Seventh Chapter

*AhReum POV*

JiMinnel az oldalamon haladtam vissza az iskolába. Útközben rá kellett jönnöm, hogy nem is olyan szörnyű ez a lány, mint ahogy hittem. Egész jól el tudtunk beszélgetni, és a segítségem miatt biztosan nem fog beköpni a vérfarkasoknál. Plusz nem hiszem, hogy szeretné, hogyha a szerelme bajba kerülne miatta.

- Oh, igaz is! Mit mondjak oppának? – nézett rám kétségbeesetten.

- Hogy kinek? – fintorodtam el.

- SeHun oppának! Biztos kérdezni fogja miért találkoztunk. Majd azt mondom, hogy az egyik haverod oda van értem – mondta egy kis gondolkodás után.

- Mi?! Dehogyis! Nem mondhatod ezt – tiltakoztam.

- Akkor majd azt, hogy te vagy oda SeHun oppáért – vigyorgott, mintha ez lenne az év ötlete.

- NEM! Végképp nem! – mutogattam a kezemmel is, hogy felfogja, mennyire nem tetszik az ötlet. – Mondd azt, hogy segítettél a kémiában.

- Oké – tette össze a mutató és nagy ujját, a többit pedig felfelé tartotta. Még utoljára rám mosolygott, majd visszament a saját társaságához, és én is az enyémhez.

Otthon rájöttem, hogy ahogy múlnak a napok egyre több kérdést vet elém az élet. Nemhogy egyre több kérdésre kaptam volna választ, inkább egyre több lett a kérdés. Napok teltek el és JongIn se mondott még semmi használható dolgot, csak én neki a terhességről!

Először is miért van fahéj illatom? Amikor megtudtam, hogy ott van JongIn a pincében LuHan meglehetősen fura hangsúllyal ejtette ki azt, hogy „a fajtád”. Mire akart ezzel utalni? Mi van a vámpírokkal, amiért ne lennének a fajtám? Aztán Mihoko arcán is ott volt az a fintor, miközben azt mondta vámpír vagyok. Túlságosan furcsa ez nekem. Biztos van valami oka.

Miért akarják, hogy megöljek valakit? Erre a kérdésemre se kaptam még választ. De van egy olyan érzésem, hogyha megtudom, miért van fahéj illatom, akkor erre is választ kapok. Úgy érzem, a kettő összefügg. Ki kell találnom, hogy derítsem ezt ki. Talán ezek a kérdések most a legfontosabbak.

Aztán rendben, hogy JongIn megpróbálta megölni a nagybátyját, amiért az megölte a szüleit, és ezért van a pincében… De ki a nagybátyja, hogy ekkora hatalma van? És mi érdeke volt, hogy megölje a saját testvérét és annak a feleségét? Ha már itt tartunk JongInt miért nem ölte meg? Akármennyire gondolkodom, nem találok rájuk ésszerű magyarázatot.

Ott van LuHan és JiMin… Az Alfa miért van annyira ellene, hogy a lánya randizzon LuHannal? Hiszen az a fiú csupa kedvesség, ráadásul erős, és még jól is néz ki. Mi lehet a bűne LuHannak, amiért az Alfa eltiltotta a lányától, és még meg is ölné?

Egyáltalán ki az Alfa? Miért vannak gondok körülötte, és miért ennyire kegyetlen? JiMin csak az anyja tulajdonságait örökölhette… De egy kedves nő miért menne hozzá egy kegyetlen emberhez? Talán, mert ő az Alfa…

Vajon mi lehet a helyzet Yoo AhRával? Miért mondta azt, hogy alábecsülöm? Mert ha tényleg annyira alábecsülöm szerinte, akkor óriási ereje lehet. Ráadásul egyedül van. Miért hagyta ott a gyülekezetét? Eddig nem érdekelt, de mostanában minden annyira furcsa, és nem tudok átsiklani az ilyen tények felett. Az is aggaszt, amit motyogott, mikor bementünk; „Eljött az idő”, mégis minek az ideje? Mert ha annak, hogy beleőrüljek a tudatlanságba, akkor igaza van… tényleg eljött az idő.

