Tenth Chapter

Sziasztok^^

Igen tudom, egy szemét vagyok, hogy csak most hoztam a részt, de egyszerűen nem tudtam folytatni TT__TT Az is elég sokáig tartott mire összeszenvedtem ezt a részt, és szerintem érzékelhető is, hogy nem ment valami könnyedén...
Nem kezdek el mentegetőzni, és azt se mondom, hogy hamar hozom a kövit, mert akkor hazudnék. Próbálkozom vele, de nem tudom mikor fogom tudni megírni, mert valahogy most nem nagyon tudom mi legyen a következőkben...
Mindenesetre itt van a rész, és remélem nem lett annyira szörnyű, mint ahogy hiszem >.<

Kellemes olvasást! Chu~

*AhReum POV*

- Sietned kell AhReum! Nem vesztegetheted az időt, minden egyes másodpercen az életünk múlhat, érted? – szorongatta JongIn a kezem, aprót bólintottam. - Ne engedd, hogy bárki is kövessen, vigyázz magadra, és… Te vagy a legfontosabb – simogatta az arcom. – Bármi is történik, elsősorban magadat kell megmentened, nem engem.

- Hogy élhetnék úgy, hogy téged hátrahagytalak? – fúrtam kétségbeesett tekintetem az övébe, mire halványan elmosolyodott, majd ajkait a homlokomra tapasztotta.

- Menj – engedett el, majd hátrált egy lépést.

Elindultam az ajtó felé, de mielőtt kiléphettem volna, még ígéretet tettem.

- Ha az életem árán is, de visszajövök érted. Ígérem – csordult le egy könnycsepp az arcomon, majd átléptem az ajtón.

- Szeretlek Han AhReum - vallomására hátrakaptam a fejem, és azonnal megtaláltam JongIn könnyes tekintetét. – Örökké.

Az érzést, ami abban a pillanatban átjárt, lehetetlen lenne leírni. Talán ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor egy vámpír hosszú, sötétségben töltött évek után találkozik valakivel, találkozik egy boszorkánnyal. A boszorkány a kegyeibe fogadja, majd megtiszteli azzal, hogy reményt ad neki, megelőlegezi a szabadságát egy napfénygyűrű által. Így megadva neki a lehetőséget, hogy az élete egy ragyogóbb irányt vehessen, immár a nap éltető melegében.

Ez volt számomra Kim JongIn; a boszorkány, akinek hála beléphettem a nap vakító sugarába. Akinek én voltam az egyetlen, senki más, csak én. Aki ezzel az őszinte vallomással az összes szeretetét nekem ajándékozta, felajánlotta az egész szívét. Én pedig mohón kaptam érte, és eszem ágában sincs átadni másnak, még csak visszaadni sem. A férfi, a hibrid, aki nélkül semmi vagyok, akivel kézen fogva akarok a világosságba lépni; Kim JongIn.

Másodpercek töredéke alatt termettem előtte, és ajkaim az övére tapasztottam. Csókom íze kétségbeesést, fájdalmat, rettegést, elsősorban pedig szerelmet árasztott magából. Úgy csókoltam, mintha ezek lennének az utolsó percek, mintha az élettől ez lenne az utolsó alkalom, amit kapunk. Mert rettegtem attól, hogy ez így van, hogy ha kilépek az ajtón, akkor többet nem látom őt, vége lesz mindennek.

JongIn pedig nem volt rest éreztetni velem a szeretete összes kis cseppjét. Keze végigbarangolta a testem, a jobb keze derekamon, a bal pedig a nyakamon állapodott meg, és így húzott magához fulladás közel. Ajkai szüntelenül falták az enyémet, miközben jobb kezével simogatni kezdett. A testem majd kicsattant a szeretettől, amit felém közvetített.

- Szeretlek Kim JongIn – leheltem egy rövid csókot kívánatos ajkaira. – Örökké.

Talán még soha életemben nem voltam annyira gyors, mint az után, hogy otthagytam JongInt a pincébe. A szívem majd kiugrott a helyéről, olyan tempóban vert. A testem minden egyes ponton reszketett, immár nem a vallomástól, hanem a rémület óriási darabjaitól, amik méregként áradtak szét az ereimben.

Erősen fennállt a kockázata, hogy követnek engem az Alfa emberei, és csak a megfelelő alkalomra várnak, hogy letéphessék a fejem, vagy kitépjék a szívem. Egyik sem valami kellemes opció, ebben biztos voltam, így minél előbb el akartam érni a célhoz, hogy megnyugodhassak valamilyen szinten.

Beérve a városba olyan dolgot tapasztaltam meg, amit azelőtt még sohasem. A fülemben hangosan dübörgött a körülöttem lévő emberek vérének a száguldása, mintha semmi mást nem fogadott volna be a hallójáratom csak a pumpálást. A számban összefolyt a nyál, ahogy megéreztem az éltető nedű páratlan illatát, nemsokára pedig meg is láttam, ahogy végigfolyik a betonon.

Az érzékeim eltompultak, éreztem, ahogy a szemeim alatti apró erek egyre nagyobbak lesznek, ahogy a szemfogaim mérete a kétszeresére nő. Akárhogy próbáltam ellenkezni csak az előttem heverő vértócsára, haldokló emberekre és az erek lüktető hangjára tudtam figyelni. Baleset… Egy baleset közepébe csöppentem.

Közeledő ámokfutásom egy bevillanó kép akadályozta meg WonShikról, amint egész testét vér borítja, haldoklik, és engem hívogat. Őt követte SeHun, akit JiMin kétségbeesetten szorongatott, miközben SeHun vére már-már teljesen ellepte őt. A szörnyű képből pedig Kris, KyungSoo és Suho sem maradhatott el. Suho ajkait folyamatosan vádló és intő szavak hagyták el.  „Sajnálom AhReum” „Hidd el, meg fogod bánni” „JongIn is… ő is megbánta”, jutottak eszembe sorra Suho szavai, és lejátszódott előttem a halála előtti utolsó párbeszédünk.

JongIn… Meg kell mentenem JongInt.

Óriási erőt vettem magamon, majd tovább mentem, otthagyva az egész kócerájt. Nem hoztam el számukra a halál megváltását, de a lehetőséget sem adtam meg nekik az életre. Most egy sokkal fontosabb személynek volt szüksége a segítségemre, és nem akartam több időt elvesztegetni. Így is egyre kisebb lett a hurok a nyakunk körül.

- Yoo AhRa! – csapódott ki előttem az ajtó, ahogy beszáguldottam a boszorkány otthonába.

A felhők lassan kezdtek szétoszlani felettem, ahogy sikeresen megtettem az utam felét, de ez még mindig nem volt biztosíték semmire. Még ugyan úgy megindulhatott a szakadó eső a felhőkből, és a villámok is elérhettek. Azonban még ha eső is lesz, a napsugaraknak hála szivárvány keletkezik. Reméltem a szivárványt.

- Han AhReum – jött fel a pincéből, miközben belebújt egy fekete, belül piros színű köpenybe. – Késtél, legalább öt percet, mi történt?

- K-késtem? – dadogtam. – Mégis mire célzol?

- Nem lényeges, így legalább volt időm megkeresni a rég elveszett köpenyem. Ha már csinálok valamit, akkor azt tegyem stílusosan. Hát nem menő? – nézett rám csillogó szemekkel.

- De, az – bólintottam egy aprót, miközben teljesen le voltam döbbenve. Honnan tudja, hogy bármit is csinálnia kell?

- Na, jó, látom nem igazán vagy szórakozott kedvedben, annyira be vagy feszülve - kezdte el nyomkodni a vállamat. – Engedd el magad, nyugodj meg egy kicsikét.

- JongIn… - suttogtam.

- Oh, tényleg a kis szerelmed még a pincében van, el is felejtettem. Menjünk csak, ne várassuk meg őt – húzta fejére a köpenyének kapucniját, majd felkapott egy dobozt, és elhagyta az otthonát, én pedig értetlenül követtem őt.

- Honnan tudod? – nyögtem ki végre az egyszerű kérdést.

- Oh, hát én mindent tudok – kuncogott. – Na, jó, nem mindent, mert a részleteket nem, de a fontos momentumokat igen. Épp ezért meséld csak el, hogy mégis hogyan lettél hibrid egyik pillanatról a másikra?

- SeHun megölte WonShikot – nyeltem egy nagyot, ahogy elkezdtem tömören elmesélni a történteket. AhRa sikkantott egy aprót, majd a szája elé emelte a kezét. – Én pedig… megöltem SeHunt és a barátait.

AhRa elkezdte rosszallóan csóválni a fejét, miközben ciccegő hangot adott ki magából.

- Kár azért a helyes kis pofiért, amit Oh SeHun birtokolt… Tudtam, hogy ez lesz, de azt nem, hogy te fogod őt megölni. Igazság szerint az én verziómban még gyengéd szálak is összekötöttek benneteket. Nem értem… Na, mindegy, hogy bírod kezelni a farkas hormonjaid?

- Ha nem lenne JongIn, már biztosan megöltem volna magam.

- TESSÉK?!

