Fourth Chapter

Sziasztok^^

Sajnálom az egy hét késést, de egészségügyi problémákkal küszködtem TT__TT Influenzás lettem, és egész héten az ágyat nyomtam...

Tudom ez a rész sem a leghosszabb, és sajnos a következő sem lesz valami hűű, de hosszú... Viszont gondolkodom rajta, hogyha így haladok az írással, akkor heti két részt is megosztok majd olykor-olykor ^^ De ez még egyáltalán nem biztos, csak egy gondolat >.<

Most itt van egy külső szemszög, ahol végre megtudhatjuk, hogy Ravi miért volt olyan, amilyen :D

Kellemes olvasást! Chu~

*Author's POV*

Amikor AhReum megjelent a farkasok hadiszállásán, JongIn rögtön észrevette. A szagát a börtönét körülvevő gyógyfüvek teljesen elnyomták, ezért emberként tekintett a nőre, azonban fogva tartói a hallásával semmit nem tudtak tenni. Minden egyes alkalommal fültanúja volt LuHan és AhReum beszélgetésének, és egyre kíváncsibb lett, hogy a farkas miért tartja itt. Hiszen LuHan nem lehetett szerelmes, a szíve már foglalt volt.

És mi lett volna, hogyha LuHan mégis belé szeret? Itt senki sem kérheti számon még akkor sem, hogyha egy vámpírral van. Féltek idejönni, mindenki félt a gyilkostól, aki a pincében van. Azonban LuHan nem szeretett volna bele az ellenségbe, mivel egyike volt azon embereknek, akik teljesen tisztában voltak a következményekkel. Hiszen előtte volt az elő példa; Kim JongIn.

JongIn tudta mi ő, de fogalma sem volt róla hogyan lehetséges az, hogy ő a világon van. Azonban amikor AhReum megjelent a személyes poklában, úgy érezte most válaszokat kaphat. Az, hogy érezte másnak is fahéj illata van, megnyugtatta. De aztán rájött, hogy AhReum a lehető legrosszabb helyen kötött ki mellette. Ha kiderül, hogy mi ő, ugyan arra a sorsa jut, mint JongIn, aki nem bírta volna, ha miatta történik ez.

Próbált hidegen viselkedni a lánnyal, próbálta megfélemlíteni, ami az elején sikerült is... De AhReum túl makacs volt, és a szavai túlságosan megérintették a leláncolt fiút. Valamit elindított JongInban, amit a fiú nem tudott hová tenni. Jól estek neki a lány szavai, hogy törődött vele, de féltette is őt attól, ami neki is kijárt.

Miután a barna elcipelte a lányt, visszaült a szokásos, sötét sarkába, majd minden érzékével a fent veszekedő párosra koncentrált. Nem értette LuHan haragját AhReum felé. A fiúnak csak is magát kellett volna hibáztatnia azért, hogy a lány ilyen könnyen bejutott. Hiszen ő is különleges volt. Nem várhatta el tőle LuHan, hogy tétlenül üljön, és tűrje az ordítozást, ami a pincéből jött.

Kai gondolatai ezerfelé kezdtek cikázni, amint meghallotta, hogy AhReum kezéhez még senkinek a vére nem tapad. Rájött, hogy a lány miért nem tudja mi is ő és miért van fahéj illata. Azt várta volna a vámpíroktól, hogyha egy ilyen fegyver van a kezükben, akkor kihasználják, és már rég egy vérfarkas vadászt nevelnek belőle. Da így, hogy még nem ölt meg senkit, és hogy a vámpírok leláncolták, elképzelése sem volt mit akarnak kezdeni a lánnyal.

Viszont neki szüksége volt a lányra, és mint kiderült AhReumnek is rá. Mind a kettejüknek más kérdése volt, amire meg tudták adni egymásnak a választ. Egyformák voltak, valahogy mégis ellentétek. Kim JongIn, akitől mindenki irtózik, aki annyi farkast megölt már, amikor átváltozott, hogy most bezártak. Másrészről pedig ott volt Han AhReum, aki rettegett attól, hogy bárkit is bántson, aki maga volt a tisztaság. JongIn nem akarta, hogy a lány átváltozzon, hogy gyilkos legyen, mint ő maga.

LuHan léptei egyre hangosabban hallatszódtak a fiú fülében, majd nyitódott az ajtó. JongIn nem méltatta annyira sem, hogy felé nézzen. LuHan egy ideig csak állt felette, miután megelégelte a várakozást idegesen hozzá trappolt. Kezével felrántotta a földről, és a falhoz vágta JongInt. A koreai ajkait egy apró nyögés hagyta el, ahogy visszaesett a földre.

- Azért engem vágsz a falhoz, mert magadat nem tudod? – húzta cinikus mosolyra ajkait JongIn.

- A fenébe is! A kurva életbe! – dühöngött LuHan. – Ha ez kiderül, nekünk végünk!

- Mire is gondolsz pontosan, az ”ez” alatt?

- Arra, hogy te itt vagy! AhReum most biztosan rohanni fog a vámpírokhoz, és mindent kitálal… Idejönnek, és megölnek téged is és engem is! És miután minket megöltek, az egész fajtánkat kiirtják innen! – járkált fel alá LuHan szokásához híven.

- Nem fogja elmondani – jelentette ki JongIn, és teljesen biztos volt abban, hogy igaza lesz. Valamilyen szinten bízott AhReumben.

