AhReum AhRa
testén pihentette a fejét, füleit jobban hegyezte, mint ezelőtt bármikor, arra
várva, hogy újra hallhasson egy dobbanást, akár gyengét, akár erőset, csak
dobbanjon. A hang elmaradt, azonban bőrével érzékelte, ahogy a karjaiban
tartott boszorkány vére ismét melegedni kezd, így megtöltve őt élettel. Nem sok
idő kellett, amíg a szíve dobbanásainak hangja is elérte az érzékszerveit.
Ezalatt egy
kéz simult támogatóan a vállára, felnézett, JongIn állt felette, immár emberi
alakjában. Szerelme látványára azonnal kicsordult egy-két örömkönny AhReum
szemeiből, ami bűntudatot keltett benne, hiszen a nő, akinek mindezt
köszönhették, most az ölében fekszik és haldoklik. Ezen pedig még az a tény sem
segített, hogy AhRa átesett a holtponton.
- Félek –
vallotta be JongInnak, aki szavait követően mellé guggolt, kezeit arcára
simította, majd egy lágy szájra puszival próbálta nyugtatni. A melegség azonnal
szétáradt a testében.
- Tudom, de
már nincs mitől.
AhReum hitt
neki. Tudta, hogy nincs igaza, ő mégis hitt neki. Talán csak azért, mert elege
volt mindenből, és arra várt, hogy ennek az egésznek vége szakadjon.
Elakarta hinni, hogy a hibrid szavai a valóságot tükrözik, és nem azt,
amit ő hallani szeretett volna.
- Nem
engedhetjük, hogy meghaljon… - Lenézett AhRára, JongIn szemei pedig követték az
ő pillantását. – Segített rajtunk, meg kell mentenünk.
JongIn
felpattant, majd AhReumöt is felállított a földről, miközben ő még mindig
tartotta az eszméletét vesztett boszit.
- Haza kell
vinned, ha minden igaz, akkor a pincéjében lesz egy szökőkút szerű medence tele
mágikus vízzel. Oda kell vinned, hogyha beleteszed, biztosan felépül.
JongIn
tisztában volt a családja boszorkányainak szokásaival, és mivel AhRa is egy
volt közülük, bízott benne, hogy igaza lesz. Természetesen AhReumnek fogalma
sem volt honnan tudhatja ezt a férfi, azzal pedig tisztában volt, hogy nem ez a
megfelelő alkalom arra, hogy rákérdezzen. Minden jel arra utalt, hogy JongIn
még nála is jobban ismeri az ő barátnőjét, ebbe pedig kénytelen volt
beletörődni.
- Vinnem?
Egyedül? – fakadt ki, amint eljutott a tudatáig JongIn szavainak teljes
értelme. – Veled mi lesz? – A kérdései süket fülekre találtak, ugyanis a
kérdezett nem szólt semmit, szemeit lesütötte, kezeit pedig ökölbe szorította.
- JongIn!
- Van egy
elintézetlen ügyem. Tartozom valakinek, a tartozást pedig vissza kell fizetni.
JongIn felpillantott,
a szemeiben gyilkos fény csillant, amitől AhReum testén végigszaladt a hideg.
- Hogyha az
életedbe kerül, akkor nem – szólalt fel határozottan az összetört lány. Tudta,
hogy mire gondol JongIn és azt is, hogy megvan rá az esély, hogyha most otthagyja,
akkor soha többé nem fogják látni egymást. Nem akarta elveszíteni az utolsó
személyt, aki biztos pont volt az életében.
- A családom
az életét adta értem, ezek után bármit feláldozok értük – JongIn határozottabb
volt, mint valaha.
- Már én
vagyok a családod – kérlelte AhReum, mindhiába, ugyanis JongIn már rég döntött.
A döntése pedig végleges volt.
A férfi
lehajtotta a fejét, majd olyan közel lépett a lányhoz, amennyire csak lehetett.