Visszafelé valamivel nyugodtabb voltam. Magamért már nem kellett aggódnom, ugyanis AhRa velem volt, aki sokkal titokzatosabb, mint azt hittem, így biztosan sokkal erősebb is. Ha valamiért nem tudtam volna megvédeni magam, akkor ő biztos sikerrel járt volna. Úgyhogy a gondolataim teljes mértékben JongIn körül forogtak, akinek a kezemben tartottam az életét.

Mielőtt még LuHan otthonába merészkedtünk volna eltöltöttünk pár pillanatot azzal, hogy meggyőződjünk róla, hogy nem az ellenség karjaiba vetjük magunkat. Minden esély megvolt rá, hogy odabent várnak minket, és hogy JongInt már őrzik, még akkor is, ha ezt nehéz volt bevallani magamnak. Nem kockáztathattunk.

Óvatosan nyitottam be a pincébe, a fülem pedig azonnal megütötte JongIn erélyes hangja.

- LuHan, megmondtam, hogy ne velem foglalkozz, hanem menj az Alfához!

- LuHan elment?! – akadtam ki, mire JongIn felém nézett.

- Úr Isten, AhReum – szorított magához rögtön. – Semmi bajod, micsoda megkönnyebbülés.

- Miért hagyott itt LuHan? – kérdeztem rá még egyszer erélyesebben.

- Mert neki kell… neki kell megtalálnia téged – nézett rám sajnálkozva, bennem pedig meghűlt a vér. Hogy LuHan… rám vadászik?

- Ez esetben sietnünk kell, ugyanis a hibridjüket nem fogják egyedül hagyni. Nemsokára megjelenik itt egy farkas, és biztos nem fog neki tetszeni, amit mi csinálunk – lépett elő AhRa az árnyékból. – Egyébként Yoo AhRa, én vagyok a megmentőd – vette le a kapucnit, majd egy mosolyt küldött JongIn felé.

- Én… ismerlek téged – lepődött meg JongIn, ez pedig teljes mértékben kiült az arcára is.

- Oh, emlékszel rám? De aranyos, pedig azt hittem elfelejtettél – kuncogott barátnőm.

- Ti, mégis miről beszéltek? – adtam hangot tudatlanságomnak. Már nagyon kezdett frusztrálni, hogy itt mindenki ismer mindenkit és tud mindent, csak én nem. Elegem volt.

- Ő a húga a boszorkányoknak, akik bezártak ide – sziszegte JongIn, és gyilkos pillantásokat szórt AhRa felé.

- Hohoho! Ne nézz így rám, nem én zártalak be. Sőt mi több, akkor még csak kis törpe voltam, egy nagyon naiv törpe – sóhajtott nosztalgiázva.

- Ezt hogy érted? – nézett rá értetlenül JongIn.

- A nővéreim mind csak kihasználtak engem. Kezdjük ott, hogy a gonosz oldalán álltak, és engem is rossz útra akartak téríteni… De én ezt nem engedtem, és játszottam velük egy picikét – mutatta ujjával a mennyiséget. – De most nem ez a lényeg, a nővéreim miatt már nem kell aggódni, csak ha a mai napot nem éljük túl. Vagy valamelyiket – nevetett fel. – Na, de kezdjünk is neki, mert szorít az idő.

AhRa végig ment a pince falának mentén, miközben kezét folyamatosan rajtatartotta. Egy ponton megállt, leguggolt, felvett egy kis földet, szétmorzsolta és gondterhelten felsóhajtott.

- Ezt a hat nővérem együtt vitte véghez, ugye? – pillantott fel, mire JongIn bólintott.

- Akkor, hogyan fogod egyedül megtörni? – akadtam ki. Testem átjárta a félelem, hogy JongIn mégsem lesz szabad, és itt fogunk mind a ketten meghalni.

- Szerintem megoldja – nézett rá JongIn, immár ő is vigyorgott. – Van egy ötletem, hogy mi történt a nővérivel. És nagyon tetszik ez az ötletem.

- Végre, valaki, aki hisz bennem! Egyébként is, ha a srácnak sikerült szétszakítania a bilincset csupán a szeretetével, akkor nekem miért ne menne? Tényleg, nagyon szeretheted ezt a lányt!

AhRa elmesélte, hogy a nővérei gyakran használtak ilyenfajta módszert, ugyanis sok erős, és tiltott bűbájt kellett elvégezniük, amire csak együtt voltak képesek. Nem akartam elképzelni, hogy milyen bűbájok lehettek azok, mivel elmondása szerint egy nővére volt olyan erős, mint egy fél gyülekezet.

Ez után a kijelentése után, persze még jobban tartottam attól, hogy nem fog neki sikerülni feloldania a fogva tartó bűbájt. Igazán magabiztosnak tűnt, és JongIn is hitt benne, de engem valahogy nem tudott meggyőzni. Túlságosan féltem.

A dobozból elővett hat darab, hatszög alakú oszlop gyertyát, majd egyet-egyet letett a pince sarkaival párhuzamosan. Egy piros cérnával összekötötte őket a földön, ezzel létrehozva egy újabb hatszöget, aminek a közepébe beállította JongInt, és megparancsolta neki, hogy ne mozduljon. Elővett még öt darab gyertyát, majd JongIn köré pakolta, a kezébe vett egy pár centis bot szerűséget, aminek a végén a pentagramma volt kifaragva, és ő is beállt a körbe.

- Mennyire fájt, amikor a nővéreim bezártak? – kérdezte.

- Eléggé – húzta el a száját JongIn. – Át kellett változnom farkassá, a csonttörős módon.

- Akkor ez most jobban fog, ugyanis még farkasként is csontok fognak törni – nézett bocsánatkérően a boszorkány.

- Mi?! – akadt ki, azonban AhRa elkezdett motyogni valami szöveget.

A helyiségben az öt gyertya hirtelen lángra lobbant, miközben kirajzolódott a padlón a pentagramma. Az oszlop gyertyák egyesével kezdtek el égni, és a köztük lévő cérna is lángolni kezdett. Mikor már mind a hat gyertya meg volt gyújtva JongIn a padlóra esett és eszeveszett ordítozásokba kezdett.

A hátán a tetoválás folyamatosan kezdett felszívódni, mintha valaki rájött volna az útvonalra, és elindult volna a kijárat felé, miközben elpusztítja a részeket, ahol már járt. JongIn vergődött, a teste megfeszült, majd minden egyes testrésze elkezdett megcsavarodni, amit mindig egy ordítás kísért.

A tűz egyre nagyobb lett, a szél is feltámadt, Yoo AhRa pedig egyre hangosabban mondta az érthetetlen szöveget. Az ujjai teljesen elfehéredtek, ahogy szorította kezében a botot, a ruhája ujja felgyűrődött a széltől, így rálátást nyertem karjára, amin teljesen kirajzolódtak az erei. Tekintetem felvezettem arcára, az állát vér borította, ami az orrából indult, és az ajkain is végigfolyt.

Elfordultam, mert hogyha tovább néztem volna, akkor biztos, hogy összeesek a remegéstől, és a pániktól, amit abban a pillanatban éreztem. Most… tényleg eltörtek JongIn csontjai? És még mindig törnek, ugyanis az ordítás és a reccsenés egyre hangosabb lett. Rám is ez vár, hogyha telihold lesz?

Hirtelen minden abbamaradt. A tűz, a szél, az ordibálás és AhRa monológja megszűnt. Hátrafordultam és résnyire kinyitottam a szemem, hogy felmérjem a helyzetet. Egy csodaszép fehér farkas feküdt a helyiség közepén, hasa fel-le mozgott, a szapora levegővételektől. Pislogni kezdett, majd fájdalommal teli, égkék tekintetét rám emelte, én pedig feladtam.

A sírásommal együtt újra elindult minden, ami az előbb befejeződött. Azzal a különbséggel, hogy az ordibálás helyét szenvedő nyüszítések vették át, amik talán még nagyobb tőrként fúródtak a szívembe. Ezúttal AhRának már nem csak az orrából, hanem a szeméből is vér folyt, így teljesen elfedve a gyönyörű arcát. Teste lassan kezdett felemelkedni a földről, a farkassal együtt.

Pár pillanat múlva eltűnt az összes gyertya, és ők tehetetlenül zuhantak a földre. Yoo AhRa ott feküdt épp úgy, mint akinek nincs tovább, mintha kilehelte volna a lelkét az élete utolsó csatájában. Mellette a vérfarkas JongInnal, akinek az apró testrészeit még mindig rángatta az ideg.

Remegve kúsztam oda a farkashoz, majd nehéz testét az ölembe húztam. Könnyektől áztatott arcomat puha bundájába temettem, és úgy engedtem ki magamból az összes könnycseppet, amit eddig összegyűjtöttem. A lehetetlennek tűnő holnap érzésével öleltem őt. Számunkra az örökké… talán eddig tartott?

Ninth Chapter

Sziasztok^^

Meghoztam a 9. részt, amiben...... hát igen, szerintem megtörténik az, amire sok ember várt :D Meg még egy-két dolog is ezen kívül.

