Second Chapter

Sziasztok^^

Megérkeztem a második fejezettel! Ebben a részben nagyon kevés a párbeszéd, inkább a gondolatokon van a hangsúly :$ Ettől függetlenül remélem mindenkinek tetszeni fog!

Egyébként észrevehetitek, hogy elég gyorsan halad a cselekmény, ez azért van mert eredetileg ez egy One Shot lett volna, csak kibővítettem pár részes ficire. Nem akarom nagyon elhúzni, és ezért ilyen gyors, de remélem nem gond...

És persze nagyon szépen köszönöm a feliratkozókat és a kommenteket az előző részhez! *-* Nagyon örülök nekik :3

Kellemes olvasást! Chu~

*AhReum POV*

Nem tudom mennyi ideig lehettem ott. De biztos voltam benne, hogy Mihoko napokon keresztül kínzott. Mert ez az volt; kínzás. Már lassan az éhhalál szélén álltam. Nem adtak vért, mert így könnyebben és erősebben tudtak hatni az elmémre. Ekkor már nem foglalkoztatott a menekülés, a boldog élet… A halál lett volna az igazi megváltás.

Időközben átvittek egy sötétzárkába, ahol csak én voltam, semmi más. Hosszú verbénás láncokkal rögzítettek a falhoz. Így volt némi mozgásterem, de csak annyi, hogy szét tudjak marcangolni egy embert. Ugyanis néha behoztak hozzám férfiakat, akikből ömlött a vér, hogy igyak belőlük. Én azonban nem tettem meg. Inkább éheztem.

Az elején próbáltam ellenkezni, próbáltam kiszabadulni a hosszú láncok fogságából, de nem ment. Túl gyenge voltam ahhoz, hogy eltépjem őket, ráadásul verbénával voltak bekenve, ami nem segített a helyzetemen. Mihoko okos volt, tudta, hogyha eszem, ennyivel nem fog tudni megállítani. A jól megszokott voodoo babás módszerrel is rögzített, ami megfelelő távolságra lógott tőlem, ahhoz hogy ne érjem el.

Mikor megláttam a fejem fölött lógó babát ordítottam, visítottam, bőgtem. Minden érzelmet kiadtam magamból, amitől csak rosszabb lett. A nagy vergődésben még az a maradék erőm is elfogyott, ami megmaradt. Sírva rogytam össze a földön. Az egésznek annyi értelme volt, hogy végre nyílt az ajtó, de utólag belegondolva bár ne tette volna.

- AhReum – emelte fel fejem WonShik. WonShik, aki eltávozott köreinkből, egyáltalán nem hasonlított a régi önmagára. Teljesen elvesztette az eszét, csak tudnám miért… - Enned kell!

- Inkább meghalok! – köptem a szavakat.

- Ne mondd ezt, nekem szükségem van rád! – simított végig arcomon.

- Hazudsz! – folyt le egy könnycsepp az arcomon. – Ha szükséged lenne, nem hagynád, hogy ezt tegyék velem!

- Én csak a fajtánkat segítem. A fenébe is! Miért nem tudsz inni ebből a szerencsétlenből?! Már mindegy, így is-úgyis meg fog dögleni! – ordította, majd az említettbe rúgott.

- Ne csináld! – borultam ki.

- Ennyi az egész – húzta félmosolyra a száját, majd a férfi nyakára tapadt, és elkezdte marcangolni. Szemeit elöntötte a vér, körülötte megjelentek a szokásos erek, amitől minden egyes alkalommal kirázott a hideg. Ez volt a bizonyíték arra, hogy ragadozók vagyunk, kegyetlen gyilkosok. – Látod? – kérdezte, miközben az áldozat vére végigfolyt állán, egészen a nyakáig. Hallottam, ahogy a férfi szívverése egyre jobban gyengül, majd megáll a pumpálásban.

A vér látványára éreztem, ahogy az én arcom is egyre jobban kezd eltorzulni. Az erek kezdtek előjönni a szemgödrömben, szemfogaim megkezdték a növekedést, a vágy egyre jobban elöntött. Külsőleg kezdtem arra az idegenre hasonlítani a képzelgésekből. Arra a nőre, aki valahol én voltam, és utáltam ezt bevallani…

- Menj el – fordítottam oldalra a fejem. – Menj! – tört ki belőlem a zokogás, ő pedig egy szó nélkül hagyta el a zárkát.