- Már miért ne mondaná?! Hiszen ezért volt itt, hogy minél több mindent megtudjon rólunk! Szerinted majd pont egy olyan információt nem oszt meg velük, hogy itt tartunk téged leláncolva?

- Hidd el, hogy jobban érdekli mi is ő valójában, mint az, hogy segítsen eltűntetni innen a fajtánkat – nézett fel sokat sejtető pillantással JongIn. – Vagy egyszerűen csak engedj el.

- NEM! – vágta rá azonnal a kínai.

- De én mindet meg tudnám ölni, egytől egyig. Az összest – jelent meg egy gyilkos mosoly arcán.

- Tudod jól, hogy ha elengedlek, akkor az Alfa-

- Ne hívd így! – szakította félbe JongIn.

- Szóval nem hagyja annyiban, hogy kiszabadultál, a mészárlás ellenére is mindenki téged akar vissza. Nem hagyná szó nélkül, harcba szállna veled, ezt kihasználva pedig a vámpírok letámadnának. Tegyük fel, hogy nyersz, de már nem lenne kit vezetned – nézett mélyen JongIn szemébe.

- Mi az, hogy tegyük fel? LuHan azt szeretnéd, hogy letépjem a karod? – sziszegte JongIn. Gyűlölte, hogyha alá becsülték.

- A vége úgyis ugyan az lesz! – csapott combjára a kínai. – Akikért harcolnál, nem élnék túl.

- Szükségünk van AhReumre.

~.~

A kehely nagy puffanással érkezett a földre, nem sokkal az után, hogy Mihoko a falhoz vágta. Kezeivel az asztalra támaszkodott, majd mély levegőket vett. Tisztában volt vele, hogy a farkasok előbb-utóbb, de megtámadják, és ha nem tesz valamit, akkor végük.

Az ősiek sem hagyták nyugodni, ahogy folyamatosan beszéltek hozzá AhReummel kapcsolatban. Szidták őt, amiért még mindig nem tudta elérni, hogy a lány legalább egy embert megöljön a saját kezével. Amiért nem tudta elérni, hogy a jólétük kulcsa végre kinyissa az ajtót, ami a farkasok kivégzéséhez vezet.

Tudta, hogy ez lenne a legjobb megoldás, hogy AhReum különlegessége a megváltás számukra. Viszont az, hogy a megváltás nem jön el, ráadásul azért, mert egy fruska nem hajlandó megtenni azt, amit előtte több millió vámpír, több milliószor megtett… Szörnyű dolgokra késztette.

Úgy érezte ő rontotta el. Egészen pici kora óta úgy kellett volna nevelnie, hogy gyilkos legyen belőle. Nem kellett volna engednie a hóbortjainak, annak, hogy ”vega” életmódra térjen át. A saját hibájának tartotta, és most itta a levét.

Abban sem lehetett biztos, hogy AhReum igazat mondd neki… Természetesen megfordult a fejében, hogy a lány mindent csak kitalált annak érdekében, hogy ne kelljen tovább szenvednie, hogy békén hagyják. Azonban lehetséges volt, hogy a farkasok tényleg ne tudják, hogy vámpír. Hiszen nekik fogalmuk sem volt a fahéj jelentéséről. Legalábbis Mihoko ezt hitte…

- Meddig fogjuk még ezt hagyni?! – vágta ki az ajtót egy tomboló WonShik. – Meddig engedjük még, hogy AhReum az ellenség táborában tartózkodjon?!

- Ravi, ne most! – förmedt rá a boszorkány.

- Nem érdekel, találj ki valamit, mert én ezt nem tűröm tovább. Sőt azt sem tűröm, hogy továbbra is a lelkébe tapossunk! – vágott a falba öklével, mire az megrepedt.

- Akkor majd azt tűrni fogod, hogyha más férfi karjaiban lesz? Hogyha másnak szül gyermeket?! – lobbant fel a tűz Mihoko háta mögött, ahogy egyre jobban elöntötte a méreg. WonShik szavaira lehajtotta fejét, a szívét elöntötte a keserűség és a bánat.

- Ez egyáltalán nem biztos… - próbálta meggyőzni magát a fiú.

- Jaj, kérlek, ne áltasd magad! A jóslat még sohasem tévedett. Ha a vérfarkasok továbbra is itt maradnak, előbb-utóbb lesz köztük egy személy, aki elveszi tőled. Akkor is, ha szerelmes lesz beléd, akkor is, ha gyerekeitek lesznek. Mert azt a férfit jobban fogja szeretni! Ezt nem tudod elkerülni, csak ha meghalnak egytől egyig. Már pedig ez AhReum ereje nélkül nem fog menni – horkant fel Mihoko.

- Én ezt akkor sem bírom tovább… Nem tudom tovább nézni, ahogy egyre jobban elsorvad a lelke, vagy, ahogy a vérfarkasok elveszik tőlem... Egyáltalán mi is hogy tehettük meg? Hogy láncolhattuk le, hogy éheztethettük?! – bukott ki WonShik, két kezével pedig a hajába túrt. Tekintetével a cipője orrára bambult, miközben megát ostorozta. Szörnyűnek érezte magát, azért, mert azt bántotta, akit szeret. A saját boldogságáért tette, de ebben a pillanatban ezzel se tudta vigasztalni magát.

- Ilyen az élet. Elég sokat éltél már ahhoz, hogy rájöjj; a dolgoknak ára van – mondta kimérten a nő.

- De nem mindegy milyen – szorította ökölbe kezét Ravi.

- Hát sajnálom, de ennek pont ilyen ára van! Ha nem tetszik tessék ott az ajtó – mutatott rá. – Ahogy bejöttél, távozhatsz.

