Twelfth Chapter

*Author's POV*

AhReum AhRa testén pihentette a fejét, füleit jobban hegyezte, mint ezelőtt bármikor, arra várva, hogy újra hallhasson egy dobbanást, akár gyengét, akár erőset, csak dobbanjon. A hang elmaradt, azonban bőrével érzékelte, ahogy a karjaiban tartott boszorkány vére ismét melegedni kezd, így megtöltve őt élettel. Nem sok idő kellett, amíg a szíve dobbanásainak hangja is elérte az érzékszerveit.

Ezalatt egy kéz simult támogatóan a vállára, felnézett, JongIn állt felette, immár emberi alakjában. Szerelme látványára azonnal kicsordult egy-két örömkönny AhReum szemeiből, ami bűntudatot keltett benne, hiszen a nő, akinek mindezt köszönhették, most az ölében fekszik és haldoklik. Ezen pedig még az a tény sem segített, hogy AhRa átesett a holtponton.

- Félek – vallotta be JongInnak, aki szavait követően mellé guggolt, kezeit arcára simította, majd egy lágy szájra puszival próbálta nyugtatni. A melegség azonnal szétáradt a testében.

- Tudom, de már nincs mitől.

AhReum hitt neki. Tudta, hogy nincs igaza, ő mégis hitt neki. Talán csak azért, mert elege volt mindenből, és arra várt, hogy ennek az egésznek vége szakadjon.  Elakarta hinni, hogy a hibrid szavai a valóságot tükrözik, és nem azt, amit ő hallani szeretett volna.

- Nem engedhetjük, hogy meghaljon… - Lenézett AhRára, JongIn szemei pedig követték az ő pillantását. – Segített rajtunk, meg kell mentenünk.

JongIn felpattant, majd AhReumöt is felállított a földről, miközben ő még mindig tartotta az eszméletét vesztett boszit.

- Haza kell vinned, ha minden igaz, akkor a pincéjében lesz egy szökőkút szerű medence tele mágikus vízzel. Oda kell vinned, hogyha beleteszed, biztosan felépül.

JongIn tisztában volt a családja boszorkányainak szokásaival, és mivel AhRa is egy volt közülük, bízott benne, hogy igaza lesz. Természetesen AhReumnek fogalma sem volt honnan tudhatja ezt a férfi, azzal pedig tisztában volt, hogy nem ez a megfelelő alkalom arra, hogy rákérdezzen. Minden jel arra utalt, hogy JongIn még nála is jobban ismeri az ő barátnőjét, ebbe pedig kénytelen volt beletörődni.

- Vinnem? Egyedül? – fakadt ki, amint eljutott a tudatáig JongIn szavainak teljes értelme. – Veled mi lesz? – A kérdései süket fülekre találtak, ugyanis a kérdezett nem szólt semmit, szemeit lesütötte, kezeit pedig ökölbe szorította. - JongIn!

- Van egy elintézetlen ügyem. Tartozom valakinek, a tartozást pedig vissza kell fizetni.

JongIn felpillantott, a szemeiben gyilkos fény csillant, amitől AhReum testén végigszaladt a hideg.

- Hogyha az életedbe kerül, akkor nem – szólalt fel határozottan az összetört lány. Tudta, hogy mire gondol JongIn és azt is, hogy megvan rá az esély, hogyha most otthagyja, akkor soha többé nem fogják látni egymást. Nem akarta elveszíteni az utolsó személyt, aki biztos pont volt az életében.

- A családom az életét adta értem, ezek után bármit feláldozok értük – JongIn határozottabb volt, mint valaha.

- Már én vagyok a családod – kérlelte AhReum, mindhiába, ugyanis JongIn már rég döntött. A döntése pedig végleges volt.

A férfi lehajtotta a fejét, majd olyan közel lépett a lányhoz, amennyire csak lehetett. Nem zavarta, hogy AhRa teste élettelenül emelt távolságot kettejük közé, gyengéden rásimította kezét AhReum arcára, orra hegyével végigszántott a puha bőrön, majd birtokba vette az ajkait.

