Fifth Chapter

Sziasztok^^

Bocsánat, hogy csak most hoztam meg az új részt, de az időm nagy részét a tanulásra fektettem a hétvégén és még hétfőn is >.< Viszont tegnap megírtam a dolgozatokat, úgyhogy itt vagyok!
És persze a friss is itt van, ahol AhReum és JongIn jobban összeismerkednek :3 Remélem tetszeni fog nektek, és nem okozok vele csalódást :$ 

Kellemes olvasást! Chu~

*AhReum POV*

Tudhattam volna, tudnom kellett volna, hogy Mihoko még annyira se lesz a segítségemre, mint LuHan… Teljesen fölösleges volt odamenni, és feltenni a kérdést. Sose mondott el semmit egyenesen. Mindig csak terelt és hazudozott. Miért gondoltam, hogy most majd más lesz? Hogy leülünk a kanapéra és szépen érthetően mindent elmond?

A szüleimmel kapcsolatban sem mondja el az igazat. Tudom, hogy általában így döntenek a vámpírok; elhagyják a gyermekük az örök életért cserébe. De nekem ez akkor sem elég. Lehetetlen, hogy nem hagytak egy levelet vagy bármit, ami nekem szólna. Szinte mindig hagynak… Miért pont nekem nem?

Ráadásul arra sem adott elfogadható magyarázatot, hogy miért láncolt le és éheztetett! Pedig arra aztán tényleg nyomós indokot kéne adnia, hiszen ez nem mindennapi bűn… Ezek után csoda, hogy egyáltalán még segíteni akarok neki.

Nem neki, hanem a fajtádnak segítesz – suttogta egy belső hang. Be kellett látnom, hogy igaza van. Nem Mihokónak segítek, hanem a többi vámpírnak, a családomnak. Legalábbis azt hiszem ők a családom. Annak ellenére is, hogy mostanság a farkasok jobban megértenek, mint ők…

- Mi ez az arckifejezés AhReum-ah? - ült le mellém TaekWon.

- Milyen arckifejezés? – fordultam felé.

- Úgy ülsz itt, mint ahogy én szoktam… - szűkítette össze a szemeit.

- Annyira vonzón? – rebegtettem meg szempilláim, mire kissé felnevetett. Igazából tudtam, hogy arra gondol, ugyan olyan komoly fejet vágok, mint amilyet ő szokott. Ettől függetlenül tényleg vonzó volt.

- Nem épp erre gondoltam, de örülök neki, hogy vonzónak találsz – tette jobb kezét mellkasára. – Mi a gond?

- Úgy érzem, hogy-

- Hogy a farkasokkal jobb? – mondta ki előttem.

- Összesen ismerek nyolcat, ebből pedig kapásból néggyel egyáltalán nem is beszélek. Nem hiszem, hogy kijelenthetjük, hogy a vérfarkasokkal jobban kijövök. Egyébként is honnan tudtad, hogy ezt fogom mondani?

- Ravi folyamatosan emlegeti, hogy mennyire nem tetszik neki, hogy ott vagy… Féltékeny szegénykém – húzta el a száját.

- Féltékeny? – lepődtem meg, szemöldököm pedig felszökött a magasba. Kire lehetne féltékeny? Amúgy sem gondoltam még úgy soha senkire, csak… a fiú a pincéből.

- AhReum hiszen odáig van érted – csóválta a fejét.

- Tudnia kéne, hogy sohasem állnék össze egy vérfarkassal. Én hű vagyok a fajtámhoz.

Még ha nem is tudom, mi vagyok pontosan…

Nem sokkal később ugyan annak a kőnek a tövében ültem, mint aznap, amikor először találkoztam LuHannal. Azzal a különbséggel, hogy talán akkor sokkal rosszabb lelki állapotban voltam. Akkor úgy éreztem nincs remény… WonShik az egyetlen személy, aki bármi történt mellettem volt, ellenem fordult. El akartam menekülni minden elől.

Most viszont itt van az a férfi a pincében. Ő tud nekem segíteni, hozzá tudok menekülni, hiszen pont olyan, mint én. Erőt ad, hogy van valaki a Földön, aki tudja, min megyek keresztül. Aki nem árul el.

LuHan nem fog repesni a boldogságtól, hogyha megtudja, ismét találkozni akarok vele. Azonban ez pont azokhoz a dolgokhoz tartozott, ami egyáltalán nem érdekelt. Most csak az a fontos, hogy végre normális életem legyen, és hogy segítsek kiszabadulni annak a srácnak. Kitudja, mióta van ott… Nem hagyhatom, hogy egész életében leláncolva tartsák egy sötét pincében.

Meguntam, hogy a kő előtt üldögéljek, így felpattantam a helyemről, és elindultam LuHan otthonához. Nem akartam összefutni a kínaival, így amilyen gyorsan csak tudtam átsuhantam a folyosón. Már azt hittem sikerrel jártam, és nyitottam volna ki a vasajtót, azonban egy erős kéz visszalökte a helyére. Nagy morajlással csapódott be előttem, mire összerezzentem.