Remélem elnyeri a tetszésetek, és türelmetlenül fogjátok várni a következőt. Már haladunk a történet vége felé, ami szerintem érződik is a rész tartalmán >.<

Kellemes olvasást! Chu~

*AhReum POV*

Mint egy mániákus téptem a hajam, és fogdostam egymás után a tincseimet. Kék… Fehér… Kék és fehér. Te jóságos Isten, kék és fehér lett a hajam! Oké, Han AhReum, ez csak haj, csak a hajad és egy kis szín, majd lenő, mint egy hajfesték… Vagy nem?

Aish! – vertem az öklömmel a tükörbe, ami szétrepedt, darabokra hullott, és hangos csörömpöléssel ért a földre. Összerogytam, az egyik tükördarabot a kezembe vettem, majd szorítani kezdtem. Valahogy ki kellett adnom a bennem tomboló érzéseket.

Az eldeformálódott arcomat néztem a törött tükördarabokban; láttam amint a fogaim összeszorítom, ahogy egy könnycsepp elhagyja a szemem sarkát, és félúton piros színt vesz fel a tükrön lévő vércseppek miatt.

Darabokban volt a tükörképem, csak úgy, mint én és az életem.

Egy kéz simult arra a kezemre, amelyikben a törött tükördarabot szorongattam. Meglazította az ujjaim, mire a darabka a többi közé hullott. A másik kezemen is megéreztem érintését, rám szorított, majd felemelt a földről. Maga felé fordított, hagyta, hogy kisírjam magam a karjai között, miközben próbált csitítgatni.

Szerettem volna, hogyha JongIn az a személy, aki megvigasztal. Aki a karjaiba zár, és azt mondja: Minden rendben lesz, AhReum, én itt vagyok neked. De ő erre nem volt képes, pedig ő lett volna az egyetlen az egész világon, aki igazán segíthetett volna.

Ennek ellenére jól esett LuHan igyekezete, hogy próbál rajtam segíteni, annak ellenére is, hogy megöltem a barátnője unokatestvérét. Itt volt, hogy támaszt nyújtson, hogy tartsa bennem a lelket, ahelyett, hogy JiMinnel lett volna.

JiMin… most biztosan utál. Ráadásul még LuHan is itt van, pedig neki nagyobb szüksége lenne rá. Legalábbis azt hiszem.

- Nem itt kéne lenned – töröltem meg az arcomat.

- JiMin az Alfával van. Ha akarnék, sem tudnék vele lenni – nevetett fel keserűen.

- Már keresnek? – estem kétségbe, LuHan bólintott.

- Ez az a hely, ahol utoljára fognak keresni téged. Az Alfa még nem tudja mi vagy, de… AhReum el kell menned innen. Ha megtalál, és rájön, hogy mi vagy, akkor… - hadart idegesen.

- Megöl, igaz?

- Nem. Tudja, hogy az megváltás lenne. Ugyan arra a sorsra fogsz jutni, mint JongIn. Azzal a különbséggel, hogy téged egy olyan ember fog őrizni, aki utálni fog. Én JongIn oldalán állok, de te teljesen más helyzet vagy. Az Alfa utódját ölted meg, a következő vezérüket. Mindenki… utál – világosított fel, minden egyes szavából áradt a sajnálat.

- JiMin… El fogja mondani, hogy itt vagyok, ugye?

- Nem tudnám elmondani mit, érez most irántad, de rettentő nagyot csalódott benned, ennek ellenére nem felejti el, hogy mit tettél értünk. Nincs ellened, de melletted sem – kezdte el összeszedni a tükördarabokat.

- És te LuHan? Te ellenem, vagy esetleg mellettem vagy? – kérdeztem reménykedve. Háttal volt nekem, ezért nem láthattam az arckifejezését, viszont pár pillanatra lefagyott, mielőtt újra szedegetni kezdte volna a szemetet.

- Nekem JongIn az Alfám – kezdte, de egyáltalán nem tudtam hová tegyem ezt a kijelentését. – Én JongInnal vagyok, JongIn pedig veled…

Ezek után felállt, majd eltűnt az ajtó mögött.

A sebnek, amit a kezemen okoztam a tükörrel, már semmi nyoma nem volt. A rátapadt vért lemostam a csapban, majd a ruháimhoz fordultam. Nem ismertem rájuk, egytől egyig vérben áztak. Rám tört a kétségbeesés, nem tudtam mit tehetnék, biztos voltam benne, hogy nem vehetem fel őket így. Akkor a zuhanyozás értelmét vesztené…

Tekintetemet végigfuttattam a kis helyiségben, majd egy kupac ruhán akadt meg, ami a szennyes kosár tetejére volt helyezve. Biztosan LuHan hozta be nekem. Közelebb mentem, és meglepődve konstatáltam, hogy női ruhák voltak, méghozzá JiMin ruhái. Ezt onnan tudtam, hogy láttam már rajta korábban a darabokat.

Szerencsémre nagyjából egy volt a méretünk, így normális kinézettel mentem vissza a pincébe. Feltéve, hogyha a nedves fehér-kék ombre hajam normálisnak lehet mondani. Habár JongIn már magán megszokhatta, annak ellenére is, hogy nem látja.

- Mi tö… - akadt el jongIn szava, ahogy hátra kapta a fejét, és megpillantotta az új külsőm. – Woah! Számítottam erre, de akkor is meglepő… Olyan szívesen beletúrnék. Egyszerűen lélegzetelállítóan festesz – jött hozzám közelebb. Ajkait az enyémekre tapasztotta volna, ha kezem a mellkasára téve nem akadályozom meg őt ebben.

- Állj, állj, állj! Mi az, hogy számítottál erre? JongIn te ezt tudtad, és nem mondtad el nekem?! Egyáltalán mi az, hogy tetszik?! – akadtam ki, majd a hajamba túrtam.

- Most ezt direkt csináltad? – nézett rám dühösen.

- Micsodát?!

- Direkt túrtál bele a hajadba? Az előbb mondtam, hogy mennyire megtenném, erre megteszed te? Tényleg, AhReum? – esett nekem.

- Mi az, hogy tudtad, hogy ez fog történni mégse mondtad? Honnan tudtad egyáltalán, és miért nem mondtad el?! – löktem egyet rajta.

- Nyugi, ne bosszantsd fel magad. Az első pár napban lehetőleg ne – lett lágyabb a hangja.

- Mi történik velem JongIn? – hangomból áradt a félelem. Minden porcikámat átjárta. Először a tükör összetörése, most pedig az erőszakos viselkedésem… Ez nem én vagyok!

- Átváltoztál, és most kijönnek rajtad a fajtádra jellemző tulajdonságok, amit meg kell tanulnod kezelni. Óvatosnak kell lenned, különben még több ember fog-

- Ne! Ne mondd ki. Nem akarom hallani – tapasztottam a fülemre a kezeim.

- Onnan tudtam, hogy ilyen lesz a hajad, hogy nekem is ilyen lett. Ez várható volt. Azért tetszik, mert ez jelzi, hogy egy fajba tartozunk, hogy olyan vagy, mint én, hogy nem vagyok többé egyedül. Hogy az enyém vagy Han AhReum. Csakis az enyém – válaszolt a kérdésemre.

Vallomása alatt végig a szemembe nézett. Határozottság, öröm, birtoklási vágy, és színtiszta szeretet áradt az egész lényéből. JongIn tényleg szeretett engem. A szavaira, és a tényre, hogy szeret a szívem teljesen megőrült, az agyam pedig ismeretlen impulzusok öntötték el. A düh, és az erőszak utáni vágy, amit éreztem eltűnt pár pillanatra.

- Nem akarok még több embert megölni. Ha újra kikelnék magamból én… Nem bírnám az utána következő nyomást. Nem tudnék azzal a tudattal élni, hogy mennyi embert, farkast, vámpírt megöltem – vallottam be. – Most is úgy érzem, mintha fojtogatna a bűntudat… Mintha SeHunékat magammal cipelném mindenhová, és állandóan figyelnének a gyilkos tekintetükkel. És WonShik, aki miattam halt meg. Szerelmes volt belém JongIn! Ott voltam az álmában, családot akart velem alapítani, érted? Ehelyett miattam halt meg! Miattam, az Istenit! – vetettem magam a falnak, majd a földre csúsztam, és elkezdtem magam csikargatni.

Teljesen elkapott a pánik. Úgy éreztem kijár a büntetés, hogy megérdemlem a fájdalmat, amit magamnak okozok, ami a fele sem volt annak, amit másoknak okoztam. A körmeim szüntelenül szántottam végig a hófehér bőrömön, le akartam kaparni magamról a bűneim, és érezni akartam a másoknak okozott fájdalmat. De nem ért semmit, a bűntudat ugyan úgy mardosott belülről, mint előtte.

- AhReum! – ordított JongIn torkaszakadtából, mire megrezzentem. Könnytől csillogó szemekkel pillantottam fel rá. – Össze kell szedned magad, érted? – Én viszont továbbra is csak néztem rá, és csikargattam magam. – Tudod te, hogy ők már hány embert, sőt vámpírt nyírtak ki? Megérdemelték, hogy arra a sorsa jutottak! WonShik pedig… Ő nem, de ez volt megírva a számára. Meg kellett halnia értünk. Jobb lett volna, hogyha az egész életét utánad sóvárogva tölti le? Most pedig, felállsz onnan és elmenekülsz – utasított.