AhReum egy pillanatig sem ellenkezett, rögtön átadta magát az édes érzésnek, a bűvöletnek, amibe csak Kim JongIn tudta alávetni. Kiélvezték minden egyes pillanatát az együtt létnek, hiszen ezután bármi következhetett. Nemsokára elválnak útjaik, és hogy mikor keresztezik újra egymást az a jövő titka marad.

JongIn csigalassúsággal vált el a lány ajkaitól, szemével végigpásztázta a páratlanul gyönyörű arcot, utoljára mélyen a szemébe nézett, majd egy szempillantás alatt eltűnt.

AhReum a bőgés határán állt, viszont erősnek kellett maradnia. Minden erejét összeszedve indult el a karjaiban lévő AhRával a boszi otthona felé, igyekezett, hiszen minél előbb oda akart érni, hogy valamilyen szinten biztonságban érezhesse magát. A tempója mégis lassabb volt, mint ahogy azt tervezte, a feje majd szétrobbant a fájdalomtól, a csontjai pedig minden egyes ponton sajogtak, ráadásul egyre jobban.

Ahogy átléptek az ajtó küszöbén, AhReum válláról, mintha egy tonnás súly párolgott volna el. Fogalma sem volt merre kereshetné a JongIn által említett helyet, egészen addig, ameddig fel nem rémlett előtte a kép, amint AhRa kilép egy ajtón a fekete köpenyében, az a pince volt.

A hátára vette AhRát, majd megindult vele a pincébe, rengeteg fokon túl volt már, amikor végre megérkezett a célhoz. A hely sokkal átlagosabb volt, mint azt várta, leszámítva a közepén lévő szökőkútra hajazó medencét tele vörös vízzel. Vagyis csak remélte, hogy vörös víz, és nem valami más.

Óvatosan belehelyezte a boszorkányt, majd magára hagyta. Nem tartotta szükségesnek, hogy ott üljön AhRa teste felett, és várja a csodát, amit lehetett azt ő megtette. Jobbnak látta, hogyha felmegy a nappaliba, összekuporodik a kanapén, és azzal edzi az idegrendszerét, hogy sorra veszi a szörnyűségeket, amik JongInnal történhetnek. Emellett próbálta elviselni a kínt, ami egyre jobban átvette az uralmat a csontjai felett, olyan volt, minthogyha épp eltörni készültek volna.

Ha lehetséges lett volna, hogy a kanapé belsejéig taszítsa magát, akkor már megtette volna, majdnem fél óra elteltével már az ülőhely bal sarkában volt, szinte dió méretűre zsugorodva. Ujjai elfehéredtek, ahogy szorította magához a lábait, szeme körül rengeteg apró vonal jelent meg, ahogy összeszorította őket, a fogai már-már összeroppantak a nyomástól, amit egymásra gyakoroltak.

Két kéz tapadt a halántékára, a nyugalom szétáradt benne, a teste ellazult, ajkait egy jóleső, megkönnyebbült sóhaj hagyta el. Ahogy kinyitotta szemeit AhRa makkegészséges valójával találkozott, amitől a boldogság is megtalálta.

- Élsz – suttogta.

- Hát persze – mondta olyan lazasággal, mintha nem lett volna életveszélyes állapotban. – Azt hiszed ennyire könnyű engem megölni? – AhReum bizonytalanul nézett rá. – Ha nem hozol ide, akkor is túlélem, csak kicsit tovább tartott volna…

- Köszönöm.

- Hát, szívesen, de csak a kötelességem végeztem – villantott rá egy széles mosolyt a boszi. – Most viszont egy bébi hibrid biztos helyre kell, vigyelek, ami nem az én otthonom. Az hiányzik, hogy tönkre tégy valamit, itt minden százszázalékosan egyedi.

- Hogy mi?

- Kedvesem, telihold van, nemsokára kiteljesedik, te pedig végérvényesen is átváltozol. Szerinted mégis miért vannak fájdalmaid?