A vér… egyáltalán nem volt rám jó hatással. A szaga, a látványa… még inkább kínzott. Vágytam rá. Jobban vágytam rá most, mint bármire, bármikor az életemben. Az ember már halott volt, azonban mégse tehettem meg. Tartanom kellett magam.

A férfi hullája legalább három napig a cellámban volt. Az édes, páratlan illatot átvette az alvadt vér és a hulla bűze. Egyszerűen undorodtam tőle. Azóta WonShik sem jött be hozzám. Senki. Még Mihoko sem gyötört a szörnyű képekkel a fejemben.

Egyedül voltam. Csak én és az öngyilkos hajlamaim. De azt se tehettem meg, hogy a gyűrűmtől megszabadulok, ugyanis nem jött be fény. A szívem sem tudtam kitépni. Egy verbénás akadályt erősítettek a mellkasomra. Teljesen tehetetlen voltam.

Miután kivitték a hullát, naponta kétszer Mihoko volt a társaságom. Eléggé legyengültem ahhoz, hogy egyáltalán ne legyen szüksége a két segédjére. Ezeken az alkalmakon mindig próbált meggyőzni róla, hogy adjam fel az elveim; táplálkozzak és az egésznek vége lesz.

Rengeteget gondolkodtam rajta miért kellett ilyen dolgokhoz folyamodniuk, miért kellett kínozniuk. Nem értettem, miért lett minden ilyen sürgős. Mintha készült volna valami… Olyan dolog, aminek én nem akartam a része lenni.

Egyik nap kinyílt a vasajtó, és végre olyan embert láttam meg, akinek igazán tudtam örülni.

- HongBin-ah! – jelent meg napok óta először egy gyenge, halvány mosoly az arcomon.

- AhReum – vont karjaiba, azonban egy szisszenést követően rögtön el is engedett a verbéna miatt. – Sajnálom, hogy csak most jöttem – mondta, majd a számba helyezett egy vértasakot, én pedig úgy kezdtem el szívni, mint még sosem. A szám jobb szélén egy pár csepp ki is futott, azonban nem bántam.

- Könyörgöm, kérlek HongBin-ah! – tört ki belőlem a zokogás. – Engedj el!

A fiú először ellenállónak mutatta magát, azonban egy idő után beadta a derekát, és nagy nehezen, de eleresztett. Neki sem volt kellemes feladat, az átkozott növény miatt. Miután végre szabadok voltak a kezeim, és a mellkasomra erősített akadályt is leküzdöttük egy újabb tasak vért vettem magamhoz.

Ő volt az én megmentőm, azonban nem maradhattam itt. Ha itt maradtam volna, újra leláncoltak volna, azt pedig nem akartam. Elmenekültem. Tudom nem ez a megoldás, de muszáj voltam. Nem maradhattam ott. Úgy éreztem a saját fajtám ellenem fordult. HongBin miatt nem aggódtam, TaekWoon és a többiek ott voltak neki.

Kétségbeesésemben egy vérfarkashoz, LuHanhoz menekültem. Ami lehet, hogy nem volt a legjobb megoldás, de abban a pillanatban nem jutott jobb eszembe. Egy vámpír a sajátjai elől elmenekül egy vérfarkashoz. Eléggé komikusan hangzott, de tényleg ez történt.

A vértasaknak hála a sebeim begyógyultak, mire a fiúhoz értem. LuHanban nem csalódtam, ugyanis befogadott, azonban nem látszott rajta az a nagy lelkesedés, mint első alkalommal. Úgy fogalmazott, hogy elég nagy problémák vannak családon belül. Nem tudtam elképzelni ez mit takarhat, ugyanis a farkasok voltak a legösszetartóbb faj a világon. A falka az első az ő szempontjukból. Legalábbis én így tudtam…

A táplálkozást viszonylag könnyen meg tudtam oldani. Míg LuHan fürdött, addig én gyorsaságomnak köszönhetően észrevétlenül el tudtam menni, vadászni. Kihasználtam LuHan fahéjas megjegyzését, és a vér szagát azzal tüntettem el, amit egyik éjszaka a városban szereztem be.

Már két napja LuHannál voltam, amikor két férfi rohant hozzá. Ekkor rájöttem, hogy ez a hely bizonyára egy része a főhadiszállásuknak, ami nem messze lehet innen. Szó szerint az ellenség barlangjában kötöttem ki. Habár most nem igazán voltam biztos benne, hogy ki is az ellenség és ki nem.

