Twelfth Chapter

*Author's POV*

AhReum AhRa testén pihentette a fejét, füleit jobban hegyezte, mint ezelőtt bármikor, arra várva, hogy újra hallhasson egy dobbanást, akár gyengét, akár erőset, csak dobbanjon. A hang elmaradt, azonban bőrével érzékelte, ahogy a karjaiban tartott boszorkány vére ismét melegedni kezd, így megtöltve őt élettel. Nem sok idő kellett, amíg a szíve dobbanásainak hangja is elérte az érzékszerveit.

Ezalatt egy kéz simult támogatóan a vállára, felnézett, JongIn állt felette, immár emberi alakjában. Szerelme látványára azonnal kicsordult egy-két örömkönny AhReum szemeiből, ami bűntudatot keltett benne, hiszen a nő, akinek mindezt köszönhették, most az ölében fekszik és haldoklik. Ezen pedig még az a tény sem segített, hogy AhRa átesett a holtponton.

- Félek – vallotta be JongInnak, aki szavait követően mellé guggolt, kezeit arcára simította, majd egy lágy szájra puszival próbálta nyugtatni. A melegség azonnal szétáradt a testében.

- Tudom, de már nincs mitől.

AhReum hitt neki. Tudta, hogy nincs igaza, ő mégis hitt neki. Talán csak azért, mert elege volt mindenből, és arra várt, hogy ennek az egésznek vége szakadjon.  Elakarta hinni, hogy a hibrid szavai a valóságot tükrözik, és nem azt, amit ő hallani szeretett volna.

- Nem engedhetjük, hogy meghaljon… - Lenézett AhRára, JongIn szemei pedig követték az ő pillantását. – Segített rajtunk, meg kell mentenünk.

JongIn felpattant, majd AhReumöt is felállított a földről, miközben ő még mindig tartotta az eszméletét vesztett boszit.

- Haza kell vinned, ha minden igaz, akkor a pincéjében lesz egy szökőkút szerű medence tele mágikus vízzel. Oda kell vinned, hogyha beleteszed, biztosan felépül.

JongIn tisztában volt a családja boszorkányainak szokásaival, és mivel AhRa is egy volt közülük, bízott benne, hogy igaza lesz. Természetesen AhReumnek fogalma sem volt honnan tudhatja ezt a férfi, azzal pedig tisztában volt, hogy nem ez a megfelelő alkalom arra, hogy rákérdezzen. Minden jel arra utalt, hogy JongIn még nála is jobban ismeri az ő barátnőjét, ebbe pedig kénytelen volt beletörődni.

- Vinnem? Egyedül? – fakadt ki, amint eljutott a tudatáig JongIn szavainak teljes értelme. – Veled mi lesz? – A kérdései süket fülekre találtak, ugyanis a kérdezett nem szólt semmit, szemeit lesütötte, kezeit pedig ökölbe szorította. - JongIn!

- Van egy elintézetlen ügyem. Tartozom valakinek, a tartozást pedig vissza kell fizetni.

JongIn felpillantott, a szemeiben gyilkos fény csillant, amitől AhReum testén végigszaladt a hideg.

- Hogyha az életedbe kerül, akkor nem – szólalt fel határozottan az összetört lány. Tudta, hogy mire gondol JongIn és azt is, hogy megvan rá az esély, hogyha most otthagyja, akkor soha többé nem fogják látni egymást. Nem akarta elveszíteni az utolsó személyt, aki biztos pont volt az életében.

- A családom az életét adta értem, ezek után bármit feláldozok értük – JongIn határozottabb volt, mint valaha.

- Már én vagyok a családod – kérlelte AhReum, mindhiába, ugyanis JongIn már rég döntött. A döntése pedig végleges volt.

A férfi lehajtotta a fejét, majd olyan közel lépett a lányhoz, amennyire csak lehetett. Nem zavarta, hogy AhRa teste élettelenül emelt távolságot kettejük közé, gyengéden rásimította kezét AhReum arcára, orra hegyével végigszántott a puha bőrön, majd birtokba vette az ajkait.

AhReum egy pillanatig sem ellenkezett, rögtön átadta magát az édes érzésnek, a bűvöletnek, amibe csak Kim JongIn tudta alávetni. Kiélvezték minden egyes pillanatát az együtt létnek, hiszen ezután bármi következhetett. Nemsokára elválnak útjaik, és hogy mikor keresztezik újra egymást az a jövő titka marad.

JongIn csigalassúsággal vált el a lány ajkaitól, szemével végigpásztázta a páratlanul gyönyörű arcot, utoljára mélyen a szemébe nézett, majd egy szempillantás alatt eltűnt.