AhReum elszégyellte magát, hogy még ennyit sem tud, később azzal nyugtatta lelkét, hogy biztosan a káosz miatt nem érte fel ennyi ésszel.

- Az előbb azt hittem szétrobbannak a csontjaim, rettentően fáj.

- Akkor később halálos lesz, de koránt sem annyira rossz, mint amennyire JongInnak volt pár órával ezelőtt.

- Köszi, hogy megnyugtatsz.

- A barátnők azért vannak, hogy igazat mondjanak – vont vállat AhRa, majd levette tenyerét AhReum halántékáról. – Na, most, ez egy ideig enyhíti a fájdalmad, tökéletesen elég lesz arra, hogy eljussunk a megfelelő helyre. Már eszembe is jutott hová – csapta össze a tenyerét, majd izgatottan egymáshoz dörzsölte őket. – Remélem nem olyan ruhában vagy, amit féltesz.

- Nem értem, hogy tudsz ilyenkor is ilyen szórakozott lenni – nézett rá rosszalló szemekkel AhReum.

Őt majd szétvetette az aggodalom, AhRa pedig ilyenekre gondol, mint a ruhája, és a fájdalom mértékét taglalja. AhReumöt nem érdekelte, hogy mit fog érezni, csak minél hamarabb túl akart esni az egészen, hogy visszatérhessen JongIn karjaiba.

- Most miért? Életben vagyok, te mindjárt átalakulsz azzá, ami valójában vagy, JongIn szabad, és mindjárt kiírtja a falkája nagy részét. Miért kellene aggódnom?

- Túléli? – tette fel a számára legfontosabb kérdést AhReum, miközben már a város széle felé tartottak.

- Fogalmam sincs – vallotta be őszintén a boszi.

- Meg is van, miért kellene aggódnod.

 Az erdő azon részén voltak, amit AhReum még soha életében nem látott, a legtöbb helyen csak óriási kövek voltak, és lila színű virágok, elvétve egy-két fával. Teljesen olyan volt, mintha egy másik dimenzióban lettek volna. AhRa az egyik legnagyobb kőhöz sétált, majd az előtte lévő másikra mutatott. AhReum kétkedve nézett rá, azonban megpróbálta elmozdítani a szikladarabot, nagy meglepetésére sikerült neki.

Egy hosszú lépcsősor tárult eléjük, aminek a végén egy folyosót találtak, a két oldalán cellákkal és láncokkal körülvéve.

- Mi ez a hely? – nyelt egy nagyot AhReum a látványra, feszengve tette fel a kérdést. A hely rossz emlékeket idézett fel benne.

- JongIn szülei ide hozták azokat a farkasokat, akik az átváltozás előtt álltak, miután a nagybátyja megölte őket, semmit nem használt, amit ők igen, így ez a hely most a JongIné, hogyha úgy vesszük.

- Szóval le akarsz láncolni?

- Csak addig, míg átváltozol, nem akarom, hogy elveszítsd a fejed, és gyilkolni kezdj. Most az egyszer kell ez az óvintézkedés, utána minden simán fog menni, akkor, amikor csak akarod.

- Nem kérek a láncokból – jelentette ki lassan, artikulálva AhReum, mire AhRa csettintett egyet.

- Ez nem választás kérdése – hallatszott a hangja, majd láncok csörgése, amik mindenféle nehézség nélkül vették birtokba AhReum testét. – Sajnálom.

JongIn négy lábon vágtatott a farkasok tanyája felé. Semmi más nem lebegett a szeme előtt csak a bosszú, a bosszú, amire már oly’ régóta vár, és amit egyszer már sikerült elbaltáznia. De akkor még fiatal volt, és gyenge, legalábbis gyengébb, mint most. Tisztában volt vele, hogy le van gyengülve, de nem érdekelte, túlságosan eltökélt volt. Most volt itt az ő ideje, amikor majdnem mindenki a vámpírokkal van elfoglalva, így rá nem tudnak teljes figyelmet fordítani, szinte szabad útja van.