Lefekvés előtt vettem egy forró fürdőt. A víz és a relaxáció valamennyire csillapította a gondolataimat. Végre el tudtam lazulni, ki tudtam zárni a külvilágot. A tudatlanság vágyával feküdtem a kádban és locsoltam magamra a vizet. Eszembe jutott JongIn és a mocskos teste. Miért nem szokta lemosni LuHan? Fölöslegesnek tartja? Lehet nekem kéne…

Miután kijöttem a kádból felvettem a pizsamám, és visszamentem a hálóba. Hirtelen kihagyott egy ütemet a szívem, amikor megláttam az ágyamban fekvő WonShikot. Rám mosolygott, én pedig bebújtam mellé az ágyba.

- Miért beszéltél JiMinnel a múlthéten? – igazgatta rajtunk a takarót. Azt hittem ezt a kérdést nem fogja feltenni, de tudhattam volna, hogy akármennyi idő is telik el, akkor is megteszi majd.

- Segít a kémiában – mondtam a megbeszélteket.

- Miért nem használsz igézést a tanáron? – lepődött meg.

- JiMin a legjobb, és végre szeretném érteni az anyagot. Nem jó folyamatosan csalni – hazudtam tovább. Igazából egyáltalán nem érdekelt a kémia. Mindig is gyűlöltem a tantárgyat.

- Biztos menni fog – puszilta, meg a fejem búbját, én pedig elmosolyodtam.

- Remélem – suttogtam.

WonShik magához húzott, pár perccel később pedig éreztem, hogy a lélegzete egyenletessé vált. Irigyeltem, hogy ennyire könnyen álomba tudott szenderülni. Nekem nem ment ennyire egyszerűen. Tele volt a fejem hívatlan gondolatokkal.

Ahogy WonShik arca a vállamra került, eszembe jutott JongIn, és ahogy átölelt. Csak a vállamra tette a fejét, mégis… Sosem éreztem olyan megnyugvást a lelkemben, mint akkor. Vajon milyen lehet, hogyha teljesen átölel? Annyira el szeretném engedni.

Egyre több jelenet jutott eszembe, ami köztem és JongIn között történt az elmúlt napokban. A mosolya, a nevetése, ahogy szórakozik és próbál velem kötekedni… Minél többet vagyok vele, annál jobban látom az életet a csodálatos szemeiben. Teljesen elment az eszem.

Másnap reggel WonShik nem volt a szobában. Biztosan hazament, hogy el tudjon készülni, és időben odaérjen az egyetemre. Én is így tettem. Elvégeztem a szokásos teendőim, majd elindultam az egyetemre. Minden a megszokott kerékvágásban haladt, azt kivéve, hogy JiMin minden egyes alkalommal, amikor találkoztunk rám mosolygott, amit én viszonoztam.

SeHun a megszokottnál is többet bámult rám. Ez pedig kezdett idegesíteni, nem csak engem, hanem WonShikot is. Láttam rajta, hogy legszívesebben kiszúrná a farkas két szép szemét, amiért rám merészelt nézni. Féltem, hogy balhé lesz, mert egyáltalán nem akartam, hogy egymás torkának essen a kettő.

- Hallom bejön SeHun – bökött meg pajkosan LuHan, amikor odaértem. Mondatára a szemeim a kétszeresére nőttek, és hallottam, ahogy JongIn száját elhagyja egy „Mi?!”.

- Mi?! – mondtam én is. – Ezt meg mégis… JiMin! Szóval ezért bámult mostanában annyira SeHun – világosodtam meg.

- Bizonyára – nevetett LuHan, én pedig fejen csaptam.

- Ez nem vicces! Lassan neki megy WonShik, és az senkinek nem lesz kellemes – morogtam, majd otthagytam a kínait.

- Rendben, nem nevetek! Egyébként köszönöm még egyszer, amit értünk tettél – kiabálta utánam. Két kezemen és még a lábujjaimat belevéve se tudnám megszámolni LuHan hányszor köszönte meg, amit értük tettem.

Leszáguldottam a lépcsőn, majd leültem a földre, mint mindig.

- Szia – köszöntem JongInnak, aki rám mosolygott. – Ugye tudod, hogy nem jön be SeHun? – néztem rá félve.

- Persze, de miért magyarázkodsz nekem? – kuncogott.

- N-nem tudom – makogtam. – Mindegy, arra gondoltam a múltkor, hogy mindig olyan piszkos a tested. Szerinted, hogyha szépen megkérjük LuHant elenged a tóhoz?

- Még ha elengedne, se tudnál kivinni innen, és amúgy is fölösleges. Itt úgyis ugyan olya mocskos leszek, mint mindig – szorította össze az ajkait.