Nem zavarta, hogy AhRa teste élettelenül emelt távolságot kettejük közé,
gyengéden rásimította kezét AhReum arcára, orra hegyével végigszántott a puha
bőrön, majd birtokba vette az ajkait.
AhReum egy
pillanatig sem ellenkezett, rögtön átadta magát az édes érzésnek, a bűvöletnek,
amibe csak Kim JongIn tudta alávetni. Kiélvezték minden egyes pillanatát az
együtt létnek, hiszen ezután bármi következhetett. Nemsokára elválnak útjaik,
és hogy mikor keresztezik újra egymást az a jövő titka marad.
JongIn
csigalassúsággal vált el a lány ajkaitól, szemével végigpásztázta a páratlanul
gyönyörű arcot, utoljára mélyen a szemébe nézett, majd egy szempillantás alatt
eltűnt.
AhReum a bőgés
határán állt, viszont erősnek kellett maradnia. Minden erejét összeszedve
indult el a karjaiban lévő AhRával a boszi otthona felé, igyekezett, hiszen
minél előbb oda akart érni, hogy valamilyen szinten biztonságban érezhesse
magát. A tempója mégis lassabb volt, mint ahogy azt tervezte, a feje majd
szétrobbant a fájdalomtól, a csontjai pedig minden egyes ponton sajogtak,
ráadásul egyre jobban.
Ahogy átléptek
az ajtó küszöbén, AhReum válláról, mintha egy tonnás súly párolgott volna el.
Fogalma sem volt merre kereshetné a JongIn által említett helyet, egészen
addig, ameddig fel nem rémlett előtte a kép, amint AhRa kilép egy ajtón a
fekete köpenyében, az a pince volt.
A hátára vette
AhRát, majd megindult vele a pincébe, rengeteg fokon túl volt már, amikor végre
megérkezett a célhoz. A hely sokkal átlagosabb volt, mint azt várta, leszámítva
a közepén lévő szökőkútra hajazó medencét tele vörös vízzel. Vagyis csak
remélte, hogy vörös víz, és nem valami más.
Óvatosan
belehelyezte a boszorkányt, majd magára hagyta. Nem tartotta szükségesnek, hogy
ott üljön AhRa teste felett, és várja a csodát, amit lehetett azt ő megtette.
Jobbnak látta, hogyha felmegy a nappaliba, összekuporodik a kanapén, és azzal
edzi az idegrendszerét, hogy sorra veszi a szörnyűségeket, amik JongInnal
történhetnek. Emellett próbálta elviselni a kínt, ami egyre jobban átvette az
uralmat a csontjai felett, olyan volt, minthogyha épp eltörni készültek volna.
Ha lehetséges
lett volna, hogy a kanapé belsejéig taszítsa magát, akkor már megtette volna,
majdnem fél óra elteltével már az ülőhely bal sarkában volt, szinte dió
méretűre zsugorodva. Ujjai elfehéredtek, ahogy szorította magához a lábait, szeme
körül rengeteg apró vonal jelent meg, ahogy összeszorította őket, a fogai
már-már összeroppantak a nyomástól, amit egymásra gyakoroltak.
Két kéz tapadt
a halántékára, a nyugalom szétáradt benne, a teste ellazult, ajkait egy jóleső,
megkönnyebbült sóhaj hagyta el. Ahogy kinyitotta szemeit AhRa makkegészséges valójával
találkozott, amitől a boldogság is megtalálta.
- Élsz –
suttogta.
- Hát persze –
mondta olyan lazasággal, mintha nem lett volna életveszélyes állapotban. – Azt hiszed
ennyire könnyű engem megölni? – AhReum bizonytalanul nézett rá. – Ha nem hozol
ide, akkor is túlélem, csak kicsit tovább tartott volna…
- Köszönöm.
- Hát,
szívesen, de csak a kötelességem végeztem – villantott rá egy széles mosolyt a
boszi. – Most viszont egy bébi hibrid biztos helyre kell, vigyelek, ami nem az
én otthonom. Az hiányzik, hogy tönkre tégy valamit, itt minden százszázalékosan
egyedi.