Az első útja mégse a nagybátyjához vezetett, hanem valaki olyanhoz, akivel muszáj találkoznia, mielőtt megteszi azt, amire mindennél jobban vágyik. Az unokatestvéréhez vezető úton több vérfarkast kellett megölnie, mint arra számított. Habár tudhatta volna, hiszen vészhelyzet van, persze hogy védeni fogják az egyetlen embert, aki jogosan örökölheti az Alfa szerepét.

Testrészek, húsdarabok, vér és halott farkasok. Csupán ennyi maradt JongIn után, ahogy egyre közelebb ért a céljához. Tudta, hogy a menedékhez kell menni, hiszen ott lesz, akit keres.

Ahogy az ajtó kivágódott a bent lévő lány tágra nyílt szemekkel, és fojtott lélegzettel fogadta JongIn látványát. Csak neki volt fehér szőre, és csak ő lehetett ennyire mocskos.

- JiMin – ejtette ki a lány neveit JongIn mihelyt átváltozott emberi alakjába.

- JongIn – biccentett a lány, majd a fürdő ajtajára nézett, ahonnét LuHan lépett ki. JongIn látványa meglepte őt, ettől függetlenül legszívesebben a nyakába ugrott volna. Nem hitte, hogy túlélik.

- Csak azért jöttem, hogy közöljem veled, ma megölöm. Legutóbb nem sikerült, de ma, ma minden áron megteszem – a hangsúly, amivel mondta egy sorozat gyilkoséra hasonlított, de most úgy is érezte magát.

- Sok sikert - reagált JiMin gúnyosan, az évekkel ezelőtti kudarcra célozva.

- Azt hiszed, megint elbukom, ez érthető, de ezúttal nem. A saját kezemmel fogom kitépni a szívét, még ha ez az életembe kerül is. És élvezni fogom – húzta féloldalas, ijesztő mosolyra ajkát.

- Miért jöttél ide? – szólt közbe LuHan is vádló hangsúllyal. Nem tetszett neki, hogy mindezt a szerelme fejéhez kell vágnia.

- Mert JiMin lesz az új Alfa, és látni akartam, hogy jó emberre marad-e mindaz, amit a nagybátyám tönkre tett. Mert ha nem, akkor eggyel több ember kerül a listámra.

- Nyugodj meg, nem kell bővítened a listád – állt fel JiMin a helyéről, majd lépésről lépésre közelebb ment JongInhoz. – Az apám szörnyű ember, aki ráadásul téged is azzá tett… De nekem van annyi eszem, hogy kiléptem ebből a befolyásból. Nem vagyok olyan, mint ti.

- Ezt jó hallani, most már nyugodt szívvel távozok. Ég veletek – intett JongIn, majd sarkon fordult, de JiMin utána szólt.

- Én vigyázok a falkára, de ne halj meg, mert rád is szüksége van valakinek.

JongIn tudta, hogy AhReumről van szó, és azt is, hogy JiMinnek igaza van. Bólintott, de ez egy hamis bólintás volt.

AhReum testében lassan alább hagyott a fájdalom, megrázta súlyos, fehér bundáját, majd halk léptekkel megindult kifelé a cellából. Furcsán érezte magát. Az érzékei élesebbek voltak, mint valaha, érezte a föld összes impulzusát. Még szoknia kellett új testét, ezért nem kapkodta el a kijutást a helyről, ahová AhRa segítség címszó alatt hozta, aztán pedig magára hagyta láncra vert farkasként.

Ahogy kiért a szabadba már tudta merre menjen, hogy megtalálja JongInt. A fiú nem akarta volna, hogy vele legyen, de őt ez nem érdekelte, egyszerűen utána akart menni. Segíteni neki, hogyha a helyzet megkívánja. Hiszen nem ülhetett egy helyben.

Ahogy múlt az idő, a megtett távolsággal együtt, AhReum léptei úgy lettek magabiztosabbak, és gyorsabbak. Egy idő után, már mindent megszégyenítő gyorsasággal süvített a fák között, és imádkozott azért, hogy semminek ne menjen neki.