Az eddigi cselekedeteimhez, most a fejrázás is párosult. Nem tudtam mi lesz velem, de abban biztos voltam, hogy JongIn nélkül nem megyek sehová. Teljesen úgy éreztem magam, mint akire kényszerzubbonyt kellene húzni.

- HAN AHREUM! – testem egyik pillanatról a másikra lett a falnak taszítva, a fájdalom hátamba nyilallt, a felismeréssel együtt. JongIn… szétszakította a láncot a kezén. Úgy néztem rá, és ő is rám, mintha a legrosszabb rémálmunkkal néznénk farkasszemet. JongIn ideges volt, nagyon ideges, és elszakította.

- A kezed – suttogtam magam elé, JongIn pedig elszakította pillantását a szemeimről, és a vállamon lévő kezeire pillantott.

Elengedett, én újra a földön voltam, ő pedig elképedve figyelte a saját kezeit, amit kitudja mióta nem láthatott. Döbbenetében elkezdte tapogatni a testrészeit, majd megindult felém. Arcom a kezei közé vette, ajkait pedig az enyémekre tapasztotta. Telhetetlenül kezdte el falni az ajkaim, miközben kezével bejárta az egész testem, majd megállapodott a hajamnál.

- Tudod… Érhettél volna hozzám így is életedben először, ahelyett, hogy a falnak löksz. Eléggé fájt… – jegyeztem meg, azonban úgy tett, mintha meg se hallotta volna.

- Menekülj – suttogta az ajkaimra, miközben végigsimított az arcomon.

- Tessék? – akadtam ki.

- Meg fognak találni. Nem engedhetem, hogy így járj, mint én. Azt nem tudnám elviselni.

- Én pedig azt nem tudnám elviselni, hogy nem vagy mellettem! Hát nem láttad az előbb is mi lett velem? Egyszerűen csak jött ez az érzés, hogy valamit, valakit muszáj bántanom. Kivel tehettem volna, hogyha nem magammal?

- Csak az első pár nap ilyen, ennyi. Az agresszió és az erőszak utáni vágy el fog múlni, bízz bennem – puszilta meg a homlokom, miközben a hajam simogatta. - Most csak annyi a fontos, hogy eltűnj innen. Szólj a fiúknak, HongBin, TeakWon, izé… akárki. Csak valaki menjen veled – halvány, biztató mosoly jelent meg az arcán.

- JongIn – lett komoly a hangom. – Miért vagy itt?

- A múltkor elmondtam – mondta. Hangja olyan tónust ütött meg, amivel jelezte, hogy erről nem akar többet beszélni, de már nem érdekelt.

- Tudom, hogy elmondtad, de akkor sem értem. Kezdjük ott, hogy miért ölte meg a nagybátyád a testvérét? Miért zártak be ide? Téged is ugyan úgy megölhettek volna, mint a szüleidet, de nem tették. Helyette most itt vagy ebben a pincében kitudja hány éve… Egyáltalán az Alfátok, hogy engedhette meg ezt? Biztos van ennek oka – nyeltem egy nagyot.

- Születésem előtt az apám volt az Alfa. Csodálatos vezető volt, mindenki tisztelte, aztán egy napon találkozott az anyámmal. Az anyám vámpír volt AhReum – vallotta be.

Lesokkoltam. Hogy… vámpír? Ezek szerint az én egyik szülőm vérfarkas volt? De hát ez… Ezért kérdezte a múltkor, hogy lehetséges-e. Tényleg egy korcs vagyok, SeHunnak igaza van.

- Mikor megtudták, hogy az apám összeállt egy vámpírral a farkasok rögtön fellázadtak. Azt akarták, hogy apám szakítson az anyámmal, de nem tette. Nem tette meg, mert már úton voltam én, és nem akart minket eldobni magától. Persze kiderült, hogy anyám terhes. A nagybátyám egy ideig úgy tett, mintha a szüleim oldalán állna. Védett minket, és segített, de minden csak álca volt – szorult ökölbe a keze.

A hangja meggyötört volt, és bosszúéhes. Megrémisztett. Abban a pillanatban tényleg elhittem, hogy a kezei nélkül is meg tudna ölni több száz embert is akár. Rossz volt őt ilyen állapotban látni.

- Miután megszülettem lemészárolta a szüleimet. Én nem tudtam róla, boldogan nevelkedtem a nagybátyám szárnyai alatt, aki abban a hitben volt, hogy anyám génjeit örököltem, és vámpír vagyok. Én persze azt hittem, hogy vámpír szüleim voltak, csak elhagytak és itt kötöttem ki. Elvoltam JiMinnel és SeHunnal, azzal a különbséggel, hogy vérrel táplálkoztam.

Ő lenne JiMin unokatesója, aki nyaralni ment? Tehát az Alfa… Az Alfa a nagybátyja! Hát ezért tűri mindenki, hogy itt van fogva tartva. Senkit sem érdekel az áruló Alfa fattya. Vagy ha igen, ő sem tehet semmit. Például LuHan…

 - Aztán előjöttek a vérfarkas gének is. Persze a nagybátyám megrémült, és mindenki félni kezdett tőlem. Akkor változik át, amikor akar… Nem hat rá semmilyen fegyver, nem lehet megölni őt. Az egyik boszorkány elmondta, hogy mi történt mielőtt megszülettem, és hogy mit tett a nagybátyám. Elborult az agyam, görcsösen meg akartam ölni őt, de majdnem mindenki ellenem volt… Akkor én rengeteg vérfarkast megöltem. Nagyon sokat, csak azt nem, akit akartam – folyt végig egy könnycsepp az arcán. – Életben maradt, és most itt vagyok, leláncolva, tehetetlenül. De az a legviccesebb, hogyha elengednél, ha tényleg sikerülne kiszabadulnom, újra megtenném. Akár ezerszer is megtenném, csak lássam holtan azt a szemetet. Mert megérdemli. Mert megölte a szüleim.

- A nagybátyád az Alfa, ugye? – suttogtam a kérdést. JongIn bólintott. – Mi vagy te? Mik vagyunk… mi? – nyeltem egy nagyot.

- Kitaszítottak. Nem tartozunk sehová, senkihez, csak egymáshoz. Rettegett, halhatatlan gyilkosok. Hibridek.

Eighth Chapter

Sziasztok^^

Megérkeztem a 8. résszel :D Amiben hát... Oké nagyon sok minden történik egyszerre. Ráadásul olyan dolgok, amik nagyon tömények lesznek így, de ennek így kellett történnie. Előre is bocsánatot kérek mindenkitől, akinek megfájdítottam a szívét ezzel! Nekem is szörnyű volt, de a történet megköveteli, na...  >.<
Egyébként most elég sokat kihoztam magamból az eddigiekhez képest, ugyanis ez 7 oldal és 2735 szó! Ami ez elmúlt hetekhez képest jóval több :$ A rész elolvasása után kérlek ne nyírjatok ki nagyon TT__TT

Kellemes olvasást! Chu~

*AhReum POV*

Másnap reggel arra keltem, ahogy LuHan a vállamat rázogatja, és próbál felkelteni. Nem értettem, hogy mit akar tőlem korán reggel nálam, a szobámban, ráadásul a vámpírok székhelyén. Egyáltalán nem tartottam okos döntésnek, túlságosan veszélyes az, hogy ő itt legyen.

Aztán szépen lassan, de észrevettem, hogy nem LuHan, hanem én vagyok eltájolódva. A fenekem sajgott, ugyanis egész éjszaka a pincében maradtam. JongIn még mindig az ölemben volt, rögtön rájöttem; itt aludtam vele…

- Miért aludtál itt? – kérdezte feszülten, miután leguggolt hozzám.

- Kivételesen nem volt miért itt hagynom JongInt, és te se voltál itt, hogy felrángass – mosolyogtam rá, miközben megpaskoltam a fejét.

- Mit csináltatok, míg nem voltam itt? – szűkítette össze a szemeit. – Lemerem fogadni, hogy átkoztad a bilincset.

- Pontosan – raktam le óvatosan JongIn fejét a földre. – De azért ne szárnyaljon túl messzire a perverz gondolatod!

- Nem is tette – emelte fel durcásan az állát.

- Megyek suliba – jelentettem ki. – Oh, egyébként igazán adhatnál szegénykémnek egy párnát a feje alá, meg szerintem egy matrac se lenne túlzás – kacsintottam, majd eltűntem LuHan szeme elől.

Biztosra veszem, hogy utálta, amikor ezt csináltam. Lehetséges, hogy épp ezért csináltam előtte annyit. Habár nem csak előle, hanem mások elől is imádtam egyik pillanatról a másikra köddé válni. Ez az egyik legjobb dolog abban, hogy vámpír vagyok.

Először hazamentem, hogy le tudjak zuhanyozni, és át tudjak öltözni. Tegnap elmaradtak ezek a dolgok, ettől pedig felettébb kényelmetlenül éreztem magam. Ráadásul furcsa lett volna, hogyha ugyan abban a ruhában megyek be a suliba, mint tegnap…

Az emberek egész biztosan megbámultak volna, a farkasok pedig elkezdtek volna elméleteket gyártani. Nem az azonos ruha miatt, hanem azért, mert piszkos. A földön való alvás miatt nem voltam a legtisztább, ami elég érdekesen jönne ki.