- Hogy mi?
- Kedvesem,
telihold van, nemsokára kiteljesedik, te pedig végérvényesen is átváltozol.
Szerinted mégis miért vannak fájdalmaid?
AhReum elszégyellte
magát, hogy még ennyit sem tud, később azzal nyugtatta lelkét, hogy biztosan a
káosz miatt nem érte fel ennyi ésszel.
- Az előbb azt
hittem szétrobbannak a csontjaim, rettentően fáj.
- Akkor később
halálos lesz, de koránt sem annyira rossz, mint amennyire JongInnak volt pár
órával ezelőtt.
- Köszi, hogy
megnyugtatsz.
- A barátnők
azért vannak, hogy igazat mondjanak – vont vállat AhRa, majd levette tenyerét
AhReum halántékáról. – Na, most, ez egy ideig enyhíti a fájdalmad, tökéletesen
elég lesz arra, hogy eljussunk a megfelelő helyre. Már eszembe is jutott hová –
csapta össze a tenyerét, majd izgatottan egymáshoz dörzsölte őket. – Remélem nem
olyan ruhában vagy, amit féltesz.
- Nem értem,
hogy tudsz ilyenkor is ilyen szórakozott lenni – nézett rá rosszalló szemekkel
AhReum.
Őt majd
szétvetette az aggodalom, AhRa pedig ilyenekre gondol, mint a ruhája, és a
fájdalom mértékét taglalja. AhReumöt nem érdekelte, hogy mit fog érezni, csak
minél hamarabb túl akart esni az egészen, hogy visszatérhessen JongIn karjaiba.
- Most miért? Életben
vagyok, te mindjárt átalakulsz azzá, ami valójában vagy, JongIn szabad, és
mindjárt kiírtja a falkája nagy részét. Miért kellene aggódnom?
- Túléli? –
tette fel a számára legfontosabb kérdést AhReum, miközben már a város széle
felé tartottak.
- Fogalmam
sincs – vallotta be őszintén a boszi.
- Meg is van,
miért kellene aggódnod.
Az erdő azon részén voltak, amit AhReum még
soha életében nem látott, a legtöbb helyen csak óriási kövek voltak, és lila
színű virágok, elvétve egy-két fával. Teljesen olyan volt, mintha egy másik
dimenzióban lettek volna. AhRa az egyik legnagyobb kőhöz sétált, majd az előtte
lévő másikra mutatott. AhReum kétkedve nézett rá, azonban megpróbálta
elmozdítani a szikladarabot, nagy meglepetésére sikerült neki.
Egy hosszú
lépcsősor tárult eléjük, aminek a végén egy folyosót találtak, a két oldalán
cellákkal és láncokkal körülvéve.
- Mi ez a
hely? – nyelt egy nagyot AhReum a látványra, feszengve tette fel a kérdést. A
hely rossz emlékeket idézett fel benne.
- JongIn
szülei ide hozták azokat a farkasokat, akik az átváltozás előtt álltak, miután
a nagybátyja megölte őket, semmit nem használt, amit ők igen, így ez a hely
most a JongIné, hogyha úgy vesszük.
- Szóval le
akarsz láncolni?
- Csak addig,
míg átváltozol, nem akarom, hogy elveszítsd a fejed, és gyilkolni kezdj. Most
az egyszer kell ez az óvintézkedés, utána minden simán fog menni, akkor, amikor
csak akarod.
- Nem kérek a
láncokból – jelentette ki lassan, artikulálva AhReum, mire AhRa csettintett
egyet.
- Ez nem
választás kérdése – hallatszott a hangja, majd láncok csörgése, amik mindenféle
nehézség nélkül vették birtokba AhReum testét. – Sajnálom.