- Nem baj, én akkor is… Szóval szeretnélek lemosni – piszkáltam a lábam hegyével a földet.

- Nem vagyok kutya – mondta.

- Nem is azért, csak… Örülnék neki, hogyha tisztán látnálak – magyaráztam.

- Miért?

- Mert így – harapdáltam az ajkam. Most nem mondhatom azt, hogy túlságosan szexi…

- Oké, azt hiszem értem. De ugye tudod, hogy holnapra nyoma sem lesz a tisztaságnak? – vonta fel a szemöldökét.

- Nem érdekel – vontam vállat, majd LuHan előtt termettem. – Kell egy lavór meleg víz és egy nagy szivacs – közöltem vele az óhajaim.

- Most komolyan megmosod? – sóhajtott.

- Ha már te nem szoktad! – csesztem le.

- Szerinted akkor mégis mitől van jó illata? – forgatta a szemét.

- Oh…

Nem sok időbe telt, mire LuHan lehozott a pincébe egy nagy lavór vizet, benne szivaccsal, és egy hokedlit, amire JongInt le tudtam ültetni. Ahogy vártam tőle, a feladata elvégzése után szépen távozott a köreinkből, és úgy hallottam, hogy a házból is. Biztosan JiMinnel találkozik.

JongInon látszott, hogy nem tetszik neki az, amire készülök, de nem érdekelt. Kellett valami indok, hogy megérinthessem, és ennél jobb nem jutott eszembe. Akármennyire is hülyének néz most, akkor is megéri…

A talpát nem tudom lemosni, mert csak sáros lesz, hogyha vizesen leteszi a földre. Arra pedig nem akartam gondolni, hogy a nadrág alatt hogy szokta megmosni őt LuHan, és hogy nekem hogyan kéne. Úgy döntöttem azt a részt kihagyom, csak a felsőtestét fogom lemosni.

Kezembe vettem a szivacsot, nyeltem egy nagyot, majd JongIn hátának nyomtam. A forró érzéstől felszisszent, de aztán csendben tűrte. A szivaccsal jó alaposan átmostam a hátát, mikor végeztem az ujjammal elkezdtem körberajzolni a rajta lévő tetoválást. Érintésemtől kirázta a hideg, ami mosolyt csalt az arcomra.

- Ne csináld – hallottam meg rekedt hangját, mire azonnal abbahagytam. Megköszörülte a torkát majd folytatta. – Utálom azt a tetoválást, szóval kérlek ne.

- Rendben, de miért? – kíváncsiskodtam, viszont ő nem válaszolt. – Ha nem, hát nem…

Ismét a kezembe vettem a szivacsot, hogy előröl is le tudjam mosni JongInt. A hasánál kezdtem, és örömmel konstatáltam, hogy csiklandós. Ezt valamikor biztosan fel fogom használni ellene. Viszont most úgy éreztem, hogy akaratlanul – vagy akarattal, sosem lehet tudni -, JongIn próbál megtörni a testével.

 Ahogy egyre feljebb haladtam, úgy lettem egyre idegesebb. A kreol bőre, a kockái, a kulcscsontja… A szája – nyeltem egy nagyot, azon gondolkoztam, hogy hogyan jutottam el a tekintetemmel a szájáig. Feljebb emelkedtem, így pont szembe voltam vele, ajkaink egy szintben voltak.

- Érzem, úgyhogy nem kérdezek semmit, csak csinálom – mondta, majd forró ajkait az enyémekre illesztette.

A szivacs kiesett a kezemből, ahogy JongIn rögtön átverekedett nyelvével a számba. Kezem tarkójára vezettem, a hajszálait birizgáltam, közben ő lassan felállt. Elkezdett előrefelé lépdelni, ennek hatására én hátra így elértük a falat. Gondolom pont ez volt a célja, ugyanis így nedves felsőtestét teljesen az enyémnek tudta préselni. Nem használhatta a kezeit, ezért hátrányban volt, de cselekedetére próbáltam minél közelebb húzni őt magamhoz.

Sosem éreztem még ilyet, mintha nem is a vérem, hanem láva folyna az ereimben. A szívem mintha dobverővel ütötték volna, amit biztosan megérzett JongIn is. Már csak azért is, mert azt is érezte, hogy a csókjára vágyom. És megtette, de még mennyire jól tette!