- LuHan... öhm… Szia! – integettem neki kínosan. Ő bal kezét még mindig az ajtón tartotta, és morcosan nézett rám.

- Komolyan ennyire szerencsétlennek nézek ki? Tényleg azt hitted nem veszem észre, hogy itt vagy? – sziszegte. Szégyenkezve lehajtottam a fejem, LuHan sóhajtott egy nagyot. – Tudom, hogy én is mondtam gyere vissza, de azért valahol reménykedtem benne, hogy nem fogsz…

- Én is reménykedtem, hogy észrevétlenül be tudok menni…

- Hát, mindketten hiába tettük – forgatta a szemét LuHan. – De azért nem haragudtam volna meg, hogyha beköszönsz. Azt hittem vagyunk annyira jóban, de úgy látszik ezzel kapcsolatban is tévedtem – mondta, majd kitárta előttem az ajtót és elment. Elindultam lefelé, azonban félúton összeroskadtam, és a lépcső közepén kezdtem el a sírást.

Rettentően rosszul éreztem magam LuHan szavai miatt. Az utóbbi hetekben tényleg nagyon jóban lettünk… Megérdemelte volna, hogy köszönjek neki. Miért hittem azt, hogy majd mérges lesz rám, és valami olyat tesz, ami nem épp a kellemes kategóriába tartozik? Szörnyű vámpír vagyok…

- Most tényleg ott fogsz sírni a lépcsőn? – hallottam meg halványan az ismeretlen férfi hangját.

- Miért, hol kéne sírnom? – kérdeztem.

- Kitudja… Végül is csak itt van tőled három méterre egy leláncolt vadállat, akinek elég régóta nincs normális társasága. Szerintem egy síró vámpírnak is örülne.

Halvány mosoly jelent meg az arcomon, miközben levánszorogtam, majd benyitottam a pincébe. Közelebb mentem a férfihoz, kezet nyújtottam neki, ő pedig felvont szemöldökkel nézett rám. Nem tudtam mi baja, egészen addig, ameddig kissé oldalra nem fordult, így megmutatva az összeláncolt kezeit. Hoppá…

- Han AhReum, örvendek a találkozásnak – szipogtam.

- Kim JongIn – biccentett. – Nem tudtam, hogy a vámpírok sírni is szoktak.

- Nem tudtam, hogy a vérfarkasok más vérfarkasokat tartanak leláncolva egy pincében – vágtam vissza.

- Mondja ezt egy vámpír, aki szintén került ilyen helyzetbe vámpírok által.

- Jó nyertél – ismertem el.

- Mondanám, hogy ülj le, de nem foglak a földre ültetni – húzta el a száját.

- Nem is kell engem, leülök én magamtól – mondtam, majd levágtam magam a földre, pontosan vele szemben.

- Miért sírtál? – érdeklődött, én pedig sóhajtottam. Aztán hirtelen megindultak a szavak.

- Tudod, én egy nagyon barátságos vámpír vagyok. Még sohasem öltem meg senkit, ami a dadámnak egy cseppet sem tetszik. Évek óta folyamatosan manipulálja az elmémet éjszakánként, és már elegem van. Aztán elárult az az ember, akiben a legjobban megbíztam, akivel az egész életem el tudtam képzelni… Leláncoltak majdnem ugyan úgy, mint téged, napokon keresztül éheztettek és kínoztak. Senki nem akarja elmondani, hogy miért van fahéj illatom, és most még az egyetlen embert is, LuHant, aki foglalkozott velem, megbántottam. Azt hiszem ez elég sok és nyomós indok arra, hogy egy olyan jószívű vámpír, mint én, bőgjön egy lépcsőn – kezdtem el újra a sírást.

- Igazából, mikor engem bezártak ide én is sírtam. Tudod az én életem sem egy tündérmese, ráadásul én is le vagyok láncolva. Engem akárki csak úgy meg sem menthet innen… - hangjából csalódottság és düh áradt.

- De te nem lehetsz itt örökké. Egyszer meghalsz, és vége lesz a szenvedésednek… Én örökké élek.

- Ezzel nem teljesen értek egyet –bámulta a plafont.

- Ezt hogy érted? – lepődtem meg. Miért ne értene egyet? Hiszen a vérfarkasok öregszenek, és előbb-utóbb őket is eléri a természetes halál. Nem véletlenül szaporodhatnak varázslat nélkül, úgy, mint az emberek.

- Kérdezz olyat, amit meg is válaszolok – utasította el a válaszadást.

- Miért fehér a hajad? – kérdeztem rá arra, amit a legegyszerűbb és természetesebb kérdésnek tartottam abban a pillanatban.

- Amikor átváltoztam kifehéredett. Volt már, hogy hosszabb volt, de akkor kék volt a vége, és az nem igazán jött be – magyarázta. Akaratlanul is WonShik álma jutott eszembe. A kék hajú nő. – Tetszik?

- Igen – vallottam be, magam sem tudom miért.