Miután végeztem a szükséges dolgokkal, mint mindig a tükör elé álltam. Tekintetem a számra vándorolt, amit követtek az ujjaim. Elvarázsolva kezdtem végighúzni őket az ajkamon.

A tegnapi emlékek vízesésként hullottak az elmémbe. Ahogy fokozatosan lemostam JongInt, ahogy tekintetünk összekapcsolódót, ahogy szeme ajkamra vándorolt. És persze ahogy megízleltük egymást…

Annyira csodálatos volt az egész, JongIn, a gesztusai, a csókja... Ahogy a húsos szája felfedezte az enyémet. Már csak a történtek gondolatától is libabőrös lettem. Akartam. Jobban, mint eddig bármi mást. Vajon… a vámpírok ezt érezhetik, amikor vérre vágynak? Vagy az sokkal erősebb? Esetleg az én érzéseim erősebbek?

Aish! Az a fránya fahéj illat. Miért kell fahéj illatúnak lennie? Vagy miért kell a fahájnak vágykeltő hatással bírnia? Ha ez még nem lenne elég, én is fahéj illatú vagyok! JongInnak csak rosszabb lehet, hiszen még csak nem is szabadok a kezei…

Az iskolában minden a mostanában megszokottak szerint zajlott. Jártam az óráimra, néha elcsevegtem JiMinnel, aztán visszamentem a saját kis társaságomhoz. Nem történt semmi érdekes… Ez egészen addig így zajlott, míg egy nap SeHun magával nem hurcolt a padlásra.

Percek óta csak néztünk egymás szemébe. Eléggé idegtépő volt ez a várakozás. Ráadásul nem sugároztak semmi jót az előttem lévő szemei. Nem tudom ő pontosan mire gondolhatott, de előttem WonShik jelent meg, ahogy észrevette, ahogy SeHun magával ráncigál. Nem volt egy kellemes látvány, és biztosra veszem, hogy előbb-utóbb betoppan azon az ajtón.

Legalábbis remélem, hogy betoppan azon az ajtón, és kimenekít innen. Egyre feszültebb lettem, és menekülni akartam. Úgy éreztem, mint akit kivégzésre hoztak… SeHunból pedig ki is néztem, hogy gondol egyet és kitépi a szívem, vagy ami rosszabb megharap, hogy szenvedjek halálom előtt.

Biztosan pipa rám, amiért mindenki azt hiszi bejön nekem, és én is neki. Ha én lennék az utolsó élőlény a földön, aki kielégíthetné férfiúi vágyait, szerintem még akkor sem érne hozzám. Még csak egy bottal sem bökdösne meg. Az elmúlt hetekben tekintetéből is áradt a megvetés. Utál.

- Tudod – húzta végig kezét az álla vonalán -, normális esetben, nekem utálnom kellene téged…

- Szerintem normális esetben vagyunk, mert te se vagy a szívem csücske – mosolyogtam rá gúnyosan. Próbáltam magabiztosnak tűnni. Nem tudhatja meg, hogy tartok tőle.

- Hát kurvára nincs normális eset! Amióta JiMin azt mondta, hogy bejövök neked, elkezdtelek figyelni – számat kissé eltátottam, mintha meglepődtem volna. Igazából lehetetlen volt nem észrevenni… - Egyre jobban eltűnt az utálatom, és valamiért elkezdtél érdekelni. Tudom, hogy JiMin csak szórakozott, az első pillanattól kezdve tudtam, mégis felcsigáztak a szavai.

- Hát sajnálom, én mondtam neki, hogy ne azt mondja, hogy odavagyok érted. Amúgy is milyen hülyeség már ez? Hiszen te vérfarkas vagy – morogtam.

- Látod?! Épp ez az, hogy én vérfarkas vagyok, te meg – nézett végig rajtam egy fintorral az arcán -, még csak nem is vámpír! Egy keverék vagy, fattyú, egy korcs!

A szavai tőrként hatoltak a szívembe… Mintha letépte volna rólam a gyűrűm és a napra rakott volna, hogy a bőrömmel együtt, én is elégjek. Hogy egy… korcs? Miért mond nekem ilyet? Miért tudja ő is, hogy mi vagyok?! Legszívesebben zokogásban törtem volna ki, de előtte nem lehet.

- Pont úgy, mint az az átkozott JongIn, nem is értem eddig, hogy nem vettem rajtad észre… - hitetlenkedve felnevetett, hangjából áradt a gúny és a megvetés.

A névre felkaptam a fejem, majd gyorsan rendeztem az arcvonásaimat. Nem tudhatja meg, hogy ismerem. De ezek szerint ő is ismeri, ha ő ismeri, akkor biztos mások is ismerik. Például JiMin.

- Nem tudom, miről beszélsz, szóval én most távozok. Ha nem baj – mutogattam az ajtó felé, majd elkezdtem hátrálni. SeHun nem úgy nézett rám, mint akinek tetszik az ötlet, felém lépett, de én abban a pillanatban tűntem el a helyiségből.

Zokogva rogytam le a focipályánk közepére. Elegem volt mindenből. A sok kérdésből, SeHunból, abból, hogy egy állítólagos korcs vagyok. Amilyen undorral nézett végig rajtam mielőtt kiejtette a szavakat. Legszívesebben letéptem volna a fejét.

Nem sok idő kellett, hogy megérezzem WonShik és a többiek illatát. Mindannyian egyszerre kezdtek el vigasztalni. Jól esett, hogy törődtek velem, hogy itt voltak nekem. Viszont valaki mégis hiányzott…

Tudtam, hogy JongIn az. A valaki, aki hiányzik. A hangja, az hogy az orrával megcirógasson… De elég lett volna egyszerűen az illata, a jelenléte. Hogy érezzem ő is itt van velem. Viszont ez lehetetlen volt, mert abban az átkozott pincében van bezárva, kitudja még mennyi ideig. Ettől pedig minden egyes alkalommal elöntött a méreg és a tehetetlenség.

- Mi történt? – kérdezte Hyuk, miközben arcom simogatta.

- Én… - szipogtam. A levegőt szaggatottan vettem, alig bírtam tartani magam. Teljesen elkapott a bőgés szele, és nem tudtam mit tenni ellene. Nem bírtam tovább, muszáj voltam kisírni magam.

- SeHun volt, igaz? – sziszegte összeszorított ajkakkal WonShik.

Nem szóltam. Tudtam, hogyha most bármilyen reakciót is adok, akkor vérfürdő lesz. Nem akartam, hogy bárki is meghaljon, ezért inkább ujjaim WonShik ujjaiba fűztem, és szorítottam rajtuk egy kicsit.

Reménykedve néztem rá, hátha itt marad velem, és nem csinál semmi hülyeséget. Tudtam, hogy erre nagyon kevés az esély, de reméltem, hogy fontosabb lesz az, hogy én jól legyek. Hát tévedtem… A bosszú nyert. Még az átkozott bosszú is eltaposott.

- Megölöm – engedte el a kezem.

- Ne! – ordítottam, azonban addigra már nem volt sehol. – Nem engedhetjük… A végén tényleg megöli. Valamit… - kezdtem el újra a zokogást.

Vámpír voltam. Legalábbis annak csúfoltak… Egy vámpír, aki a tökéletesen zöld gyepen bőg, és ölbe tett kezekkel várja, hogy a legjobb barátja kinyírjon egy vérfarkast. Hogy a vámpír, aki az egyik legfontosabb neki a világon, megtegyen egy végzetes dolgot. Összetört lélekkel, tétlenül, engedtem, hogy WonShik kirobbantsa a háborút.

Mert ilyen voltam. Abban a pillanatban egy szörnyű vámpírrá váltam. Talán még szörnyűbbé, mint aki az álmaimban voltam. Utáltam magam, utáltam mindent, és mindenkit.

Mégse tettem semmit. Csak áztattam az alattam lévő füvet, várva, hogy a többiek majd beleavatkoznak. Hogy majd ők megoldják a konfliktust, ami miattam alakult ki. És így lett, hiszen nem sokkal később egyedül voltam az egész focipályán a szánalmas énemmel.

Egészen addig, ameddig vércseppek nem hullottak az előttem elterülő fűszálakra. Mint egy élőhalott úgy néztem fel, a látványra pedig rögtön kijózanodtam.

SeHun és WonShik előttem próbálta megölni a másikat. WonShik szemei alatt az erek teljesen előjöttek, olyan volt, mintha bármelyik pillanatban felrobbanhatnának. SeHun hála az égnek nem tudott átváltozni, azonban így is elég erős volt ahhoz, hogy ki tudjon fogni WonShikon. A fiúk hihetetlen gyorsasággal mozogtak, szemeimmel ide-oda cikáztam, hogy tudjam követni őket.