- Le akarom szedni a bilincset – pihegtem, amikor elváltunk egymástól. – Ki akarlak szabadítani.

- Édes vagy, de ez nem ilyen egyszerű – birizgálta az orrom sajátjával, mire elmosolyodtam.

- Mondd el hogyan kell, és megoldom – túrtam fehér tincseibe.

- Az első lépés az, hogy szerezz egy erőteljes boszorkányt. Már itt el vagyunk akadva, ugyanis aki bezárt az nem fog kiengedni, a te dadád szintén.

- Ismerek egyet – néztem komolyan a szemeibe. – Ő elég erős, legalábbis, ha tényleg annyira alábecsültem, mint mondta. Kiszabadítalak innen JongIn. Megígérem – tapasztottam számat az övére.

A lavórt felvittem a fürdőszobába, majd visszamentem JongInhoz. Egész máshogy festett így tisztán, olyan ”emberibben”. Természetesen a felsőteste még így is elég nagy hatással volt a szívemre, de már legalább nem olyan mocskosan szexi volt, hanem olyan tisztán kívánatos. Így utólag belegondolva, nem biztos, hogy jó ötlet volt lemosni őt…

Leültem, hátam a falnak támasztottam, JongIn pedig az ölembe hajtotta a fejét. Körmömmel különböző formákat rajzolgattam a bőrére, ujjaimmal pedig a haját csavargattam.

- Honnan ismered azt a boszorkányt? – kérdezte halkan.

- Sokszor elszöktem már, és mindig máshol lyukadtam ki. Egyszer találkoztam vele, és mivel boszorkány tudta mi vagyok – suttogtam én is. Nem tudom miért beszéltünk halkan, de most pont jó volt így. – Egyébként Yoo AhRának hívják, ha minden igaz nagyon erős. Oh, ha már témánál vagyunk, elmondhatnád, miért van csak a kezed megbilincselve. Én a falhoz voltam láncolva…

- Ez egy nagyon erős fogva tartó bűbáj. Igazából a tetoválás is annak a része, hogyha kiszabadulok, majd eltűnik. Az egész testemet behálózza, és igazából ez tart leláncolva, ez akadályozza azt is, hogy kimehessek innen. Nem tudom észrevetted-e már, de a kulcslyuk a hátamon egy hatszögben van, és ez a pince is hatszögletű.

Amikor JongIn közölte ezt a tényt körbenéztem, és igaza volt. Tényleg egy hatszögletű helyiségben voltunk. Eddig a legerősebb módszer, amiről tudtam, hogy ilyen esetekben alkalmazni lehet, az a voodoo babás volt. Úgy néz ki JongInt egy sokkal erősebb boszorkány zárta be, vagy csak Mihoko volt velem elnéző…

- Akkor miért van a bilincs?

- Megakadályozza, hogy átváltozzak.

- Áh, szóval ezért nem voltál farkas, amikor először idejöttem és telihold volt – világosodtam meg.

- Részben – ismerte el.

- Ugye azt már nem fogod elmondani, hogy miért csak részben? – sóhajtottam lemondóan.

- Majd máskor…

Sixth Chapter

Sziasztok^^

Megérkeztem a 6. résszel :D Elég mozgalmasra sikerült, mit ne mondjak. Kicsit aktivizáltam SeHunt, és kaptunk két új szereplőt is :$ Persze nem lesznek valami sűrűn megjelenő emberkék, sőt szerintem az egyik többet nem is fog feltűnni csak említés képen... xD
Nos hát ennyi lett volna a rizsa, remélem mindenkinek tetszeni fog :3

Kellemes olvasást! Chu~

*AhReum POV*

- Nem számít, most már nem – suttogtam JongIn fülébe, miközben még mindig öleltem őt. – Lassan háromszáz éve, hogy megtörtént. Ennyi idő alatt már illő lenne feldolgoznom – nevettem fel keserűen.

- Ezt nem lehet feldolgozni. Az én szüleimet megölték. Amikor megtudtam kitette, megpróbáltam megölni. Ezért vagyok most itt, saját magam miatt. Tiszta fejjel kellett volna gondolkodnom, de elöntött a méreg – tekintetével a földet bámulta miközben beszélt hozzám.

- Ki volt az… aki megölte a szüleid?

- A nagybátyám. De a többit majd legközelebb, túl sok ez az információ egy napra. Beszéljünk másról – kérte, miközben aranyos pofit vágott.