- És mi van akkor, ha AhReummel távozok? – nézett vakmerően Mihoko szemeibe.

- Hát nem érted? – nevetett fel, majd karba fonta kezeit. – Ez a kettő összeköttetésben áll! Akárhová mész vele, egyszer úgyis találkoznak. Feltéve, ha nem ölöd meg. Ami ugye lehetetlen, mert nem tudjuk ki az.

 Az ablak kivágódott, a szél végig süvített a helyiségben, ahogy AhReum beszáguldott az ajtón. Megállt pár centire a dadájától, majd farkas szemet nézett vele.

- Miért? Miért van fahéj illatom? – bukott ki belőle életében először a kérdés. Mihoko teljesen ledöbbent, WonShik ajkait pedig egy apró o hagyta el.

Mindenki hallgatott. A csend ólomsúlyként nehezedett a vállaikra. Senki sem tudta, hogy most mi lesz, vagy, hogy mit kéne mondani. Percek teltek el így, majd Mihoko harsányan felnevetett.

- Mégis miről beszélsz angyalom? – nézett rá ártatlan szemekkel a boszorkány.

- Pontosan tudod, hogy miről beszélek! – köpte a szavakat.

- Azt hittem magától értetődő, hogy vanília illatod van. Hiszen hé, vámpír lennél, vagy mi… - torzult el egy pillanatra Mihoko arca, de rögtön visszavette helyét az apró mosoly.

- Újra és újra. Folyamatosan csak a hazugságaid, és a manipulációid… Anyáék rosszul tették, hogy itt hagytak. Hogy RÁD hagytak! – emelte ki a szócskát. – De tudod mit? Nem érdekel, majd kiderítem magam – vont vállat AhReum, majd eltűnt.

Mihoko jól szórakozott a lány reményein, hiszen legjobb tudása szerint ez lehetetlen. Nem volt tisztában azzal, hogy AhReumnek igenis van megfelelő személy erre az életében. Nem tudta, hogy ott van JongIn.

Third Chapter

Sziasztok^^

Köszönöm szépen a nyolc darab rendszeres olvasót! Olyan jó, hogy már itt tartunk  :3 Nem hittem volna, hogy leszünk ennyien *O*
És persze nagyon örülnék a véleményeteknek is, főleg most, hogy feltűnt JongIn-ah! Kíváncsi vagyok rá, így elsőre mit gondoltok róla :$

Érdekesség, hogy az alábbi kép ihlette az egész fanfictiont :D

Kellemes olvasást! Chu~

*AhReum POV*

A látvány, ami fogadott arcomra a teljes rettegés jeleit varázsolta. Nem tudtam, hogy a szemem elé tárult dolgoktól rémültem e meg jobban… Vagy az emlékektől, amik megcsaptak, amint megláttam a nekem háttal térdeplő, fehér hajú férfit, akinek kezei meg voltak bilincselve. Tudtam, hogy megérezte, hogy a futás határán állok, és az óriási nyelésem is lehetetlen lett volna nem észrevenni.

Rögtön jött a gondolat, miszerint el kell őt engednem. Sokkal régebb óta lehetett itt, mint én. Rossz volt látni, hogy rajtam kívül más is ilyen sorsra juthat. Hogy nem csak nekem ennyire kegyetlen a fajtám, hogy az egyik társukat láncra verik és bezárják egy pincébe. Sajnáltam őt, és segíteni akartam rajta. Akárki is volt, és akármiért is volt bezárva ide.

Egy bő, hosszú, szakadt nadrág volt rajta, felsőtestét nem takarta semmi, így tökéletes rálátásom volt izmos hátára, amit tetoválás díszített. A minta egy láncot ábrázolt, ami következtetésem szerint az egész testét behálózta, majd egy hatszögben lévő kulcslyukban végződött.

Ordítása elhalt az ajtó nyitódására, az ezután következő percek óráknak tűntek. Nem mozdultam, és ő sem. Még a lélegzetünk is hangtalan lett. Fejét őrült lassan felém fordította, majd egy féloldalas mosolyra húzta húsos ajkait.

Leblokkoltam, üveges tekintettel meredtem rá. Nem tudtam azért, mert úgy nézett, mint aki most azonnal széttépne, vagy azért, mert annyira jól nézett ki. Abban a pillanatban tényleg úgy éreztem, hogy ő a legvonzóbb férfi, akit valaha is láttam, és látni fogok. Pedig még csak a fél arcát mutatta meg, és a teste mocskos volt, ami talán még ellenállhatatlanabbá tette az egészet.

- Te nem LuHan vagy – jelentette ki. A hangja megbabonázott. Mély és dörmögős volt, mégis az elveszettséget sugározta. – Nem is farkas, te… - állt meg hirtelen. -, ki a fene vagy te és mit keresel itt?! – ordított, minek hatására hátrahőköltem és felestem a saját lábamban.

- Én…

Nem tudtam mit kéne válaszolnom. Azt se tudtam igazából ki vagyok. Ki vagyok a vámpíroknak, ki vagyok a vérfarkasoknak, és ki vagyok neki. Neki, akinek szintén fahéj illata volt. Férfias fahéj illata. És ekkor eszembe jutottak LuHan szavai. Ő lenne az, akiről beszélt? Akinek szintén fahéj illata van, csak férfiasabb… Ez a fahéj illat viszont az őrületbe kergetett, és nem rossz értelemben.

- Én csak… tudni akartam ki ordibál, és lejöttem ide – makogtam.