AhReum a bőgés határán állt, viszont erősnek kellett maradnia. Minden erejét összeszedve indult el a karjaiban lévő AhRával a boszi otthona felé, igyekezett, hiszen minél előbb oda akart érni, hogy valamilyen szinten biztonságban érezhesse magát. A tempója mégis lassabb volt, mint ahogy azt tervezte, a feje majd szétrobbant a fájdalomtól, a csontjai pedig minden egyes ponton sajogtak, ráadásul egyre jobban.

Ahogy átléptek az ajtó küszöbén, AhReum válláról, mintha egy tonnás súly párolgott volna el. Fogalma sem volt merre kereshetné a JongIn által említett helyet, egészen addig, ameddig fel nem rémlett előtte a kép, amint AhRa kilép egy ajtón a fekete köpenyében, az a pince volt.

A hátára vette AhRát, majd megindult vele a pincébe, rengeteg fokon túl volt már, amikor végre megérkezett a célhoz. A hely sokkal átlagosabb volt, mint azt várta, leszámítva a közepén lévő szökőkútra hajazó medencét tele vörös vízzel. Vagyis csak remélte, hogy vörös víz, és nem valami más.

Óvatosan belehelyezte a boszorkányt, majd magára hagyta. Nem tartotta szükségesnek, hogy ott üljön AhRa teste felett, és várja a csodát, amit lehetett azt ő megtette. Jobbnak látta, hogyha felmegy a nappaliba, összekuporodik a kanapén, és azzal edzi az idegrendszerét, hogy sorra veszi a szörnyűségeket, amik JongInnal történhetnek. Emellett próbálta elviselni a kínt, ami egyre jobban átvette az uralmat a csontjai felett, olyan volt, minthogyha épp eltörni készültek volna.

Ha lehetséges lett volna, hogy a kanapé belsejéig taszítsa magát, akkor már megtette volna, majdnem fél óra elteltével már az ülőhely bal sarkában volt, szinte dió méretűre zsugorodva. Ujjai elfehéredtek, ahogy szorította magához a lábait, szeme körül rengeteg apró vonal jelent meg, ahogy összeszorította őket, a fogai már-már összeroppantak a nyomástól, amit egymásra gyakoroltak.

Két kéz tapadt a halántékára, a nyugalom szétáradt benne, a teste ellazult, ajkait egy jóleső, megkönnyebbült sóhaj hagyta el. Ahogy kinyitotta szemeit AhRa makkegészséges valójával találkozott, amitől a boldogság is megtalálta.

- Élsz – suttogta.

- Hát persze – mondta olyan lazasággal, mintha nem lett volna életveszélyes állapotban. – Azt hiszed ennyire könnyű engem megölni? – AhReum bizonytalanul nézett rá. – Ha nem hozol ide, akkor is túlélem, csak kicsit tovább tartott volna…

- Köszönöm.

- Hát, szívesen, de csak a kötelességem végeztem – villantott rá egy széles mosolyt a boszi. – Most viszont egy bébi hibrid biztos helyre kell, vigyelek, ami nem az én otthonom. Az hiányzik, hogy tönkre tégy valamit, itt minden százszázalékosan egyedi.

- Hogy mi?

- Kedvesem, telihold van, nemsokára kiteljesedik, te pedig végérvényesen is átváltozol. Szerinted mégis miért vannak fájdalmaid?

AhReum elszégyellte magát, hogy még ennyit sem tud, később azzal nyugtatta lelkét, hogy biztosan a káosz miatt nem érte fel ennyi ésszel.

- Az előbb azt hittem szétrobbannak a csontjaim, rettentően fáj.

- Akkor később halálos lesz, de koránt sem annyira rossz, mint amennyire JongInnak volt pár órával ezelőtt.

- Köszi, hogy megnyugtatsz.

- A barátnők azért vannak, hogy igazat mondjanak – vont vállat AhRa, majd levette tenyerét AhReum halántékáról. – Na, most, ez egy ideig enyhíti a fájdalmad, tökéletesen elég lesz arra, hogy eljussunk a megfelelő helyre. Már eszembe is jutott hová – csapta össze a tenyerét, majd izgatottan egymáshoz dörzsölte őket. – Remélem nem olyan ruhában vagy, amit féltesz.

- Nem értem, hogy tudsz ilyenkor is ilyen szórakozott lenni – nézett rá rosszalló szemekkel AhReum.

Őt majd szétvetette az aggodalom, AhRa pedig ilyenekre gondol, mint a ruhája, és a fájdalom mértékét taglalja. AhReumöt nem érdekelte, hogy mit fog érezni, csak minél hamarabb túl akart esni az egészen, hogy visszatérhessen JongIn karjaiba.

- Most miért? Életben vagyok, te mindjárt átalakulsz azzá, ami valójában vagy, JongIn szabad, és mindjárt kiírtja a falkája nagy részét. Miért kellene aggódnom?