Az egyik pillanatban még WonShik állt nyerésre a másikban pedig már SeHun. Egyszer csak megnövekedett a jelenlévők száma, ugyanis megjelent a többi farkas és HongBinék is. Arra számítottam, hogy majd nekik lesz annyi lelki erejük vagy inkább eszük, hogy szétválasszák a két harcoló félt, azonban ismét tévedtem.

Ahelyett, hogy ezt tették volna, a többiek is egymásnak ugrottak, és mindenki próbálta legyőzni a másikat. Egészen addig, ameddig meg nem történt az, ami még a legrosszabb rémálmaimban sem szerepelt.

WonShik a földre került, SeHun rávetette magát, gyilkos mosolyra húzta az ajkát, mondott valamit, majd ujjait WonShik mellkasába döfte. Szemeim kitágultak, az ereimben megfagyott a vér. Nem akartam elhinni.

Mozdulnom kellett. Mozdulni akartam. Azonban a testem nem engedelmeskedett az agyamnak. Teljesen lefagytam. Csak néztem, ahogy épp megölik a legjobb barátom, miközben a könnyeim lassan elkezdtek lehullani.

- Máskor figyelj oda jobban a barátocskádra – hallottam meg SeHun hangját, amint WonShik szíve előttem landolt.

Ember ép ésszel nem tudná felfogni, hogyha a legjobb barátja szíve ott heverne tőle pár centire. Vámpír voltam, ennek ellenére nekem sem sikerült. Sokként ért. Ez a szemét kinyírta őt, és elém dobta a szívét, hogy még jobban tönkre tegyen, hogy még jobban fájjon.

Már nem vert, már nem dobogott, egyszerűen csak ott volt előttem, és vöröslött a legjobb barátom vérétől. Attól a vértől, ami még piszkította SeHun kezeit, ami örökké rátapadt azokra a mocskos kezekre. Annak a vérnek nem szabadott volna így végeznie. WonShiknak más halál járt volna. De most SeHun elvette tőle a lehetőséget.

- Mondanám, hogy az ő hibája, és nem akartam, de… Igazából élveztem, úgyhogy köszi, hogy rám küldted őt – nevetett fel, majd elindult az iskola felé.

A szavai hatására teljesen elöntött a méreg. Vérfarkast, embert, vámpírt, boszorkányt, sőt élőlényt nem gyűlöltem még annyira, mint abban a pillanatban SeHunt. Elvette az életem egyik legfontosabb személyét, miatta most már semmi sem lesz olyan, mint volt. Megcsonkított. Ezt pedig nem hagyhattam annyiban.

Rájöttem mit érezhetett WonShik, amikor a védelmemben felkereste SeHunt. Hogy miért akarta annyira megölni. Azt is tudtam, hogy megjárta, és a saját meggondolatlansága miatt van ott ahol. Mégsem parancsoltam megálljt a tetteimnek és az érzéseimnek. Meg kellett tennem azt, amiért WonShik az életét adta. Helyette is meg kellett tennem.

Egyik pillanatról a másikra termettem SeHun előtt, és ragadtam meg a szívét. Éreztem, ahogy pumpál, ahogy végigszáguld benne a vére. Ahogy életben tartja romlott gazdáját.

- Mondanám, hogy nem akarom, de… A legnagyobb örömmel tépem most ki a szívedet – kuncogtam, még jobban rámarkoltam az éltető szervre, majd egy határozott mozdulattal téptem ki a helyéről.

SeHun teste összerogyott előttem, engem pedig elért a megnyugvás hulláma. Mosolyom kiteljesedett, ahogy ránéztem SeHun szívére a kezemben. Pontosan úgy festettem, és az az érzés járt át, ami minden egyes lidérces álmomban történő gyilkosság után.

Megérte az évekig tartó koplalás, és szent élet, mert így legalább egy olyan személy életét onthattam ki, aki teljes mértékben megérdemelte. És akkor, ott, egyáltalán nem bántam, hogy megöltem őt. Ugyanis azt éreztem a leghelyesebb dolognak, amit tehettem.

Az elvarázsolt állapotból a többi farkas rántott ki, amint egy emberként ugrottak nekem. Gondolhattam volna… Kinyírtam a vezért, persze, hogy most rajtam van a sor, hogy elhagyjam az élők sorát.

A legnagyobb vehemenciával Kris ugrott nekem. Egy pillanatra elkapott a pánik, nem tudtam mit tegyek. Azonban minél közelebb ért hozzám, annál jobban vette birtokba egy érzés a testem. Valami teljesen úrrá lett rajtam. Egy ismeretlen érzés, amit eddig még sohasem tapasztaltam. Talán… a gyilkolás utáni vágy?

Mintha egész életemben ezt csináltam volna, úgy tapadtam a szőke hajú férfi nyakára, és mélyesztettem bele fogaim. Nem volt rá sok időm, mivel még ott volt Suho és KyungSoo, akik szintén engem akartak. Krist ellöktem magamtól, tudtam, hogy még nem halt meg, de már nem volt neki sok hátra.

KyungSoo-val még ennyit sem foglalkoztam, ahogy ugrott felém egyszerűen csak kitéptem a szívét, majd oda dobtam a SeHuné mellé. Mindig is Suho volt köztük a legszimpatikusabb, ezért úgy gondoltam őt kell utoljára hagyni. Őt teljesen ki fogom élvezni. Már senki sincs, aki visszatarthatna.

Suho is hasonló vehemenciával jött nekem, mint a többiek. Kicsit tovább tartott, mire le tudtam szerelni, egy két kék foltot biztosan meg fog követelni. Suho szétterült a földön, én pedig fölé kerültem. Egy csábos mosolyt küldtem felé, majd rátapadtam a nyakára. Úgy szívtam a bőrt, mint még soha életemben.

A vére… A vére egyszerűen csodálatos volt. Hirtelen értelmét vesztette az egész eddigi életem. A vértasakok, és a szegény állatok, akiket hátrahagytam. Hogy tudtam eddig úgy élni, hogy nem táplálkoztam rendesen?

Csak ittam, és ittam, mintha soha többé nem lenne rá lehetőségem. Nem hittem volna, hogy vér és vér között ennyi különbség lehet… Kriséhez képest a Suhoé valami mennyei volt. Lehet ez azért van, mert Suho felé éreztem némi szimpátiát?

- Lehet mi még jóban is lehettünk volna – csóváltam a fejem lemondóan. – De a sors mást szánt nekünk, nem igaz?

- Sajnálom, AhReum – nyögte.

- Mégis mit? – nyaltam le a szám széléről vérét.

- Hogy… hogy ez jutott neked. Hidd el, meg fogod bánni – mondta, hangja komoly volt.

- Mit? – nevettem fel. – Hogy több száz év után végre meg tudtam milyen vámpírnak lenni?

- JongIn is… ő is megbánta – köhögte fel vérét, majd örökké elhallgatott.

JongIn? Mégis mit bánt meg ő? Egyáltalán Suho honnan tudta, hogy ismerem?

Elhessegettem a fölösleges gondolatokat, majd felálltam. Tekintetem a barátaimra irányult, akik arcán a rémület és a gyász keveréke volt fellelhető. Az ő arcuk, és JiMin megállíthatatlan zokogása térített vissza a való világba.

Körbenéztem. Az élettelen testek körbevettek., a vérszag elárasztott mindent, pedig a szabadban voltunk. A zöld gyep átváltott vörösre, a fehér kezeimmel együtt. Minden képkocka bevésődött az agyamba, és eljutott a tudatomig mit tettem. Gyilkoltam. Megöltem őket. SeHunt, Krist, KyungSoo-t és Suhot. Ráadásul WonShik is meghalt.

Ott álltam a pusztítás közepén, aminek a nagy részét én okoztam. Han AhReum, a gyilkos.

Véres kezemmel tehetetlenül hajamba markoltam, és térdre rogytam. Te jó ég, mit tettem…

- AhReum – közeledett felém HongBin. Kezemet védekezően magam elé emeltem.

-Ne! Ne gyere közelebb – parancsoltam. Felálltam, majd sétálva elindultam az erdőbe. Csak az az egy gondolat járt az eszemben, hogy szükségem van JongInra.

LuHan kikerekedett szemekkel bámult rám, ahogy véresen, mint egy zombi végiglépkedtem otthonának a folyosóján. Biztos voltam benne, hogy érzi a vér szagát. Tudtam, hogy tökéletesen meg tudja különböztetni, hogy melyik kinek az illata. Ezért is nem tudtam eldönteni, hogy a ténytől, hogy én öltem, ráadásul a barátait, vagy a tudattól, hogy meghaltak nézett rám így.

JongIn is érezte. Hallottam, ahogy azt suttogja „Te jó ég, miért?”, azonban ez sem tántorított vissza. Lelépkedtem a lépcsőfokokon, majd benyitottam a cellába. A lábaim eddig bírták, azonban nem a földnek, hanem JongIn mellkasának estem, ezzel őt is összevérezve.

- AhReum – suttogta.

Hangja igazi megváltás volt számomra. Végre itt vagyok, végre mellette lehetek. Hazaértem.

Percekig csak voltunk. JongIn mellkasának dőlve annyira békés volt minden, ahogy hallottam a szívének dobverését. Amíg ezt hallom, addig nem lesz semmi baj…

Aztán JongIn letérdelt, én pedig az ölébe ültem, majd nyakához hajtottam a fejem. Nem tudom meddig lehettünk, így, de annyira jó volt. Viszont tudtam, hogy egyszer beszélnem kell.