Megérkezett. Már csak a hangok és a vér szagából is rátudott jönni, hogy jó helyen van. A bejutás nem okozott számára gondot, ugyanis mindenki, aki csak lehetett, halott volt körülötte. Látott egy-két emberi alakban lévő farkast azok közül is, akikkel még LuHannál találkozott, de nem tudta sajnálni őket. Ahogy egyre beljebb ment, úgy erősödött JongIn vérének illata, ami kétségbeesést váltott ki belőle.

Belépett a nagyterembe, a látvány, ami fogadta nem az volt, amit látni akart. Sose akarta ezt átélni, mégis megtörtént. JongIn és a nagybátyja egymással szemben álltak, miközben kezeik egymás mellkasában tűntek el. Mind a ketten a másik szívét tartották a kezükben.

- Megölted őket – nyögte JongIn. – Mindenkit, akit szerettem.

- És most téged is megöllek – húzta erőtlen vigyorra száját az Alfa.

- Én pedig magammal rántalak - mosolyodott el JongIn is, azonban az ő mosolya őszinte volt. Talán őszintébb, mint előtte bármikor.

AhReum felvonyított, ahogy kilőtte magát a két férfi felé, JongIn szerelme irányába kapta a fejét, abban a pillanatban, amint kitépték egymás szívét a helyéről. AhReumben feléledt valami, aminek nem kellett volna, JongIn viszont megnyugvásra talált. Beteljesítette a bosszút, és talált valakit, aki olyan volt, mint ő. Talált egy másik hibridet.

AhReum az orrával bökdöste JongIn élettelen testét, nyüszítve kuporodott mellé, miközben könnyek hagyták el kék szemét. Még volt egy kis ideje, nem sok, de volt neki, ezt pedig nem ereszthette el. Ezek voltak az utolsó pillanatai, amit JongInnal tölthetett. Igazán, végérvényesen az utolsók. Még csak megölni se tudja magát, ugyanis nem tud semmit a fajtájáról… JongIn volt az egyetlen. Mindenben az egyetlen számára.

A búcsúzás nem tartott sokáig, a léptek hangjai megsokasodtak, itt volt az idő, hogy hátrahagyja a szerelmét. Hogy mindent hátrahagyjon, és elmeneküljön. Muszáj volt, hogyha nem akart olyan sorsra jutni, mint JongIn, márpedig nem akart, és tudta, hogy a hibridje sem ezt akarta volna.

A rohanás az élete részévé vált. Nem tudta mennyi ideje lehetett, hogy elindult, azzal sem volt tisztában meddig fogja bírni. A menekülés és a vérontás gondolata mindenestül átvette az uralmat felette. Nem tudta kin állhatna bosszút, hiszen egymást ölték meg. Nem maradt kit szeretnie, mindenki meghalt.

Megtorpant, ahogy az összes szögből fehér színeket érzékelt szemeivel. Fehér farkas teste teljesen beleolvadt a havas környezetbe, mindent hó borított. A nagy fényáradat mintha kitisztította volna elméjét, ugyanis rájött; utálni az emberiséget, csupán ez maradt neki.

Eleventh Chapter

*AhReum POV*

Ott feküdtem, a csodaszép, félholt farkassal az ölemben, a hatszög alakú pince közepén. Mellettünk AhRa terült el, teljesen olyan volt, mint akiből az utolsó csepp élet is elpárolgott volna. Ajkai résnyire nyitva voltak, apró véres fogai kilátszottak, szemei üvegesen meredtek rám és JongInra. Azok a szemek, amelyekből pár perce úgy ömlött a vér, mintha egyszerre legalább hat ember sírna. Mintha a halott nővérei sírtak volna.

És leesett. JongIn mondata, hogy van egy ötlete és tetszik neki, ahogy AhRa beszélt róla, az a mániákus gyilkos hangsúly. Azt a hangsúlyt eddig csak JongIntól hallottam, és magamtól a látomásokban, vagy amikor megöltem SeHunt. Hogy egyedül van, és nincs gyülekezete, eddig azt hittem azért, mert megszökött, de nem.  A gyülekezet kitaszította őt. Most már biztos vagyok benne, hogy AhRa megölte a nővéreit.