- Túléli? – tette fel a számára legfontosabb kérdést AhReum, miközben már a város széle felé tartottak.

- Fogalmam sincs – vallotta be őszintén a boszi.

- Meg is van, miért kellene aggódnod.

 Az erdő azon részén voltak, amit AhReum még soha életében nem látott, a legtöbb helyen csak óriási kövek voltak, és lila színű virágok, elvétve egy-két fával. Teljesen olyan volt, mintha egy másik dimenzióban lettek volna. AhRa az egyik legnagyobb kőhöz sétált, majd az előtte lévő másikra mutatott. AhReum kétkedve nézett rá, azonban megpróbálta elmozdítani a szikladarabot, nagy meglepetésére sikerült neki.

Egy hosszú lépcsősor tárult eléjük, aminek a végén egy folyosót találtak, a két oldalán cellákkal és láncokkal körülvéve.

- Mi ez a hely? – nyelt egy nagyot AhReum a látványra, feszengve tette fel a kérdést. A hely rossz emlékeket idézett fel benne.

- JongIn szülei ide hozták azokat a farkasokat, akik az átváltozás előtt álltak, miután a nagybátyja megölte őket, semmit nem használt, amit ők igen, így ez a hely most a JongIné, hogyha úgy vesszük.

- Szóval le akarsz láncolni?

- Csak addig, míg átváltozol, nem akarom, hogy elveszítsd a fejed, és gyilkolni kezdj. Most az egyszer kell ez az óvintézkedés, utána minden simán fog menni, akkor, amikor csak akarod.

- Nem kérek a láncokból – jelentette ki lassan, artikulálva AhReum, mire AhRa csettintett egyet.

- Ez nem választás kérdése – hallatszott a hangja, majd láncok csörgése, amik mindenféle nehézség nélkül vették birtokba AhReum testét. – Sajnálom.

JongIn négy lábon vágtatott a farkasok tanyája felé. Semmi más nem lebegett a szeme előtt csak a bosszú, a bosszú, amire már oly’ régóta vár, és amit egyszer már sikerült elbaltáznia. De akkor még fiatal volt, és gyenge, legalábbis gyengébb, mint most. Tisztában volt vele, hogy le van gyengülve, de nem érdekelte, túlságosan eltökélt volt. Most volt itt az ő ideje, amikor majdnem mindenki a vámpírokkal van elfoglalva, így rá nem tudnak teljes figyelmet fordítani, szinte szabad útja van.

Az első útja mégse a nagybátyjához vezetett, hanem valaki olyanhoz, akivel muszáj találkoznia, mielőtt megteszi azt, amire mindennél jobban vágyik. Az unokatestvéréhez vezető úton több vérfarkast kellett megölnie, mint arra számított. Habár tudhatta volna, hiszen vészhelyzet van, persze hogy védeni fogják az egyetlen embert, aki jogosan örökölheti az Alfa szerepét.

Testrészek, húsdarabok, vér és halott farkasok. Csupán ennyi maradt JongIn után, ahogy egyre közelebb ért a céljához. Tudta, hogy a menedékhez kell menni, hiszen ott lesz, akit keres.

Ahogy az ajtó kivágódott a bent lévő lány tágra nyílt szemekkel, és fojtott lélegzettel fogadta JongIn látványát. Csak neki volt fehér szőre, és csak ő lehetett ennyire mocskos.

- JiMin – ejtette ki a lány neveit JongIn mihelyt átváltozott emberi alakjába.

- JongIn – biccentett a lány, majd a fürdő ajtajára nézett, ahonnét LuHan lépett ki. JongIn látványa meglepte őt, ettől függetlenül legszívesebben a nyakába ugrott volna. Nem hitte, hogy túlélik.

- Csak azért jöttem, hogy közöljem veled, ma megölöm. Legutóbb nem sikerült, de ma, ma minden áron megteszem – a hangsúly, amivel mondta egy sorozat gyilkoséra hasonlított, de most úgy is érezte magát.

- Sok sikert - reagált JiMin gúnyosan, az évekkel ezelőtti kudarcra célozva.

- Azt hiszed, megint elbukom, ez érthető, de ezúttal nem. A saját kezemmel fogom kitépni a szívét, még ha ez az életembe kerül is. És élvezni fogom – húzta féloldalas, ijesztő mosolyra ajkát.

- Miért jöttél ide? – szólt közbe LuHan is vádló hangsúllyal. Nem tetszett neki, hogy mindezt a szerelme fejéhez kell vágnia.

- Mert JiMin lesz az új Alfa, és látni akartam, hogy jó emberre marad-e mindaz, amit a nagybátyám tönkre tett. Mert ha nem, akkor eggyel több ember kerül a listámra.