- Miről szeretnél beszélni? – néztem felé halvány mosollyal az arcomon.

- Milyen egyetemre járni? – kérdése hallatán a szám rögtön egyenes vonallá alakult át.

- Ez most komoly? Ennél jobb témát nem találtál? – hangom morcosan csengett.

- Igen, mivel én nem járok egyetemre, és valószínűleg sohasem fogok, te pedig jársz. Szóval érdekel – magyarázkodott.

- Tudod a vámpíroknak az iskola nem valami nagydolog. Egészen idáig mindig manipuláltam a tanárokat, hogy adjanak jó jegyet. Az egyetemre is könnyűszerrel bejutunk – nevettem, JongIn pedig rosszallóan csóválta a fejét. - Még mindig szoktam használni ezt az adottságot, de már csak a fölösleges tantárgyaknál. Egyébként meg ugyanúgy tanulok, mint bárki más, csak jobban fog az agyam.

- Biztos sok lány van, akivel megbeszélheted a csajos dolgaidat. Például, hogy minden fiú oda van érted – bökött oldalba.

- Mi? Dehogyis! Egy fiú sincs oda értem, és csak fiú barátaim vannak – néztem rá amolyan erre-nem-számítottál fejjel.

- Tessék? Ez lehetetlen.

- Nem! HongBin, TaekWoon, Hyuk, JaeHwan, HakYeon és… WonShik – soroltam fel a barátaim nevét.

- Á, és megvan az udvarlónk! WonShik, tudtam én, lehetetlen lett volna, hogy valaki ne legyen oda érted. És még biztosan nagyon sokan vannak, akikről nem tudsz – szórakozott.

- Nem is igaz! WonShik és én csak… szóval nagyon jóban vagyunk. Ő a legjobb barátom és-

- Már úgyis mindegy, hiszen itt vagyok én – emelte fel büszkén az állát.

- Hogy hol vagy te? – néztem rá kerek szemekkel.

- Ne is tagadd, tudom, hogy mit éreztél abban a pillanatban, amikor a szexi féloldalas mosolyommal feléd fordultam – harapott az ajkába, amitől kihagyott pár ütemet a szívem. – Whoa, most is!

- Jó szerintem mára tényleg hagyjuk a másikat. Viszlát JongIn! – intettem, majd elhagytam a pincét.

Valamiért magát a házat nem hagytam el, hanem a nappaliba mentem, ahol ott ült LuHan. Kellő távolságra helyet foglaltam mellette, ő pedig kíváncsi tekintettel fürkészte a vörös arcomat.

- Nem illik hallgatózni – morogtam.

- Mondanám, hogy nem illik egy vérfarkasnak és egy vámpírnak együtt lennie, de ez a ti esetekben nem igaz, más meg nem jut az eszembe szóval… - vakarta a tarkóját zavartan.

- Aj, LuHan, annyira sajnálom! – vetettem magam a nyakába. – Azt hittem utálni fogsz, hogyha eljövök JongInhoz, de muszáj vele lennem. Egyedül ő értheti meg min megyek keresztül, mert-

- Mert ugyan olyan, mint te. Tudom. És így utólag belegondolva, jól tettem, hogy megengedtem. Nagyon rég nem hallottam JongInt nevetni. Biztosan jó hatással leszel rá – vigyorgott, miközben végig simított a fejemen.

- LuHan, ugye nem te vagy az egyik titkos hódoló, akiről JongIn beszélt? – húzódtam el tőle.

LuHan szemei a kétszeresére nőttek, és halványan, de hallottam, amint JongIn felnevet. Az a kis – szorult ökölbe a kezem.

Szívesen visszamentem volna, hogy meg tudjam verni, de akkor onnan nem hiszem, hogy élve jöttem volna ki. Hiszen megmondta, hogy kéz nélkül is könnyűszerrel letépi a fejem. Ennek pedig még csak a gondolatától is kirázott a hideg.

Habár biztosan nem tenné meg, mert jelen pillanatban én vagyok az egyetlen személy, aki foglalkozik a szórakoztatásával.

- Dehogyis! Én mást szeretek – jött zavarba.

- Tényleg? – jöttem izgalomba. – Kicsodát? – húzogattam a szemöldököm.

- Az Alfa lányát, ami nem épp a legokosabb döntés volt tőlem, mert az Alfa nem igazán kedvel.