Az a rengeteg vér, azok a szörnyű sikolyok, a suttogások. Mind, mind a nővéreitől származtak. AhRa használta az erejüket, de közben harcolt is. A nővérei féltek JongIntól, nem akarták, hogy AhRa kiengedje, ezért még a másvilágon is próbálták megvédeni azt, ami fontos nekik. Ez esetben pedig JongIn fogva tartó varázslatát.

És hogy AhRa miért ontotta ki a nővérei életét?  Minden bizonnyal A sok évi elnyomás és irányítás miatt. Azért mert gonoszok voltak, és azért mert ő akart lenni a vezető, a Régens. Viszont a terve visszafelé sült el, és nem Régens, hanem kitaszított lett. Ettől függetlenül még mindig birtokolja a halott nővérei és a saját erejét is. Feltéve, hogyha még él.

Akár mennyire is hálás voltam AhRának, amiért megmentette JongInt, sokkal fontosabb volt az, hogy a hibrid életben van-e vagy sem.

Ujjaim elfehéredtek, ahogy görcsösen szorítottam a puha fehér bundát. A könnyeim megállíthatatlanul potyogtak, ezzel benedvesítve JongIn szőrét. Nem tudtam mit tehetnék, csak ültem ott a porban, a könnyeimet szabadjára engedve. Reménykedtem abban, hogy valami csoda folytán megérzem, ahogy a farkas mellkasa fel-le emelkedik, vagy, ahogy megmozdul.

De ez nem történt meg.

Nem tudom mennyi ideje lehettünk ott, az időérzekem teljesen felmondta a szolgálatot. Bőgtem, mint egy gyerek, aki végignézi a kutyája halálát. Tudtam, hogy el kellene mennem, hogy menekülnöm kellene. Hiszen az Alfa már keres, JongIn pedig őrizetlenül van. Óriási a felfordulás, és mindez miattam. Ha nem megyek el, akkor megölnek, vagy ami rosszabb, arra a sorsa leszek ítélve, mint JongIn. A halál megváltás lenne, és ezt tudják.

Nem tudtam hátrahagyni őt, akit szeretek. Annyi idő után végre megtaláltam, aki igazán megért engem. Aki olyan, mint én. Nem hagyhatom csak így itt. Lehet még van remény. Lehet ez csak egy átmeneti állapot, és JongIn felébred, én pedig nem leszek itt, mert gyáva módon hátra hagytam. Ezt nem tehetem meg vele. Vele kell maradnom, még ha meg is halok.

Mintha havat tartottam volna a kezemben, ami egy idő után elkezd olvadni, egészen addig, amíg semmivé lesz. JongIn volt a hó, én pedig nem engedhetem, hogy eltűnjön. Még nem, még boldognak kell lennie. Ennyi szenvedés és fájdalom után megérdemli, hogy boldog legyen. Velem.

Léptek zaja csapta meg a fülem. A szívem rettenetes tempót diktált, úgy éreztem, hogy mindjárt kirepül a torkomon. Itt vannak. Nem gyengülhetek el. Meg kell védeném, hiszen ő is ugyan ezt tenné. Az már más kérdés, hogy neki sikerülne. Nekem pedig...

Sokan jöttek. Legalább tíz ember volt rajtunk kívül, ami nem volt valami bíztató. LuHan mindig egyedül volt, miért kell most mégis ennyi farkas?

Viszont nem volt időm ezen gondolkodni, ugyanis az ajtó kitárult, és egy fegyveres férfi jelent meg a küszöbön.

- Ki vagy te - szegezte rám a fegyverét. Nyeltem egy nagyot, majd próbáltam minél fenyegetőbben hangzani. Gyerünk AhReum hibrid vagy, és csak tanultál valamit a szörnyű rémképekből.