- Hol van LuHan, mi a fenéért engedett téged ide?! – fordult vissza a fal felé, így ismét csak a hátát láthattam.

- Elment, nem tudom hová, de ő nincs itt. Csak mi vagyunk – magyaráztam, miközben próbáltam közelebb menni hozzá.

- Maradj ott ahol vagy – figyelmeztetett, én pedig rögtön megálltam. Aztán jobban belegondoltam; ő van leláncolva, itt én vagyok előnyben.

- Nem tudom észrevetted-e, de nem én vagyok leláncolva, nem igazán tudsz ellenem mit tenni – vágtam a fejéhez magabiztosan, mire cinikusan felnevetett.

- Kislány, nem tudom észrevetted-e, de ezek a láncok csak a kezemen vannak. Könnyűszerrel le tudom tépni a fejed a kezeim nélkül is. Ez számomra nem akadály – suttogta.

- Akkor miért nem teszed meg? – nyeltem egy nagyot.

- Sokkal érdekesebb vagy annál, mintsem hogy megöljelek.

- Miért?

- Nem hiszem, hogy nekem kéne felvilágosítanom arról, hogy miért van fahéj illatod – köpte a szavakat, bennem pedig kérdések százai ötlöttek fel.

Szóval ő is azt érzi, és tudja, miért van olyan illatom… Hiszen neki is olyan illata van, jó hogy tudja! De akkor a vámpíroknak is éreznie kell, ők miért nem mondanak nekem erről semmit? Tényleg csak arra kellenék nekik, hogy megnyerjem a háborút?

- Hogy kerültél te LuHan karmai közé? – kérdezte, én pedig ismeretlen okok miatt leültem a földre, reménykedve, hogy sokáig fog tartani ez a beszélgetés.

- Balhés családom van, ő pedig befogadott – mondtam a szokásos dumát, mire fájdalmasan felszisszent. Szóval nem hisz nekem.

- Attól, hogy be vagyok ide zárva, még nem vagyok hülye – lett kimért a hangja. – LuHan valamiért még mindig pátyolgat, ha nem így lenne, már rég itt lennél mellettem leláncolt kezekkel, pont úgy, ahogy én. Most pedig menj.

- Nem akarok – jelentettem ki határozottan.

- Mi? Azt mondtam menj! Nem azt kérdeztem mit akarsz – mondta idegesen.

- Nem megyek. Tudni akarom miért vagy itt, jóban akarok lenni veled – vallottam be, mire hallottam, hogy a szíve egy pillanatra megállt. Megdöbbent, és ennek hangot is adott.

- M-miért? – akadozott végre ő is. Ő volt a személy, akiben esélyt láttam arra, hogy végre felvilágosít arról, mi folyik körülöttem. Igaz egy pincébe volt leláncolva - kitudja mennyi ideje -, de mégis úgy éreztem, hogy sokkal többet tud, mint én. Azonban ezzel nem támadhattam le.

- Olyan vagy, mint én. Fahéj illatod van – bár nem tudom ez mit jelent -, és a fajtád láncra vert. Pár napja még az én kezem is bilincsek borították, olyan egyedül voltam, mint most te. Szörnyű volt, nap mint nap egyedül egy sötét cellába. Néha napján bejöttek hozzám, de ők bár ne tették volna… És most, hogy tudom, miért van a szívfacsaró kiáltozás, nem akarom többet hallani, mert csak rosszabb lenne a szívemnek.

A kis monológom végére, a férfi felém fordult, ezzel elém tárva arca minden egyes kis részletét. Fehér haja kócosan állt a feje tetején, csokoládébarna szemei, amit rövid szempillái kereteztek azonnal megbabonáztak. Széles orra tökéletesen illet az összképbe, a vastag, kívánatos ajkairól ne is beszéljünk.

- Ugye tudod, hogy ezzel most elárultad magad? – húzta huncut mosolyra ajkát, amitől az én szívem hagyott ki egy ütemet,

- Hogy vámpír vagyok? – mondtam ki a bűvös szót. – Ha tudod, miért van fahéj illatom, biztos ezt is tudtad – vontam vállat.

- Igazad van… Mit tennél, ha most elmondanám LuHannak?

- Nem fogod – győzködtem inkább magam, mintsem őt.

- Miért vagy ennyire biztos benne? – fordította oldalra a fejét.

- Már mondtam; ugyan olyanok vagyunk – néztem mélyen a szemébe. Szemkontaktusunk a nyikorgó ajtó zavarta meg, amint belépett rajta egy ideges LuHan. Mit keres ő itt? Miért nem farkas? Már ennyire elment volna az idő…

Szemei szikrákat szórtak. Nem szólt egy szót sem, csak megragadta a csuklóm, felrántott a földről, és elkezdett kifelé vonszolni. Eddig még sohasem viselkedett így velem, viszont most már megbizonyosodtam róla, hogy nem egy selejt. Olyan erővel szorította csuklóm, hogyha nem lettem volna vámpír, biztosan eltörik.

- LuHan! – szólította meg az ismeretlen férfi, akinek még mindig nem tudtam a nevét. - Még látni akarom – kérte, vagyis inkább úgy hangzott, mintha parancsolta volna.

- Még látni akarod? – hitetlenkedett a barna. – Látni akarod? Komolyan? Szerinted te itt kérhetsz ilyeneket, sőt parancsolhatsz? Szerinted ő bejöhetett volna ide? Hát kurvára nem! – ordított, én pedig összerezzentem. Furcsa volt őt így látni. – Tudod te, hogy így is mekkora kockázatot vállalok azzal, hogy ő itt van, és nem tudja senki?! Nem lehet veled, kész – csapta be a vasajtót LuHan.