JongIn négy
lábon vágtatott a farkasok tanyája felé. Semmi más nem lebegett a szeme előtt
csak a bosszú, a bosszú, amire már oly’ régóta vár, és amit egyszer már
sikerült elbaltáznia. De akkor még fiatal volt, és gyenge, legalábbis gyengébb,
mint most. Tisztában volt vele, hogy le van gyengülve, de nem érdekelte,
túlságosan eltökélt volt. Most volt itt az ő ideje, amikor majdnem mindenki a
vámpírokkal van elfoglalva, így rá nem tudnak teljes figyelmet fordítani,
szinte szabad útja van.
Az első útja
mégse a nagybátyjához vezetett, hanem valaki olyanhoz, akivel muszáj
találkoznia, mielőtt megteszi azt, amire mindennél jobban vágyik. Az
unokatestvéréhez vezető úton több vérfarkast kellett megölnie, mint arra
számított. Habár tudhatta volna, hiszen vészhelyzet van, persze hogy védeni
fogják az egyetlen embert, aki jogosan örökölheti az Alfa szerepét.
Testrészek,
húsdarabok, vér és halott farkasok. Csupán ennyi maradt JongIn után, ahogy
egyre közelebb ért a céljához. Tudta, hogy a menedékhez kell menni, hiszen ott
lesz, akit keres.
Ahogy az ajtó
kivágódott a bent lévő lány tágra nyílt szemekkel, és fojtott lélegzettel fogadta
JongIn látványát. Csak neki volt fehér szőre, és csak ő lehetett ennyire mocskos.
- JiMin –
ejtette ki a lány neveit JongIn mihelyt átváltozott emberi alakjába.
- JongIn –
biccentett a lány, majd a fürdő ajtajára nézett, ahonnét LuHan lépett ki.
JongIn látványa meglepte őt, ettől függetlenül legszívesebben a nyakába ugrott volna.
Nem hitte, hogy túlélik.
- Csak azért
jöttem, hogy közöljem veled, ma megölöm. Legutóbb nem sikerült, de ma, ma
minden áron megteszem – a hangsúly, amivel mondta egy sorozat gyilkoséra
hasonlított, de most úgy is érezte magát.
- Sok sikert -
reagált JiMin gúnyosan, az évekkel ezelőtti kudarcra célozva.
- Azt hiszed,
megint elbukom, ez érthető, de ezúttal nem. A saját kezemmel fogom kitépni a
szívét, még ha ez az életembe kerül is. És élvezni fogom – húzta féloldalas,
ijesztő mosolyra ajkát.
- Miért jöttél
ide? – szólt közbe LuHan is vádló hangsúllyal. Nem tetszett neki, hogy mindezt
a szerelme fejéhez kell vágnia.
- Mert JiMin
lesz az új Alfa, és látni akartam, hogy jó emberre marad-e mindaz, amit a
nagybátyám tönkre tett. Mert ha nem, akkor eggyel több ember kerül a listámra.
- Nyugodj meg,
nem kell bővítened a listád – állt fel JiMin a helyéről, majd lépésről lépésre
közelebb ment JongInhoz. – Az apám szörnyű ember, aki ráadásul téged is azzá
tett… De nekem van annyi eszem, hogy kiléptem ebből a befolyásból. Nem vagyok
olyan, mint ti.
- Ezt jó
hallani, most már nyugodt szívvel távozok. Ég veletek – intett JongIn, majd
sarkon fordult, de JiMin utána szólt.
- Én vigyázok
a falkára, de ne halj meg, mert rád is szüksége van valakinek.
JongIn tudta,
hogy AhReumről van szó, és azt is, hogy JiMinnek igaza van. Bólintott, de ez
egy hamis bólintás volt.
AhReum
testében lassan alább hagyott a fájdalom, megrázta súlyos, fehér bundáját, majd
halk léptekkel megindult kifelé a cellából. Furcsán érezte magát. Az érzékei
élesebbek voltak, mint valaha, érezte a föld összes impulzusát. Még szoknia
kellett új testét, ezért nem kapkodta el a kijutást a helyről, ahová AhRa
segítség címszó alatt hozta, aztán pedig magára hagyta láncra vert farkasként.