- A legrosszabb, akivel csak találkozhattál ma - húztam féloldalas mosolyra a szám, majd rögtön a nyakára tapadtam.

Fogaim erősen vájtam húsába, egy hirtelen mozdulattal visszarántottam a fejem, ezzel kitépve egy kisebb darabot testrészéből. Míg a feje a kezemben maradt, addig teste tompa hangot hallgatva landolt a padlón. Oké, talán mégse volt olyan kicsi az az eltávolított nyakrész... Viszont akármennyire is elégedett voltam a teljesítményemmel, tisztában voltam vele, hogy ez piskóta volt ahhoz képest, ami ezután jön.

Egy másik őr jelent meg, fegyverét azonnal elsütötte, mire egy karó indult meg felém. Az előbb kivégzett egyed fejét magam elé tartottam, mint egy pajzs, a fa pedig pont, ahogy terveztem megállt benne.

Már épp készültem volna a támadásra, amikor megjelent a többi megbízott is a helyiségben, így mondhatni nagyon is fölényben voltak. Ez nem fair.

Egyszerre legalább hat karó indult meg felém. Egyet kikerültem, miközben egy másikat elkaptam. A kezemben tartott darabbal sikeresen hatástalanítottam hármat. Egy másikat is sikerült a kezembe fogni, ami az utolsó volt. Reménykedve abban, hogy sikerül, dobtam el a kezemben lévőket két ellenség felé. Az egyik pontosan szívbe érkezett, viszont amit a bal kezemből küldtem az hasban kötött ki. Viszont ők farkasok, nem gyógyulnak, úgyhogy fél siker.

Megkezdődött a közelharc. Hálát adtam az égnek, hogy WonShik és a többi srác, nem egyszer rontott nekem, mondván az önvédelem mindig jól jön. Igazuk volt, ugyanis most, hogy egyszerre legalább, négy vérfarkas rontott nekem, igazán jól jött a gyakorlottságom.

Egyedül annyi különbség volt, hogy ezek kevésbé sem voltak annyira figyelmesek, mint a srácok. Teljes erőből rontottak nekem, időm se volt még csak eltűnni sem előlük. Egy gyomros, egy rúgás a vádliba, egy a karba, még egy gyomros. És ez mind nekem. Csak jöttek, és jöttek az ütések, én pedig továbbra is csak szerencsétlenkedtem.

Azonban gyengeségem megszűnt, amikor az egyik barom bevert egyet, az álkapcsom pedig nem kicsit mozdult el a helyéről.

- Ezt nem kellett volna - mondtam ködös tekintettel, ahogy elkaptam a tettes kezét. Megfejeltem, kitekertem a kezét, majd egy jól ismert kézmozdulattal törtem ki a nyakát.

Innentől kezdve sokkal intenzívebben harcoltam a többiekkel szemben. Azonban még így is megütötte a fülem egy beszélgetés, ami egyáltalán nem volt az ínyemre.

- Kai félholt farkas, ott pedig AhRa terült ki, ami azt jelenti, hogy megtört az átok. Muszáj eltüntetni innen, és leláncolni őt.

- A többiek lefoglalják a nőt, addig mi elhurcoljuk innen, ezt a kettőt.

Viszont én ezt nem engedhettem. A beszélgető egyedek megindultam JongIn felé, így gyorsan véget kellett vetnem a harcnak, amibe épp belecsöppentem. Gondolkodás nélkül téptem ki az ellenfeleim szívét, majd hajítottam át egy földön heverő karót az AhRa felé tartó személyen. Őt is meg kell védenem.

Annak, aki JongIn felé tartott megrántottam a vállát, mire arccal a földön kötött ki. Magamhoz húztam, majd felrántottam a földről, kezemmel erősen szorítottam a nyakánál fogva.

- Egy ujjal sem érhetsz hozzá - sziszegtem.

- Be kell zárni - nyögte. - Muszáj. Vagy mind meghalunk. Te is...