- Úgyis vissza fog jönni! Vagy az engedélyeddel, vagy a nélkül – kiabált utánunk.

LuHan felrángatott a lépcsőn, majd a nappaliba vonszolt, ahol a fotelbe lökött. Oda-vissza kezdett sétálgatni az ülőalkalmatosság előtt, kezével hajába túrt, majd kifújt egy adag levegőt. Egész lényéből áradt a feszültség.

- Az volt a feladatom, hogy elrejtsem azt az idiótát odalent, erre te csak így megjelensz itt és lesétálsz! Egyáltalán, hogy a fenébe tudtad kinyitni azt a szerencsétlen ajtót?! Egy normális ember megmozdítani nem bírta volna, nem kinyitni! Miért estél ki a szerepből?! Most mégis mi a frászt fogok csinálni, ha ez kiderül?! – dühöngött.

Kezével a fotel kéztámlájára támaszkodott, így hajolt közelebb hozzám, majd fenyegetően megszólalt.

- Ne kerüljük a forró kását, tudom, hogy tudod, mi vagyok. Én is tudom mi vagy AhReum, és nem azért mert meghallottam mit mondtál odalent – bökött fejével az említett hely felé. – A fahéj elárul mindent.

- Vanília! Érted? V-a-n-í-l-i-a, vanília! Az isten szerelmére – duzzogtam. Vanília illatomnak kéne lennie, miért nem vagyok vanília illatú?

Egyébként meg, ha tudja, hogy mi vagyok, akkor eddig miért tartott itt? Miért nem ölt meg, vagy miért nem vitt az Alfájuk elé? Miért, miért, miért? Mi történik mostanában, hogy mindenki megbolondult? Miért nem lehet olyan ”nyugodt” az életem, mint ezelőtt három héttel volt? Minden felborult, és nem éreztem, hogy elég erőm lenne a talpára állítani a dolgokat.

- Te… nem tudod mit jelent a fahéj? – szeppent meg.

- Igen LuHan, képzeld el fogalmam sincs, hogy mit jelent a fahéj, és ha nem rángattál volna fel, talán még ki is tudtam volna deríteni! Ugyanis nekem vanília illatúnak kellene lennem! – vágtam a fejéhez.

- Most, hogy tisztáztuk ki micsoda, miért nem mondod el, mégis mi a fenét keresel itt? Mert, hogy nem az odalent lévő férfi érdekel az most már biztos.

- Én…

- Lennél végre valamikor őszinte AhReum? Én – mutatott magára -, akármennyire is hihetetlenül hangzik, a jófiú vagyok!

- Azért vagyok itt, hogy kiderítsem, mi van az Alfával – hajtottam le a fejem. – De eredetileg, nem azért találtál meg. Akkor még nem tudtam, hogy itt éltek.

- Akkor miért voltál itt?

- A boszorkányaink, a dadám… azt akarják, hogy megöljek valakit – erre a mondatomra LuHan szemei elkerekedtek, és elengedte a karfát.

- Neked dadád van? – nevette el majdnem magát, majd hirtelen komoly lett az arca. - Te… Te még nem öltél meg senkit? – döbbent meg, kérdésére megráztam a fejem. Úgy tűnt, mintha válaszomtól megvilágosodott volna.

Úgy éreztem ennek a beszélgetésnek nincs tovább értelme. Fogtam magamat és felálltam a helyemről. Lulu nem jött utánam, hagyta, hogy kimenjek az ajtón, de előtte még feltett egy utolsó kérdést.

- Tudod mi fog történni, hogyha megölsz valakit?

- Valószínűleg egy hidegvérű vámpír leszek, aki boldogan fog elpusztítani mindent, ami él – suttogtam, a gondolatra pedig kirázott a hideg. Egy utolsó pillantást vetettem a fiúra, majd elhagytam lakhelyét. Futólag még hallottam a hozzám intézett szavait.

- Gyere vissza, szükséged van a pincében lévő elmebetegre, hogyha már a saját fajtád nem őszinte veled.

Second Chapter

Sziasztok^^

Megérkeztem a második fejezettel! Ebben a részben nagyon kevés a párbeszéd, inkább a gondolatokon van a hangsúly :$ Ettől függetlenül remélem mindenkinek tetszeni fog!

Egyébként észrevehetitek, hogy elég gyorsan halad a cselekmény, ez azért van mert eredetileg ez egy One Shot lett volna, csak kibővítettem pár részes ficire. Nem akarom nagyon elhúzni, és ezért ilyen gyors, de remélem nem gond...

És persze nagyon szépen köszönöm a feliratkozókat és a kommenteket az előző részhez! *-* Nagyon örülök nekik :3

Kellemes olvasást! Chu~

*AhReum POV*

Nem tudom mennyi ideig lehettem ott. De biztos voltam benne, hogy Mihoko napokon keresztül kínzott. Mert ez az volt; kínzás. Már lassan az éhhalál szélén álltam. Nem adtak vért, mert így könnyebben és erősebben tudtak hatni az elmémre. Ekkor már nem foglalkoztatott a menekülés, a boldog élet… A halál lett volna az igazi megváltás.