- Szeretnél beletúrni? – kacsingatott játékosan.

- Mi? Nem! – hazudtam, azonban JongIn megérezte, hogy hazudok, és egyre közelebb jött hozzám. Én persze elkezdtem hátrálni, mire a falnak ütköztem. – Miért nincs rajtad felső? – nyeltem egy nagyot, ahogy egyre közelebb és közelebb jött hozzám. Túlságosan zavarba ejtő volt, így félmeztelenül.

- Mert így szexisebb az összhatás? – húzta perverz mosolyra ajkait. Teste csak pár centire volt az enyémtől, áradt belőle a forróság. A farkasoknak mindig forró a testük. Elmenekülhettem volna, hiszen a kezével nem zárt közre, mégis…

- Yah! Kim JongIn – makogtam, ő pedig nevetve visszament a helyére.

Sűrű levegővételek közepette dőltem a falnak, és hálát adtam az égnek, hogy JongIn ellépett tőlem. Ha még egy kicsit ott marad, biztos nem bírom tovább tartani magam, és nem lesz, aki elkapjon, mert neki össze vannak láncolva a kezei…

- Mi a kedvenc színed? - fordult felém.

- Tessék? – esett le az állam. Most tényleg ilyeneket kérdez?

- Jól hallottad, mi a kedvenc színed? – ismételte meg magát.

- A fekete és a vé… vörös.

- Ha a vér színe a kedvenced, akkor mégse vagy annyira barátságos vámpír – kuncogott.

- Kikérem magamnak! Az, hogy nem tudok ellenállni az illatának és a színének, nem azt jelenti, hogy meg is ölök érte embereket – háborodtam fel.

- Csak állatokat – mondta JongIn, olyan hangnemben, mintha nem tetszene neki.

- Jobb, minthogyha embereket ölnék, meghalni pedig nem akarok – morogtam. – Neked mi a kedvenced?

- A zöld, imádom a természetet, és ott gyakori a zöld szín – mosolyodott el.

- Itt miért nincsenek növények? – töprengtem el. Igaz egy pince volt, de nem igazán volt padlója. Csak a barna kietlen föld volt alattunk, és különböző gyomok. Nem volt valami szép látvány…

- Azért, hogy még véletlenül se érezzem jól magam – sóhajtott lemondóan. – Hogy lettél vámpír?

- Mi ez a kérdés? – pislogtam rá. – Születésemtől kezdve vámpír vagyok.

- Az hogy lehet? Nem úgy jöttök létre, hogy vámpírok változtatnak át embereket? – lepődött meg.

- Mi nem. Nem tudom, hol és mennyien jöttek rá a módszerre, de a boszorkányaink lehetővé teszik, hogy szüljünk.

- Kifejtenéd bővebben? – nézett rám információ éhes szemekkel.

- Bízom benned, ezért igen – néztem mélyen csokoládébarna szemeibe. – Szóval nem tudom, hogy csinálják, de elérik, hogy egy bizonyos időszakban termékenyek legyünk. Aztán megtörténik a dolog, és míg állapotosak vagyunk, a szükséges emberi tulajdonságaink visszatérnek. Ilyen például az öregedés, és a megfelelő táplálkozás. Aztán megszületik a baba, és a szülők két opció között választhatnak. Vagy megöregednek, miközben felnevelik a gyerekük, vagy itt hagyják és valahol messze örökké élnek. Általában el szokták hagyni a babát.

- Miért nem élhetnek ugyanúgy örökké a gyerekükkel?

- A gyermek ugyan úgy fejlődik, mint egy átlagos ember, azt kivéve, hogy vérre van szüksége, és egyre jobban kifejlődnek a képességei. Aztán egy bizonyos korban megáll a növekedés. Van, akinél ez a kor harminc vagy a fölötti. Most gondolj bele milyen érdekesen nézne ki, hogyha egy húsz éves vámpírnak harminc éves gyereke lenne. Eléggé furcsa.

- Vámpír közösülhet így vérfarkassal? – kérdezte halál komolyan. Nem tudtam mire vélni a kérdését. Most ránk gondol? Egyáltalán, hogy juthat eszébe ilyen? Vámpír és vérfarkas együtt? Lehetetlen. Vagy nem?

- Nem tudom – mondtam őszintén. – Valahogy biztos lehetséges, hiszen nagyon sokáig mi is azt hittük, hogy nem eshetünk teherbe, aztán valahogy mégis megoldották… De miért kérded?

- Téged is elhagytak a szüleid? – újabb kérdés, ez azonban keserűséget ébresztett bennem.

Nem válaszoltam, csak halványan bólintottam egyet. JongIn hozzám vánszorgott, és újra egyre közelebb férkőzött a testemhez. Kissé megijedtem, azonban amikor a fejét a vállamra hajtotta rögtön megnyugodtam. Át akart ölelni, de nem tudott, csak így, hogyha ezt tette. Jól esett a gesztus, és kissé bizonytalanul, de átöleltem meztelen felsőtestét.

Abban a pillanatban úgy éreztem otthonra találtam.