Szavai kezdték elszakítani nálam a cérnát. Míg bal kezemmel nyakát szorítottam, immár a jobbal pedig a szívét tartottam ujjaim között.

- Szeret engem. Sosem bántana. Senkit sem bánt nyomós ok nélkül!

- A szüleit is megö-

Mielőtt kimondhatta volna, összezártam jobb tenyerem, ezzel szétloccsantva szívét.

- Hazudsz - suttogtam. - De már úgyis mindegy.

Fel akartam kapni AhRa és JongIn testét is, hogy elmeneküljek velük együtt, ekkor vettem észre, hogy a testem minden egyes pontját vér takarta. Ettől pedig teljesen leblokkoltam. Csak álltam ott, körülöttem a holttestekkel. A legrosszabb mégis az volt, hogy a szerelmem is úgy festett, mint egy holttest. A természetesen fehér bundája, most azoknak a mocskoknak a vérével volt átszínezve, akik bezárva akarják látni. Az én véremmel is.

Behunytam a szemem és vártam. Arra vártam, hogy megérezzem, ahogy Mihoko leveszi kezeit a halántékomról. Hogy kinyissam a szemem, és ki kelhessek magamból, amiért ismét manipulálta az elmém. Arra vágytam, hogy az egész csak egy rossz rémkép legyen, vagy egy szörnyű álom. Nem akartam a valóságot.

A pincében megjelent egy barna farkas, majd egy szürke, és egy fekete is. Egyre több lett a ragadozók száma ellenem, ami egyet jelentett a biztos vereséggel. Ha bármelyikük is megharap, akkor meghalok. 

Ma lesz telihold. Még nem teljesült ki teljesen a vérfarkas átok a testemben, még mindig vámpírnak számítok. Ergo, ha valamelyik is sikerrel jár, akkor vége mindennek.

A fekete farkas elrugaszkodott a talajtól, egyenesen felém tartott, szája hatalmasra volt nyitva. Lefagytam. Csak álltam ott, miközben arra vártam, hogy az ellenség belém vájja fogait, ezzel tönkretéve mindent, ami fontos és jó az életemben.

Már csak pár centire volt tőlem, amikor egyik pillanatról a másikra eltűnt a látókörömből. A meglepettséget pislogó szemeim tükrözték, megfeszült testem immár ellazult állapotba került. Tekintetem támadóm után kaptam. Egy másik farkas terítette földre, tekintélyt parancsoló testtartása lehengerlő volt. Szemeiből áradt az erő, a fenségesség. Mint egy Alfa. JongIn.

A megkönnyebbültség úgy száguldott át testemen, mint egy versenyautó a célvonalon. JongIn életben van, megmentett. Majdnem meghalt és még ilyenkor is engem tart előrébb, ahelyett, hogy magát mentené. Most hogy szabad, ezt kellene tennie. Nem érdemlek ilyen mértékű szeretet.

Viszont életben van. És ez nagyobb boldogsággal tölt el, mint barmi más ezen a világon. Legszívesebben a karjaimba zártam volna, és sírtam volna örömömben. JongIn létezése életet adott nekem. Mintha az évek óta kiszáradt földre esőt zúdítottak volna, ezzel megmentve a pusztulás veszélyétől.

Megmentőm AhRa felé bökött a fejével, akinek szívverése megütötte a fülem. Lélegzetet is. Igaz annyira halványan lehetett hallani, mintha egy egész óceán választott volna el tőle, de akkor is hallottam. Meg kellett mentenem őt.

Míg JongIn a farkasokkal harcolt, addig én odarohantam a boszorkányhoz, letérdeltem, majd felsőtestét az ölembe húztam. Csuklómba haraptam, amiből azonnal kiserkent életmentő vérem. AhRa szájához emeltem így megvitattam pár cseppel. Könyörgöm működjön!

A hangok megszűntek. A szívek dobbanása abbamaradt. JongIn bundás teste ölelés után vágyakozva simult hozzám. Ujjaimmal végigszántottam szőrét, majd lágy csókot leheltem gyönyörű fejére. Az én hibridem.