Időközben átvittek egy sötétzárkába, ahol csak én voltam, semmi más. Hosszú verbénás láncokkal rögzítettek a falhoz. Így volt némi mozgásterem, de csak annyi, hogy szét tudjak marcangolni egy embert. Ugyanis néha behoztak hozzám férfiakat, akikből ömlött a vér, hogy igyak belőlük. Én azonban nem tettem meg. Inkább éheztem.

Az elején próbáltam ellenkezni, próbáltam kiszabadulni a hosszú láncok fogságából, de nem ment. Túl gyenge voltam ahhoz, hogy eltépjem őket, ráadásul verbénával voltak bekenve, ami nem segített a helyzetemen. Mihoko okos volt, tudta, hogyha eszem, ennyivel nem fog tudni megállítani. A jól megszokott voodoo babás módszerrel is rögzített, ami megfelelő távolságra lógott tőlem, ahhoz hogy ne érjem el.

Mikor megláttam a fejem fölött lógó babát ordítottam, visítottam, bőgtem. Minden érzelmet kiadtam magamból, amitől csak rosszabb lett. A nagy vergődésben még az a maradék erőm is elfogyott, ami megmaradt. Sírva rogytam össze a földön. Az egésznek annyi értelme volt, hogy végre nyílt az ajtó, de utólag belegondolva bár ne tette volna.

- AhReum – emelte fel fejem WonShik. WonShik, aki eltávozott köreinkből, egyáltalán nem hasonlított a régi önmagára. Teljesen elvesztette az eszét, csak tudnám miért… - Enned kell!

- Inkább meghalok! – köptem a szavakat.

- Ne mondd ezt, nekem szükségem van rád! – simított végig arcomon.

- Hazudsz! – folyt le egy könnycsepp az arcomon. – Ha szükséged lenne, nem hagynád, hogy ezt tegyék velem!

- Én csak a fajtánkat segítem. A fenébe is! Miért nem tudsz inni ebből a szerencsétlenből?! Már mindegy, így is-úgyis meg fog dögleni! – ordította, majd az említettbe rúgott.

- Ne csináld! – borultam ki.

- Ennyi az egész – húzta félmosolyra a száját, majd a férfi nyakára tapadt, és elkezdte marcangolni. Szemeit elöntötte a vér, körülötte megjelentek a szokásos erek, amitől minden egyes alkalommal kirázott a hideg. Ez volt a bizonyíték arra, hogy ragadozók vagyunk, kegyetlen gyilkosok. – Látod? – kérdezte, miközben az áldozat vére végigfolyt állán, egészen a nyakáig. Hallottam, ahogy a férfi szívverése egyre jobban gyengül, majd megáll a pumpálásban.

A vér látványára éreztem, ahogy az én arcom is egyre jobban kezd eltorzulni. Az erek kezdtek előjönni a szemgödrömben, szemfogaim megkezdték a növekedést, a vágy egyre jobban elöntött. Külsőleg kezdtem arra az idegenre hasonlítani a képzelgésekből. Arra a nőre, aki valahol én voltam, és utáltam ezt bevallani…

- Menj el – fordítottam oldalra a fejem. – Menj! – tört ki belőlem a zokogás, ő pedig egy szó nélkül hagyta el a zárkát.

A vér… egyáltalán nem volt rám jó hatással. A szaga, a látványa… még inkább kínzott. Vágytam rá. Jobban vágytam rá most, mint bármire, bármikor az életemben. Az ember már halott volt, azonban mégse tehettem meg. Tartanom kellett magam.

A férfi hullája legalább három napig a cellámban volt. Az édes, páratlan illatot átvette az alvadt vér és a hulla bűze. Egyszerűen undorodtam tőle. Azóta WonShik sem jött be hozzám. Senki. Még Mihoko sem gyötört a szörnyű képekkel a fejemben.

Egyedül voltam. Csak én és az öngyilkos hajlamaim. De azt se tehettem meg, hogy a gyűrűmtől megszabadulok, ugyanis nem jött be fény. A szívem sem tudtam kitépni. Egy verbénás akadályt erősítettek a mellkasomra. Teljesen tehetetlen voltam.

Miután kivitték a hullát, naponta kétszer Mihoko volt a társaságom. Eléggé legyengültem ahhoz, hogy egyáltalán ne legyen szüksége a két segédjére. Ezeken az alkalmakon mindig próbált meggyőzni róla, hogy adjam fel az elveim; táplálkozzak és az egésznek vége lesz.

Rengeteget gondolkodtam rajta miért kellett ilyen dolgokhoz folyamodniuk, miért kellett kínozniuk. Nem értettem, miért lett minden ilyen sürgős. Mintha készült volna valami… Olyan dolog, aminek én nem akartam a része lenni.

Egyik nap kinyílt a vasajtó, és végre olyan embert láttam meg, akinek igazán tudtam örülni.

- HongBin-ah! – jelent meg napok óta először egy gyenge, halvány mosoly az arcomon.

- AhReum – vont karjaiba, azonban egy szisszenést követően rögtön el is engedett a verbéna miatt. – Sajnálom, hogy csak most jöttem – mondta, majd a számba helyezett egy vértasakot, én pedig úgy kezdtem el szívni, mint még sosem. A szám jobb szélén egy pár csepp ki is futott, azonban nem bántam.

- Könyörgöm, kérlek HongBin-ah! – tört ki belőlem a zokogás. – Engedj el!

A fiú először ellenállónak mutatta magát, azonban egy idő után beadta a derekát, és nagy nehezen, de eleresztett. Neki sem volt kellemes feladat, az átkozott növény miatt. Miután végre szabadok voltak a kezeim, és a mellkasomra erősített akadályt is leküzdöttük egy újabb tasak vért vettem magamhoz.