- Mi történt, AhReum? Mi volt az, amiért megöltél négy vérfarkast egyhuzamban? Miért adtad fel az eddigi életed? – tette fel kérdéseit JongIn.

- SeHun… megölte WonShikot – kezdtek el újra folyni a könnyeim. – Elfogott a bosszúvágy, muszáj voltam megölni őt. Utána pedig, egyszerűen nem tudtam leállni. Megöltem őket is… Tudom, hogy nem kellett volna. Suhonak igaza volt – kezdtem el zokogni.

- Sshh – csitítgatott JongIn, én pedig még jobban hozzá bújtam. – Minden rendben lesz.

JongIn hazudott.

Másnap reggel a földön feküdve keltem. Lábam és karom JongIn testét ölelte, csoda, hogy még nem fulladt meg a szorításomtól. Ettől eszembe jutott a tegnapi nap, és hogy mit tettem. De túl kellett lépnem rajta. AhReum túl kell lépned – mondogattam magamnak folyamatosan.

Hiszen ezek után egy sokkal nagyobb problémával kell szembenéznem. Méghozzá a háborúval. Ugyanis most, hogy ezt tettem, a farkasok biztosan nem hagyják annyiban. Hiszen SeHun az Alfa családtagja volt, JiMin unokatestvére, akit megöltem. Ezzel elindítva a futótüzet, ami mindent el fog pusztítani.  Én, a vámpírok titkos fegyvere, az ütőkártya. Most már kénytelen vagyok folytatni, amit elkezdtem. Szívességet tettem Mihokónak… Végül csak sikerült elérnie azt, amit akart.

Testem még mindig vér borította a hajammal együtt. Úgy döntöttem, hogy lefürdök. Gyorsan a fürdőbe siettem, majd beálltam a zuhanyrózsa alá. Elkezdtem folyatni magamra a forró vízcseppeket, majd robotszerű mozdulatokkal mosakodtam meg.

Amint kiléptem a kabinból magamra csavartam egy törölközőt. Nagy levegőt vettem, majd a tükör elé léptem. Egy gyilkost kellett volna látnom, azonban más keltette fel a figyelmem.

A hajam… fehér és kék lett.

Seventh Chapter

*AhReum POV*

JiMinnel az oldalamon haladtam vissza az iskolába. Útközben rá kellett jönnöm, hogy nem is olyan szörnyű ez a lány, mint ahogy hittem. Egész jól el tudtunk beszélgetni, és a segítségem miatt biztosan nem fog beköpni a vérfarkasoknál. Plusz nem hiszem, hogy szeretné, hogyha a szerelme bajba kerülne miatta.

- Oh, igaz is! Mit mondjak oppának? – nézett rám kétségbeesetten.

- Hogy kinek? – fintorodtam el.

- SeHun oppának! Biztos kérdezni fogja miért találkoztunk. Majd azt mondom, hogy az egyik haverod oda van értem – mondta egy kis gondolkodás után.

- Mi?! Dehogyis! Nem mondhatod ezt – tiltakoztam.

- Akkor majd azt, hogy te vagy oda SeHun oppáért – vigyorgott, mintha ez lenne az év ötlete.

- NEM! Végképp nem! – mutogattam a kezemmel is, hogy felfogja, mennyire nem tetszik az ötlet. – Mondd azt, hogy segítettél a kémiában.

- Oké – tette össze a mutató és nagy ujját, a többit pedig felfelé tartotta. Még utoljára rám mosolygott, majd visszament a saját társaságához, és én is az enyémhez.

Otthon rájöttem, hogy ahogy múlnak a napok egyre több kérdést vet elém az élet. Nemhogy egyre több kérdésre kaptam volna választ, inkább egyre több lett a kérdés. Napok teltek el és JongIn se mondott még semmi használható dolgot, csak én neki a terhességről!

Először is miért van fahéj illatom? Amikor megtudtam, hogy ott van JongIn a pincében LuHan meglehetősen fura hangsúllyal ejtette ki azt, hogy „a fajtád”. Mire akart ezzel utalni? Mi van a vámpírokkal, amiért ne lennének a fajtám? Aztán Mihoko arcán is ott volt az a fintor, miközben azt mondta vámpír vagyok. Túlságosan furcsa ez nekem. Biztos van valami oka.

Miért akarják, hogy megöljek valakit? Erre a kérdésemre se kaptam még választ. De van egy olyan érzésem, hogyha megtudom, miért van fahéj illatom, akkor erre is választ kapok. Úgy érzem, a kettő összefügg. Ki kell találnom, hogy derítsem ezt ki. Talán ezek a kérdések most a legfontosabbak.

Aztán rendben, hogy JongIn megpróbálta megölni a nagybátyját, amiért az megölte a szüleit, és ezért van a pincében… De ki a nagybátyja, hogy ekkora hatalma van? És mi érdeke volt, hogy megölje a saját testvérét és annak a feleségét? Ha már itt tartunk JongInt miért nem ölte meg? Akármennyire gondolkodom, nem találok rájuk ésszerű magyarázatot.

Ott van LuHan és JiMin… Az Alfa miért van annyira ellene, hogy a lánya randizzon LuHannal? Hiszen az a fiú csupa kedvesség, ráadásul erős, és még jól is néz ki. Mi lehet a bűne LuHannak, amiért az Alfa eltiltotta a lányától, és még meg is ölné?

Egyáltalán ki az Alfa? Miért vannak gondok körülötte, és miért ennyire kegyetlen? JiMin csak az anyja tulajdonságait örökölhette… De egy kedves nő miért menne hozzá egy kegyetlen emberhez? Talán, mert ő az Alfa…

Vajon mi lehet a helyzet Yoo AhRával? Miért mondta azt, hogy alábecsülöm? Mert ha tényleg annyira alábecsülöm szerinte, akkor óriási ereje lehet. Ráadásul egyedül van. Miért hagyta ott a gyülekezetét? Eddig nem érdekelt, de mostanában minden annyira furcsa, és nem tudok átsiklani az ilyen tények felett. Az is aggaszt, amit motyogott, mikor bementünk; „Eljött az idő”, mégis minek az ideje? Mert ha annak, hogy beleőrüljek a tudatlanságba, akkor igaza van… tényleg eljött az idő.

Lefekvés előtt vettem egy forró fürdőt. A víz és a relaxáció valamennyire csillapította a gondolataimat. Végre el tudtam lazulni, ki tudtam zárni a külvilágot. A tudatlanság vágyával feküdtem a kádban és locsoltam magamra a vizet. Eszembe jutott JongIn és a mocskos teste. Miért nem szokta lemosni LuHan? Fölöslegesnek tartja? Lehet nekem kéne…

Miután kijöttem a kádból felvettem a pizsamám, és visszamentem a hálóba. Hirtelen kihagyott egy ütemet a szívem, amikor megláttam az ágyamban fekvő WonShikot. Rám mosolygott, én pedig bebújtam mellé az ágyba.

- Miért beszéltél JiMinnel a múlthéten? – igazgatta rajtunk a takarót. Azt hittem ezt a kérdést nem fogja feltenni, de tudhattam volna, hogy akármennyi idő is telik el, akkor is megteszi majd.

- Segít a kémiában – mondtam a megbeszélteket.

- Miért nem használsz igézést a tanáron? – lepődött meg.

- JiMin a legjobb, és végre szeretném érteni az anyagot. Nem jó folyamatosan csalni – hazudtam tovább. Igazából egyáltalán nem érdekelt a kémia. Mindig is gyűlöltem a tantárgyat.

- Biztos menni fog – puszilta, meg a fejem búbját, én pedig elmosolyodtam.

- Remélem – suttogtam.

WonShik magához húzott, pár perccel később pedig éreztem, hogy a lélegzete egyenletessé vált. Irigyeltem, hogy ennyire könnyen álomba tudott szenderülni. Nekem nem ment ennyire egyszerűen. Tele volt a fejem hívatlan gondolatokkal.

Ahogy WonShik arca a vállamra került, eszembe jutott JongIn, és ahogy átölelt. Csak a vállamra tette a fejét, mégis… Sosem éreztem olyan megnyugvást a lelkemben, mint akkor. Vajon milyen lehet, hogyha teljesen átölel? Annyira el szeretném engedni.

Egyre több jelenet jutott eszembe, ami köztem és JongIn között történt az elmúlt napokban. A mosolya, a nevetése, ahogy szórakozik és próbál velem kötekedni… Minél többet vagyok vele, annál jobban látom az életet a csodálatos szemeiben. Teljesen elment az eszem.

Másnap reggel WonShik nem volt a szobában. Biztosan hazament, hogy el tudjon készülni, és időben odaérjen az egyetemre. Én is így tettem. Elvégeztem a szokásos teendőim, majd elindultam az egyetemre. Minden a megszokott kerékvágásban haladt, azt kivéve, hogy JiMin minden egyes alkalommal, amikor találkoztunk rám mosolygott, amit én viszonoztam.