Ahogy kiért a
szabadba már tudta merre menjen, hogy megtalálja JongInt. A fiú nem akarta
volna, hogy vele legyen, de őt ez nem érdekelte, egyszerűen utána akart menni.
Segíteni neki, hogyha a helyzet megkívánja. Hiszen nem ülhetett egy helyben.
Ahogy múlt az
idő, a megtett távolsággal együtt, AhReum léptei úgy lettek magabiztosabbak, és
gyorsabbak. Egy idő után, már mindent megszégyenítő gyorsasággal süvített a fák
között, és imádkozott azért, hogy semminek ne menjen neki.
Megérkezett. Már
csak a hangok és a vér szagából is rátudott jönni, hogy jó helyen van. A
bejutás nem okozott számára gondot, ugyanis mindenki, aki csak lehetett, halott
volt körülötte. Látott egy-két emberi alakban lévő farkast azok közül is,
akikkel még LuHannál találkozott, de nem tudta sajnálni őket. Ahogy egyre
beljebb ment, úgy erősödött JongIn vérének illata, ami kétségbeesést váltott ki
belőle.
Belépett a
nagyterembe, a látvány, ami fogadta nem az volt, amit látni akart. Sose akarta
ezt átélni, mégis megtörtént. JongIn és a nagybátyja egymással szemben álltak,
miközben kezeik egymás mellkasában tűntek el. Mind a ketten a másik szívét tartották
a kezükben.
- Megölted
őket – nyögte JongIn. – Mindenkit, akit szerettem.
- És most
téged is megöllek – húzta erőtlen vigyorra száját az Alfa.
- Én pedig
magammal rántalak - mosolyodott el JongIn is, azonban az ő mosolya őszinte
volt. Talán őszintébb, mint előtte bármikor.
AhReum
felvonyított, ahogy kilőtte magát a két férfi felé, JongIn szerelme irányába
kapta a fejét, abban a pillanatban, amint kitépték egymás szívét a helyéről. AhReumben
feléledt valami, aminek nem kellett volna, JongIn viszont megnyugvásra talált.
Beteljesítette a bosszút, és talált valakit, aki olyan volt, mint ő. Talált egy
másik hibridet.
AhReum az
orrával bökdöste JongIn élettelen testét, nyüszítve kuporodott mellé, miközben
könnyek hagyták el kék szemét. Még volt egy kis ideje, nem sok, de volt neki,
ezt pedig nem ereszthette el. Ezek voltak az utolsó pillanatai, amit JongInnal
tölthetett. Igazán, végérvényesen az utolsók. Még csak megölni se tudja magát,
ugyanis nem tud semmit a fajtájáról… JongIn volt az egyetlen. Mindenben az
egyetlen számára.
A búcsúzás nem
tartott sokáig, a léptek hangjai megsokasodtak, itt volt az idő, hogy
hátrahagyja a szerelmét. Hogy mindent hátrahagyjon, és elmeneküljön. Muszáj
volt, hogyha nem akart olyan sorsra jutni, mint JongIn, márpedig nem akart, és
tudta, hogy a hibridje sem ezt akarta volna.
A rohanás az
élete részévé vált. Nem tudta mennyi ideje lehetett, hogy elindult, azzal sem
volt tisztában meddig fogja bírni. A menekülés és a vérontás gondolata mindenestül
átvette az uralmat felette. Nem tudta kin állhatna bosszút, hiszen egymást
ölték meg. Nem maradt kit szeretnie, mindenki meghalt.
Megtorpant,
ahogy az összes szögből fehér színeket érzékelt szemeivel. Fehér farkas teste
teljesen beleolvadt a havas környezetbe, mindent hó borított. A nagy fényáradat
mintha kitisztította volna elméjét, ugyanis rájött; utálni az emberiséget, csupán
ez maradt neki.