Ő volt az én megmentőm, azonban nem maradhattam itt. Ha itt maradtam volna, újra leláncoltak volna, azt pedig nem akartam. Elmenekültem. Tudom nem ez a megoldás, de muszáj voltam. Nem maradhattam ott. Úgy éreztem a saját fajtám ellenem fordult. HongBin miatt nem aggódtam, TaekWoon és a többiek ott voltak neki.

Kétségbeesésemben egy vérfarkashoz, LuHanhoz menekültem. Ami lehet, hogy nem volt a legjobb megoldás, de abban a pillanatban nem jutott jobb eszembe. Egy vámpír a sajátjai elől elmenekül egy vérfarkashoz. Eléggé komikusan hangzott, de tényleg ez történt.

A vértasaknak hála a sebeim begyógyultak, mire a fiúhoz értem. LuHanban nem csalódtam, ugyanis befogadott, azonban nem látszott rajta az a nagy lelkesedés, mint első alkalommal. Úgy fogalmazott, hogy elég nagy problémák vannak családon belül. Nem tudtam elképzelni ez mit takarhat, ugyanis a farkasok voltak a legösszetartóbb faj a világon. A falka az első az ő szempontjukból. Legalábbis én így tudtam…

A táplálkozást viszonylag könnyen meg tudtam oldani. Míg LuHan fürdött, addig én gyorsaságomnak köszönhetően észrevétlenül el tudtam menni, vadászni. Kihasználtam LuHan fahéjas megjegyzését, és a vér szagát azzal tüntettem el, amit egyik éjszaka a városban szereztem be.

Már két napja LuHannál voltam, amikor két férfi rohant hozzá. Ekkor rájöttem, hogy ez a hely bizonyára egy része a főhadiszállásuknak, ami nem messze lehet innen. Szó szerint az ellenség barlangjában kötöttem ki. Habár most nem igazán voltam biztos benne, hogy ki is az ellenség és ki nem.

A kínai és a kerek arcú koreai nem vettek észre, viszont én tökéletesen láttam és hallottam őket. Valami olyasmit mondtak, hogy a tudatlan lázadók ismét az Alfára támadtak.

Nem értettem ez vajon mit takarhatott. A lázadók szó pedig egyenesen ledöbbentett. Miért lázadnának fel a farkasok az Alfájuk ellen? És miért tudatlanok? Ezer meg egy kérdés ötlött fel bennem, azonban egyiket se tehettem fel. Féltem, hogy LuHan kidobna. Lehetőségem sem volt rá, ugyanis a barna hajú a másik kettővel eltávozott. Egy szó nélkül. Most először hagyott egyedül.

Mihelyst nem éreztem LuHan és a másik kettő szagát ordítást hallottam. Keserves, kétségbeesett ordítást. Úgy döntöttem figyelmen kívül hagyom. Inkább azon kezdtem el gondolkodni, amit a kerek arcú mondott. Ha jól vettem ki a szavaiból, és abból, amit LuHan mondott, akkor egyáltalán nincs béke a farkasok között.

Ezzel az információval biztos voltam benne, hogy visszatérhetek a vámpírokhoz anélkül, hogy újra láncra vernének. Amikor LuHan visszatért elmondta, hogy a kínai ZiTao, a kerek arcú pedig XiuMin volt.

Elmondtam LuHannak, hogy a szüleim valószínűleg megbékéltek velem, és hogy ideje lesz haza mennem. Ettől függetlenül megbeszéltük, hogy még találkozunk, és nem fogok megint úgy eltűnni, mint az elmúlt két hétben. Jól esett, hogy aggódott értem, azonban ez csak azért volt, mert nem tudta ki vagyok. Ha tudta volna… bizonyára már nem élnék.

Most már magam is tisztában voltam vele, hogy egy fegyver vagyok a vámpíroknak. Azonban én nem olyan szerepet szántam magamnak, mint amit ők akartak. Eldöntöttem, hogy kémkedni fogok, előbb-utóbb befogadnak, és akkor mindent megtudok róluk, a gyengeségeikről és a terveikről.

Miután hazaértem egyből Mihokohoz rohantam, aki egy óriási pofonnal fogadott, minek hatására a földre kerültem. Hirtelen az agyamra kezdett nyomást gyakorolni, ami rettentően fájt. Kezeim a halántékomra nyomtam, és próbáltam ellenállni, de nem sikerült.

Egyszer csak megállt a szenvedés, felnéztem és WonShik állította meg a nőt.

- A farkasok! – kiabáltam el magam, hogy felkeltsem a figyelmük, és ne kezdjék újra a kínzást. – Én… bíznak bennem! Nem tudják, hogy vámpír vagyok.

- Mit beszélsz? – szólt erélyesen Mihoko.

- Mielőtt leláncoltatok, megismerkedtem eggyel. Valamiért nem érzi rajtam, hogy vámpír vagyok, ezért beszélgettünk. Sokat jártam hozzá, aztán leláncoltatok. Miután megszöktem nála voltam, viszont megtudtam valamit. Gondok vannak az Alfával. A falkájuk korántsem olyan stabil, mint azt mutatják. Én, akár belülről is tönkretehetem!

- Kapsz három hetet – mondta Mihoko, majd távozott.

- Én tudtam, hogy meggondolod magad – jött közelebb hozzám WonShik, és erős karjaiba zárt. El kellett volna őt löknöm, de valamiért megnyugtatott, hogy újra a karjaiban lehetek. Hogy újra a gyengéd, kedves vámpír volt, aki megértett, még akkor is, hogyha csak pár percre. – Hiányoztál.