- Nyugodj meg, nem kell bővítened a listád – állt fel JiMin a helyéről, majd lépésről lépésre közelebb ment JongInhoz. – Az apám szörnyű ember, aki ráadásul téged is azzá tett… De nekem van annyi eszem, hogy kiléptem ebből a befolyásból. Nem vagyok olyan, mint ti.

- Ezt jó hallani, most már nyugodt szívvel távozok. Ég veletek – intett JongIn, majd sarkon fordult, de JiMin utána szólt.

- Én vigyázok a falkára, de ne halj meg, mert rád is szüksége van valakinek.

JongIn tudta, hogy AhReumről van szó, és azt is, hogy JiMinnek igaza van. Bólintott, de ez egy hamis bólintás volt.

AhReum testében lassan alább hagyott a fájdalom, megrázta súlyos, fehér bundáját, majd halk léptekkel megindult kifelé a cellából. Furcsán érezte magát. Az érzékei élesebbek voltak, mint valaha, érezte a föld összes impulzusát. Még szoknia kellett új testét, ezért nem kapkodta el a kijutást a helyről, ahová AhRa segítség címszó alatt hozta, aztán pedig magára hagyta láncra vert farkasként.

Ahogy kiért a szabadba már tudta merre menjen, hogy megtalálja JongInt. A fiú nem akarta volna, hogy vele legyen, de őt ez nem érdekelte, egyszerűen utána akart menni. Segíteni neki, hogyha a helyzet megkívánja. Hiszen nem ülhetett egy helyben.

Ahogy múlt az idő, a megtett távolsággal együtt, AhReum léptei úgy lettek magabiztosabbak, és gyorsabbak. Egy idő után, már mindent megszégyenítő gyorsasággal süvített a fák között, és imádkozott azért, hogy semminek ne menjen neki.

Megérkezett. Már csak a hangok és a vér szagából is rátudott jönni, hogy jó helyen van. A bejutás nem okozott számára gondot, ugyanis mindenki, aki csak lehetett, halott volt körülötte. Látott egy-két emberi alakban lévő farkast azok közül is, akikkel még LuHannál találkozott, de nem tudta sajnálni őket. Ahogy egyre beljebb ment, úgy erősödött JongIn vérének illata, ami kétségbeesést váltott ki belőle.

Belépett a nagyterembe, a látvány, ami fogadta nem az volt, amit látni akart. Sose akarta ezt átélni, mégis megtörtént. JongIn és a nagybátyja egymással szemben álltak, miközben kezeik egymás mellkasában tűntek el. Mind a ketten a másik szívét tartották a kezükben.

- Megölted őket – nyögte JongIn. – Mindenkit, akit szerettem.

- És most téged is megöllek – húzta erőtlen vigyorra száját az Alfa.

- Én pedig magammal rántalak - mosolyodott el JongIn is, azonban az ő mosolya őszinte volt. Talán őszintébb, mint előtte bármikor.

AhReum felvonyított, ahogy kilőtte magát a két férfi felé, JongIn szerelme irányába kapta a fejét, abban a pillanatban, amint kitépték egymás szívét a helyéről. AhReumben feléledt valami, aminek nem kellett volna, JongIn viszont megnyugvásra talált. Beteljesítette a bosszút, és talált valakit, aki olyan volt, mint ő. Talált egy másik hibridet.

AhReum az orrával bökdöste JongIn élettelen testét, nyüszítve kuporodott mellé, miközben könnyek hagyták el kék szemét. Még volt egy kis ideje, nem sok, de volt neki, ezt pedig nem ereszthette el. Ezek voltak az utolsó pillanatai, amit JongInnal tölthetett. Igazán, végérvényesen az utolsók. Még csak megölni se tudja magát, ugyanis nem tud semmit a fajtájáról… JongIn volt az egyetlen. Mindenben az egyetlen számára.

A búcsúzás nem tartott sokáig, a léptek hangjai megsokasodtak, itt volt az idő, hogy hátrahagyja a szerelmét. Hogy mindent hátrahagyjon, és elmeneküljön. Muszáj volt, hogyha nem akart olyan sorsra jutni, mint JongIn, márpedig nem akart, és tudta, hogy a hibridje sem ezt akarta volna.

A rohanás az élete részévé vált. Nem tudta mennyi ideje lehetett, hogy elindult, azzal sem volt tisztában meddig fogja bírni. A menekülés és a vérontás gondolata mindenestül átvette az uralmat felette. Nem tudta kin állhatna bosszút, hiszen egymást ölték meg. Nem maradt kit szeretnie, mindenki meghalt.

Megtorpant, ahogy az összes szögből fehér színeket érzékelt szemeivel. Fehér farkas teste teljesen beleolvadt a havas környezetbe, mindent hó borított. A nagy fényáradat mintha kitisztította volna elméjét, ugyanis rájött; utálni az emberiséget, csupán ez maradt neki.