SeHun a megszokottnál is többet bámult rám. Ez pedig kezdett idegesíteni, nem csak engem, hanem WonShikot is. Láttam rajta, hogy legszívesebben kiszúrná a farkas két szép szemét, amiért rám merészelt nézni. Féltem, hogy balhé lesz, mert egyáltalán nem akartam, hogy egymás torkának essen a kettő.

- Hallom bejön SeHun – bökött meg pajkosan LuHan, amikor odaértem. Mondatára a szemeim a kétszeresére nőttek, és hallottam, ahogy JongIn száját elhagyja egy „Mi?!”.

- Mi?! – mondtam én is. – Ezt meg mégis… JiMin! Szóval ezért bámult mostanában annyira SeHun – világosodtam meg.

- Bizonyára – nevetett LuHan, én pedig fejen csaptam.

- Ez nem vicces! Lassan neki megy WonShik, és az senkinek nem lesz kellemes – morogtam, majd otthagytam a kínait.

- Rendben, nem nevetek! Egyébként köszönöm még egyszer, amit értünk tettél – kiabálta utánam. Két kezemen és még a lábujjaimat belevéve se tudnám megszámolni LuHan hányszor köszönte meg, amit értük tettem.

Leszáguldottam a lépcsőn, majd leültem a földre, mint mindig.

- Szia – köszöntem JongInnak, aki rám mosolygott. – Ugye tudod, hogy nem jön be SeHun? – néztem rá félve.

- Persze, de miért magyarázkodsz nekem? – kuncogott.

- N-nem tudom – makogtam. – Mindegy, arra gondoltam a múltkor, hogy mindig olyan piszkos a tested. Szerinted, hogyha szépen megkérjük LuHant elenged a tóhoz?

- Még ha elengedne, se tudnál kivinni innen, és amúgy is fölösleges. Itt úgyis ugyan olya mocskos leszek, mint mindig – szorította össze az ajkait.

- Nem baj, én akkor is… Szóval szeretnélek lemosni – piszkáltam a lábam hegyével a földet.

- Nem vagyok kutya – mondta.

- Nem is azért, csak… Örülnék neki, hogyha tisztán látnálak – magyaráztam.

- Miért?

- Mert így – harapdáltam az ajkam. Most nem mondhatom azt, hogy túlságosan szexi…

- Oké, azt hiszem értem. De ugye tudod, hogy holnapra nyoma sem lesz a tisztaságnak? – vonta fel a szemöldökét.

- Nem érdekel – vontam vállat, majd LuHan előtt termettem. – Kell egy lavór meleg víz és egy nagy szivacs – közöltem vele az óhajaim.

- Most komolyan megmosod? – sóhajtott.

- Ha már te nem szoktad! – csesztem le.

- Szerinted akkor mégis mitől van jó illata? – forgatta a szemét.

- Oh…

Nem sok időbe telt, mire LuHan lehozott a pincébe egy nagy lavór vizet, benne szivaccsal, és egy hokedlit, amire JongInt le tudtam ültetni. Ahogy vártam tőle, a feladata elvégzése után szépen távozott a köreinkből, és úgy hallottam, hogy a házból is. Biztosan JiMinnel találkozik.

JongInon látszott, hogy nem tetszik neki az, amire készülök, de nem érdekelt. Kellett valami indok, hogy megérinthessem, és ennél jobb nem jutott eszembe. Akármennyire is hülyének néz most, akkor is megéri…

A talpát nem tudom lemosni, mert csak sáros lesz, hogyha vizesen leteszi a földre. Arra pedig nem akartam gondolni, hogy a nadrág alatt hogy szokta megmosni őt LuHan, és hogy nekem hogyan kéne. Úgy döntöttem azt a részt kihagyom, csak a felsőtestét fogom lemosni.

Kezembe vettem a szivacsot, nyeltem egy nagyot, majd JongIn hátának nyomtam. A forró érzéstől felszisszent, de aztán csendben tűrte. A szivaccsal jó alaposan átmostam a hátát, mikor végeztem az ujjammal elkezdtem körberajzolni a rajta lévő tetoválást. Érintésemtől kirázta a hideg, ami mosolyt csalt az arcomra.

- Ne csináld – hallottam meg rekedt hangját, mire azonnal abbahagytam. Megköszörülte a torkát majd folytatta. – Utálom azt a tetoválást, szóval kérlek ne.

- Rendben, de miért? – kíváncsiskodtam, viszont ő nem válaszolt. – Ha nem, hát nem…

Ismét a kezembe vettem a szivacsot, hogy előröl is le tudjam mosni JongInt. A hasánál kezdtem, és örömmel konstatáltam, hogy csiklandós. Ezt valamikor biztosan fel fogom használni ellene. Viszont most úgy éreztem, hogy akaratlanul – vagy akarattal, sosem lehet tudni -, JongIn próbál megtörni a testével.

 Ahogy egyre feljebb haladtam, úgy lettem egyre idegesebb. A kreol bőre, a kockái, a kulcscsontja… A szája – nyeltem egy nagyot, azon gondolkoztam, hogy hogyan jutottam el a tekintetemmel a szájáig. Feljebb emelkedtem, így pont szembe voltam vele, ajkaink egy szintben voltak.

- Érzem, úgyhogy nem kérdezek semmit, csak csinálom – mondta, majd forró ajkait az enyémekre illesztette.

A szivacs kiesett a kezemből, ahogy JongIn rögtön átverekedett nyelvével a számba. Kezem tarkójára vezettem, a hajszálait birizgáltam, közben ő lassan felállt. Elkezdett előrefelé lépdelni, ennek hatására én hátra így elértük a falat. Gondolom pont ez volt a célja, ugyanis így nedves felsőtestét teljesen az enyémnek tudta préselni. Nem használhatta a kezeit, ezért hátrányban volt, de cselekedetére próbáltam minél közelebb húzni őt magamhoz.

Sosem éreztem még ilyet, mintha nem is a vérem, hanem láva folyna az ereimben. A szívem mintha dobverővel ütötték volna, amit biztosan megérzett JongIn is. Már csak azért is, mert azt is érezte, hogy a csókjára vágyom. És megtette, de még mennyire jól tette!

- Le akarom szedni a bilincset – pihegtem, amikor elváltunk egymástól. – Ki akarlak szabadítani.

- Édes vagy, de ez nem ilyen egyszerű – birizgálta az orrom sajátjával, mire elmosolyodtam.

- Mondd el hogyan kell, és megoldom – túrtam fehér tincseibe.

- Az első lépés az, hogy szerezz egy erőteljes boszorkányt. Már itt el vagyunk akadva, ugyanis aki bezárt az nem fog kiengedni, a te dadád szintén.

- Ismerek egyet – néztem komolyan a szemeibe. – Ő elég erős, legalábbis, ha tényleg annyira alábecsültem, mint mondta. Kiszabadítalak innen JongIn. Megígérem – tapasztottam számat az övére.

A lavórt felvittem a fürdőszobába, majd visszamentem JongInhoz. Egész máshogy festett így tisztán, olyan ”emberibben”. Természetesen a felsőteste még így is elég nagy hatással volt a szívemre, de már legalább nem olyan mocskosan szexi volt, hanem olyan tisztán kívánatos. Így utólag belegondolva, nem biztos, hogy jó ötlet volt lemosni őt…

Leültem, hátam a falnak támasztottam, JongIn pedig az ölembe hajtotta a fejét. Körmömmel különböző formákat rajzolgattam a bőrére, ujjaimmal pedig a haját csavargattam.

- Honnan ismered azt a boszorkányt? – kérdezte halkan.

- Sokszor elszöktem már, és mindig máshol lyukadtam ki. Egyszer találkoztam vele, és mivel boszorkány tudta mi vagyok – suttogtam én is. Nem tudom miért beszéltünk halkan, de most pont jó volt így. – Egyébként Yoo AhRának hívják, ha minden igaz nagyon erős. Oh, ha már témánál vagyunk, elmondhatnád, miért van csak a kezed megbilincselve. Én a falhoz voltam láncolva…

- Ez egy nagyon erős fogva tartó bűbáj. Igazából a tetoválás is annak a része, hogyha kiszabadulok, majd eltűnik. Az egész testemet behálózza, és igazából ez tart leláncolva, ez akadályozza azt is, hogy kimehessek innen. Nem tudom észrevetted-e már, de a kulcslyuk a hátamon egy hatszögben van, és ez a pince is hatszögletű.

Amikor JongIn közölte ezt a tényt körbenéztem, és igaza volt. Tényleg egy hatszögletű helyiségben voltunk. Eddig a legerősebb módszer, amiről tudtam, hogy ilyen esetekben alkalmazni lehet, az a voodoo babás volt. Úgy néz ki JongInt egy sokkal erősebb boszorkány zárta be, vagy csak Mihoko volt velem elnéző…

- Akkor miért van a bilincs?

- Megakadályozza, hogy átváltozzak.

- Áh, szóval ezért nem voltál farkas, amikor először idejöttem és telihold volt – világosodtam meg.

- Részben – ismerte el.

- Ugye azt már nem fogod elmondani, hogy miért csak részben? – sóhajtottam lemondóan.

- Majd máskor…