHunnal és a többiekkel lóg…

- Ismered SeHunékat? – lepődött meg LuHan.

- Az egyetemen mindenki ismeri őket – bosszankodtam.

- Van egy olyan érzésem, hogy nem kedveled a társaságukat.

- Jól érzed – bólintottam.

Az egyetem ebédlőjében ültem, idegesen rágcsáltam az almámat, miközben a kis farkas bandát bámultam. Talán túlságosan feltűnően is, de nem érdekelt. Miért pont JiMin? Igen, aranyos, szép, és illene is LuHanhoz. De milyen lehet a személyisége, hogyha ezekkel az emberekkel lóg?

Egyébként a tervem arra, hogy miként segítsek neki és LuHannak, még egyáltalán nem terveztem meg. Vagyis de, hiszen csak egy kis hazugság kell hozzá, és hogyha annyira jóban van azzal a néggyel, akkor ők is segíthetnek. Igazán megtehetik.

Már csak oda kéne mennem, és beszélni vele. Vagy velük… Viszont ez számomra nem könnyű. Ha ismerik JongInt, akkor tudni fogják, miért van fahéj illatom, és rögtön kinyírnak. Az csak egy dolog, hogy most nem érzik a szagom, de ha közelebb megyek… És az sincs előnyömre, hogy mindig a vámpírokkal lógok.

Aish! Mit kéne tennem? De csak nem nyírnak ki itt mindenki előtt. Mi lehet a legrosszabb, ami történik ezen kívül? Ja, igen! Hogy elvisznek az Alfájukhoz, aki majd kinyír helyettük.

Végig néztem, ahogy egyenként elvesznek egy tálcát, megpakolják az étellel, amit szívesen ennének, majd a szokásos asztaluknál helyet foglalnak. Mindenki nyugodtan enni kezdett, néha felnevettek és bökdösték egymást.

Most vagy soha! – csaptam az asztalra, majd felálltam, és gyors léptekkel közeledtem az asztalukhoz, azonban félúton egy kéz megállított. Lenéztem a könyökömhöz, majd végig vezettem tekintetem a karon, ami gátolt, végül egy kíváncsi tekintetű WonShikkal találtam szembe magam. A többiek is vele voltak. Csodás.

- Hozzájuk – böktem fejemmel a vérfarkasok felé.

- Még itt is? – hangja csalódott és feszült volt.

- Sajnálom, de… muszáj. Majd beszélünk, bocsi! – fejtettem le magamról ujjait, majd tovább mentem a farkasokhoz. De mire odaértem, már eltűntek.

Elkezdtem futni a folyosó felé, ahol szerencsére utolértem őket. Kezem JiMin vállára csúsztattam, aki ijedten fordult hátra. Gondolom SeHun ezt megérezte, mert a másik pillanatban már a falnak voltam nyomva. Bámulatos...

- Engedj már el – sziszegtem.

- Mit akarsz tőle? – kérdezte fenyegető hangon.

- Talán a pasija vagy, vagy mi, hogy ennyire véded? – ficánkoltam.

- SeHun engedd el – szedte le rólam a lány. – Nem a barátom, csak a másod unokatesóm.

- Egy fokkal jobb. Tudnánk beszélni? – néztem rá reménykedve, ő pedig nem úgy nézett ki, mint aki el szeretne jönni. – Túl sok itt a nemkívánatos személy.

- JiMin ne menj el, mi lesz, hogyha-

Kezdte SeHun, de a lány félbeszakította.

- Meg tudom magamat védeni.

- De a szaga… - suttogta SeHun.

- Meg tudom – erősködött JiMin, majd kézen fogott és elhúzott egy elvileg biztonságos helyre.

- Van normális unokatesód is, mert akkor vele nem szeretnék találkozni – igazítottam meg a ruháim.

- Van, de ő… most épp ki van vonva a forgalomból – próbált nevetés félét kiadni a száját, de nem jött össze neki. – Nyaral.

- Ja, értem. Arról szeretnék beszélni, hogy LuHannak hiányzol.

- Honnan tudsz te róla? – lepődött meg.

- Egyszer összefutottam vele az erdőben. Kérlek, ne mondd el senkinek! Miért nem találkozol vele? Csak egy kicsit hazudnod kéne apucinak, és máris meg van oldva – mutattam a mennyiséget kezemmel.

- Nem egészen, hogyha apuci emberei mindenhol ott vannak, és alig várják, hogy kinyírják LuLut – mondta gúnyosan.

- Akkor csak egy kis boszorkányság kell – húztam pajkos mosolyra szám, JiMin pedig érdeklődve nézett rám.

Igazából hazudtam JongInnak, amikor azt mondtam, hogy egyetlen egy lány barátnőm sincs. Ugyanis volt egy boszorkány a városban; Yoo AhRa. Egyszer ugyan úgy elmenekültem otthonról, mint amikor találkoztam LuHannal, és akkor ismertem meg AhRát. Rögtön rájött, hogy vámpír vagyok, és nagyon jóban lettünk.

Sose mondta miért nem áll kapcsolatban sem a vérfarkasokkal, sem a vámpírokkal. Arról se beszélt miért van egyedül, és miért nincs vele a koven, amihez tartozik. Sose kértem tőle, hogy varázsoljon nekem, és az erejével sem voltam tisztában, de most szükség helyzet volt.

- Aish! Hát eljött az idő? – motyogta, amikor meglátott minket az ajtóban. – Egy vámpír és egy vérfarkas, ráadásul együtt. Mit szeretnétek?

- Elrejtő bűbájt. Ugyanis ez a lány itt – húztam magam elé JiMint -, együtt van egy másik vérfarkassal, akit az apja gyűlöl. El kéne őket rejteni, amikor együtt vannak – néztem rá kiskutya szemekkel. – Ugye meg tudod csinálni?

- Kedves AhReum, ennél sokkal erősebb bűbájra is képes vagyok. Kérlek, ne becsülj alá – mosolygott. – Mit szólsz, hogyha kijelölünk egy helyet, amit folyamatos védelem alatt tartok és ott akármikor találkozhattok? – nézett az érintettre, aki boldogan rázta a fejét beleegyezés képen.

- Legyen mondjuk… az iskola! Az olyan átlagos hely – mondta JiMin.

- Rendben, akkor az iskola – egyezett bele AhRa, majd elkezdte a bűbájt. Az én arcomra pedig egy büszke mosoly költözött.

Ma is jót cselekedtél AhReum.