A kínai és a kerek arcú koreai nem vettek észre, viszont én tökéletesen láttam és hallottam őket. Valami olyasmit mondtak, hogy a tudatlan lázadók ismét az Alfára támadtak.

Nem értettem ez vajon mit takarhatott. A lázadók szó pedig egyenesen ledöbbentett. Miért lázadnának fel a farkasok az Alfájuk ellen? És miért tudatlanok? Ezer meg egy kérdés ötlött fel bennem, azonban egyiket se tehettem fel. Féltem, hogy LuHan kidobna. Lehetőségem sem volt rá, ugyanis a barna hajú a másik kettővel eltávozott. Egy szó nélkül. Most először hagyott egyedül.

Mihelyst nem éreztem LuHan és a másik kettő szagát ordítást hallottam. Keserves, kétségbeesett ordítást. Úgy döntöttem figyelmen kívül hagyom. Inkább azon kezdtem el gondolkodni, amit a kerek arcú mondott. Ha jól vettem ki a szavaiból, és abból, amit LuHan mondott, akkor egyáltalán nincs béke a farkasok között.

Ezzel az információval biztos voltam benne, hogy visszatérhetek a vámpírokhoz anélkül, hogy újra láncra vernének. Amikor LuHan visszatért elmondta, hogy a kínai ZiTao, a kerek arcú pedig XiuMin volt.

Elmondtam LuHannak, hogy a szüleim valószínűleg megbékéltek velem, és hogy ideje lesz haza mennem. Ettől függetlenül megbeszéltük, hogy még találkozunk, és nem fogok megint úgy eltűnni, mint az elmúlt két hétben. Jól esett, hogy aggódott értem, azonban ez csak azért volt, mert nem tudta ki vagyok. Ha tudta volna… bizonyára már nem élnék.

Most már magam is tisztában voltam vele, hogy egy fegyver vagyok a vámpíroknak. Azonban én nem olyan szerepet szántam magamnak, mint amit ők akartak. Eldöntöttem, hogy kémkedni fogok, előbb-utóbb befogadnak, és akkor mindent megtudok róluk, a gyengeségeikről és a terveikről.

Miután hazaértem egyből Mihokohoz rohantam, aki egy óriási pofonnal fogadott, minek hatására a földre kerültem. Hirtelen az agyamra kezdett nyomást gyakorolni, ami rettentően fájt. Kezeim a halántékomra nyomtam, és próbáltam ellenállni, de nem sikerült.

Egyszer csak megállt a szenvedés, felnéztem és WonShik állította meg a nőt.

- A farkasok! – kiabáltam el magam, hogy felkeltsem a figyelmük, és ne kezdjék újra a kínzást. – Én… bíznak bennem! Nem tudják, hogy vámpír vagyok.

- Mit beszélsz? – szólt erélyesen Mihoko.

- Mielőtt leláncoltatok, megismerkedtem eggyel. Valamiért nem érzi rajtam, hogy vámpír vagyok, ezért beszélgettünk. Sokat jártam hozzá, aztán leláncoltatok. Miután megszöktem nála voltam, viszont megtudtam valamit. Gondok vannak az Alfával. A falkájuk korántsem olyan stabil, mint azt mutatják. Én, akár belülről is tönkretehetem!

- Kapsz három hetet – mondta Mihoko, majd távozott.

- Én tudtam, hogy meggondolod magad – jött közelebb hozzám WonShik, és erős karjaiba zárt. El kellett volna őt löknöm, de valamiért megnyugtatott, hogy újra a karjaiban lehetek. Hogy újra a gyengéd, kedves vámpír volt, aki megértett, még akkor is, hogyha csak pár percre. – Hiányoztál.

- Te is nekem – fúrtam fejem a mellkasába. Tényleg így volt. Annak ellenére is, hogy átállt Mihoko oldalához, hiányzott. Tudtam, biztos voltam benne, hogy van valami, ami miatt így döntött. Egyszerűen csak nem akarta elmondani, vagy félt. Lehet a szülei, habár kétlem, ő sohasem volt olyan, akit érdekeltek a szülei.

- Vigyázz magadra, mielőtt visszamész – kötötte a lelkemre, majd puha ajakit egy pillanatra az enyémekre nyomta. Leblokkoltam. Még sohasem tett ilyet. Nem tudtam, hogy örüljek-e neki, vagy sem. Abban viszont biztos voltam, hogy nem voltam belé szerelmes. De egyértelműen kedveltem őt.