- Te is nekem – fúrtam fejem a mellkasába. Tényleg így volt. Annak ellenére is, hogy átállt Mihoko oldalához, hiányzott. Tudtam, biztos voltam benne, hogy van valami, ami miatt így döntött. Egyszerűen csak nem akarta elmondani, vagy félt. Lehet a szülei, habár kétlem, ő sohasem volt olyan, akit érdekeltek a szülei.

- Vigyázz magadra, mielőtt visszamész – kötötte a lelkemre, majd puha ajakit egy pillanatra az enyémekre nyomta. Leblokkoltam. Még sohasem tett ilyet. Nem tudtam, hogy örüljek-e neki, vagy sem. Abban viszont biztos voltam, hogy nem voltam belé szerelmes. De egyértelműen kedveltem őt.

Ettől a naptól kezdve, újra rendszeresen jártam LuHanhoz, aki boldogan fogadta, hogy kibékültem a családommal. Jobban megismertem ZiTaot és XiuMint, végre kezdtek befogadni. Úgy éreztem ott önmagam lehetek, attól eltekintve, hogy embernek adtam ki magamat. Lassan kezdtem legalább annyira jól érezni magam velük, mint HongBinékkal.

A belső viszályról nem sok mindent tudtam meg, azonban ahhoz hogy eredményt érjek el, türelmesnek kellett lennem. Ha a mostani állapotban megkérdeztem volna őket arról mi ez az egész, akkor gyanakodni kezdtek volna. Muszáj volt kitalálnom valamit.

Az egyetemen a vérfarkasok továbbra is ugyan olyan magabiztosnak és erősnek mutatták magukat. Mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Fölényesen járták a folyosókat, SeHun, Kris, Suho és persze KyungSoo. Egyáltalán nem látszott rajtuk a meggyötörtség, az aggodalom.

Én viszont egyre jobban aggódtam, hogy még véletlenül se fussak össze ezzel a néggyel, amikor Lulunál vagyok. Sosem tudhattam, mikor fognak úgy betoppanni, mint ZiTao és XiuMin. Attól függetlenül, hogy senki sem érzi a szagomon, hogy vámpír vagyok – amit még mindig nem értek-, csak WonShikkal és a többiekkel láttak. Rögtön lebuktam volna, hogyha itt találkozunk.

Azonban egy dolog még ennél is jobban foglalkoztatott. Mégpedig a folytonos ordibálás, és hangzavar, ami a folyosó utolsó ajtaja felől jött. Pont szembe volt, ahogy kiléptem az előszobából, de sosem kérdeztem meg mi van ott. Néha aludni sem tudtam a kiabálástól. Egyre kíváncsibb lettem, de sose volt lehetőségem, hogy csillapítsam e fajta szomjamat.

Úgy éreztem annak az ajtónak sok köze van ahhoz, ami a vérfarkasok között zajlik. Amikor erről kérdeztem LuHant, mindig csak az értetlent adta. Még akkor is, amikor mind a ketten hallottuk az ordítást. Azt mondta, csak képzelődöm, de tudtam, hogy nem. Vámpír voltam, lehet egy embernek nem kellett volna hallania, de nem érdekelt. Tudni akartam mi van ott!

Aztán egyik nap eljött a telihold is. LuHan megkért, hogy azon a napon ne aludjak ott, viszont én fontosnak tartottam. Beadtam, hogy a családom elutazott, engem pedig nem vittek magukkal. Mikor hazaértem az iskolából nem találtam senkit, és a pótkulcsot sem. Kénytelen volt befogadni.

Miután eltűnt – valószínűleg olyan helyre, ahol átváltozhat -, egyedül maradtam. A kétségbeesett kiáltások megint feltűntek. Az elején nem foglalkoztam vele. Próbáltam ignorálni, kiűzni a fejemből. Hirtelen nem tartottam volna fairnek LuHannal szemben, hogyha megnézem mi az. Mikor arra gondoltam mégis megteszem, és kinyitom az ajtót, eluralkodott rajtam a bűntudat.

Azonban a kiáltások egyre hangosabbak és sűrűbbek lettek. Tudtam, hogy nem helyes, amit teszek, de ez volt az alkalom, amire vártam. Hogyha már nem leszek gyilkos, ennyivel tartozok a vámpíroknak. Ezért vagyok itt – bíztattam magam.

Felálltam, majd az ajtóhoz mentem. Nem volt bezárva, se leláncolva, semmi. Könnyű szerrel jutottam be a helyiségbe, ahol egy csigalépcső fogadott. Megindultam lefelé, minél lentebb értem, az ordítás annál hangosabb lett. Azt hittem szétszakad a fejem. Még sosem hallottam senkit ilyen erővel, ilyen megtörten és reményvesztetten üvölteni. Biztos voltam benne, hogy egy ember az. Ember, vámpír, farkas, boszorkány…

Majdnem ugyan olyan vasajtó jelent meg előttem, mint ami mögött én voltam fogva tartva. Ekkor egy pillanatra elhagyott a bátorságom. Biztosan… ki akarom én nyitni ezt az ajtót? – torpantam meg egy pillanatra. Azonban bennem volt, hogy innen már nem fordulhatok vissza. Ujjaim a kilincsre vezettem, amikor lenyomtam, és kitártam az ajtót egyetlen egy szó jutott az eszembe: déjà vu.