Ettől a naptól kezdve, újra rendszeresen jártam LuHanhoz, aki boldogan fogadta, hogy kibékültem a családommal. Jobban megismertem ZiTaot és XiuMint, végre kezdtek befogadni. Úgy éreztem ott önmagam lehetek, attól eltekintve, hogy embernek adtam ki magamat. Lassan kezdtem legalább annyira jól érezni magam velük, mint HongBinékkal.

A belső viszályról nem sok mindent tudtam meg, azonban ahhoz hogy eredményt érjek el, türelmesnek kellett lennem. Ha a mostani állapotban megkérdeztem volna őket arról mi ez az egész, akkor gyanakodni kezdtek volna. Muszáj volt kitalálnom valamit.

Az egyetemen a vérfarkasok továbbra is ugyan olyan magabiztosnak és erősnek mutatták magukat. Mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Fölényesen járták a folyosókat, SeHun, Kris, Suho és persze KyungSoo. Egyáltalán nem látszott rajtuk a meggyötörtség, az aggodalom.

Én viszont egyre jobban aggódtam, hogy még véletlenül se fussak össze ezzel a néggyel, amikor Lulunál vagyok. Sosem tudhattam, mikor fognak úgy betoppanni, mint ZiTao és XiuMin. Attól függetlenül, hogy senki sem érzi a szagomon, hogy vámpír vagyok – amit még mindig nem értek-, csak WonShikkal és a többiekkel láttak. Rögtön lebuktam volna, hogyha itt találkozunk.

Azonban egy dolog még ennél is jobban foglalkoztatott. Mégpedig a folytonos ordibálás, és hangzavar, ami a folyosó utolsó ajtaja felől jött. Pont szembe volt, ahogy kiléptem az előszobából, de sosem kérdeztem meg mi van ott. Néha aludni sem tudtam a kiabálástól. Egyre kíváncsibb lettem, de sose volt lehetőségem, hogy csillapítsam e fajta szomjamat.

Úgy éreztem annak az ajtónak sok köze van ahhoz, ami a vérfarkasok között zajlik. Amikor erről kérdeztem LuHant, mindig csak az értetlent adta. Még akkor is, amikor mind a ketten hallottuk az ordítást. Azt mondta, csak képzelődöm, de tudtam, hogy nem. Vámpír voltam, lehet egy embernek nem kellett volna hallania, de nem érdekelt. Tudni akartam mi van ott!

Aztán egyik nap eljött a telihold is. LuHan megkért, hogy azon a napon ne aludjak ott, viszont én fontosnak tartottam. Beadtam, hogy a családom elutazott, engem pedig nem vittek magukkal. Mikor hazaértem az iskolából nem találtam senkit, és a pótkulcsot sem. Kénytelen volt befogadni.

Miután eltűnt – valószínűleg olyan helyre, ahol átváltozhat -, egyedül maradtam. A kétségbeesett kiáltások megint feltűntek. Az elején nem foglalkoztam vele. Próbáltam ignorálni, kiűzni a fejemből. Hirtelen nem tartottam volna fairnek LuHannal szemben, hogyha megnézem mi az. Mikor arra gondoltam mégis megteszem, és kinyitom az ajtót, eluralkodott rajtam a bűntudat.

Azonban a kiáltások egyre hangosabbak és sűrűbbek lettek. Tudtam, hogy nem helyes, amit teszek, de ez volt az alkalom, amire vártam. Hogyha már nem leszek gyilkos, ennyivel tartozok a vámpíroknak. Ezért vagyok itt – bíztattam magam.

Felálltam, majd az ajtóhoz mentem. Nem volt bezárva, se leláncolva, semmi. Könnyű szerrel jutottam be a helyiségbe, ahol egy csigalépcső fogadott. Megindultam lefelé, minél lentebb értem, az ordítás annál hangosabb lett. Azt hittem szétszakad a fejem. Még sosem hallottam senkit ilyen erővel, ilyen megtörten és reményvesztetten üvölteni. Biztos voltam benne, hogy egy ember az. Ember, vámpír, farkas, boszorkány…

Majdnem ugyan olyan vasajtó jelent meg előttem, mint ami mögött én voltam fogva tartva. Ekkor egy pillanatra elhagyott a bátorságom. Biztosan… ki akarom én nyitni ezt az ajtót? – torpantam meg egy pillanatra. Azonban bennem volt, hogy innen már nem fordulhatok vissza. Ujjaim a kilincsre vezettem, amikor lenyomtam, és kitártam az ajtót egyetlen egy szó jutott az eszembe: déjà vu.