- Mit számít, hogy az Alfa kedvel-e vagy nem? A lánya kedvel? – kérdeztem, mire bólintott. – Na, akkor meg, hol itt a gond? Nem az apját akarod elvenni vagy mi.

- Csak tudod, ha az Alfa nem kedvel, márpedig nem kedvel, akkor nem a legkönnyebb találkozni a lányával.

- Hogy hívják? Én tudok segíteni, az egyetemen sok farkas van – húztam tervezgető sejtelmes szám.

- Shin JiMin – mondta ki a bűvös nevet.

- Hogy micsoda?! – lett irtó magas a hangom. – De hát ő mindig SeHunnal és a többiekkel lóg…

- Ismered SeHunékat? – lepődött meg LuHan.

- Az egyetemen mindenki ismeri őket – bosszankodtam.

- Van egy olyan érzésem, hogy nem kedveled a társaságukat.

- Jól érzed – bólintottam.

Az egyetem ebédlőjében ültem, idegesen rágcsáltam az almámat, miközben a kis farkas bandát bámultam. Talán túlságosan feltűnően is, de nem érdekelt. Miért pont JiMin? Igen, aranyos, szép, és illene is LuHanhoz. De milyen lehet a személyisége, hogyha ezekkel az emberekkel lóg?

Egyébként a tervem arra, hogy miként segítsek neki és LuHannak, még egyáltalán nem terveztem meg. Vagyis de, hiszen csak egy kis hazugság kell hozzá, és hogyha annyira jóban van azzal a néggyel, akkor ők is segíthetnek. Igazán megtehetik.

Már csak oda kéne mennem, és beszélni vele. Vagy velük… Viszont ez számomra nem könnyű. Ha ismerik JongInt, akkor tudni fogják, miért van fahéj illatom, és rögtön kinyírnak. Az csak egy dolog, hogy most nem érzik a szagom, de ha közelebb megyek… És az sincs előnyömre, hogy mindig a vámpírokkal lógok.

Aish! Mit kéne tennem? De csak nem nyírnak ki itt mindenki előtt. Mi lehet a legrosszabb, ami történik ezen kívül? Ja, igen! Hogy elvisznek az Alfájukhoz, aki majd kinyír helyettük.

Végig néztem, ahogy egyenként elvesznek egy tálcát, megpakolják az étellel, amit szívesen ennének, majd a szokásos asztaluknál helyet foglalnak. Mindenki nyugodtan enni kezdett, néha felnevettek és bökdösték egymást.

Most vagy soha! – csaptam az asztalra, majd felálltam, és gyors léptekkel közeledtem az asztalukhoz, azonban félúton egy kéz megállított. Lenéztem a könyökömhöz, majd végig vezettem tekintetem a karon, ami gátolt, végül egy kíváncsi tekintetű WonShikkal találtam szembe magam. A többiek is vele voltak. Csodás.

- Hozzájuk – böktem fejemmel a vérfarkasok felé.

- Még itt is? – hangja csalódott és feszült volt.

- Sajnálom, de… muszáj. Majd beszélünk, bocsi! – fejtettem le magamról ujjait, majd tovább mentem a farkasokhoz. De mire odaértem, már eltűntek.

Elkezdtem futni a folyosó felé, ahol szerencsére utolértem őket. Kezem JiMin vállára csúsztattam, aki ijedten fordult hátra. Gondolom SeHun ezt megérezte, mert a másik pillanatban már a falnak voltam nyomva. Bámulatos...

- Engedj már el – sziszegtem.

- Mit akarsz tőle? – kérdezte fenyegető hangon.

- Talán a pasija vagy, vagy mi, hogy ennyire véded? – ficánkoltam.

- SeHun engedd el – szedte le rólam a lány. – Nem a barátom, csak a másod unokatesóm.

- Egy fokkal jobb. Tudnánk beszélni? – néztem rá reménykedve, ő pedig nem úgy nézett ki, mint aki el szeretne jönni. – Túl sok itt a nemkívánatos személy.

- JiMin ne menj el, mi lesz, hogyha-

Kezdte SeHun, de a lány félbeszakította.

- Meg tudom magamat védeni.

- De a szaga… - suttogta SeHun.

- Meg tudom – erősködött JiMin, majd kézen fogott és elhúzott egy elvileg biztonságos helyre.

- Van normális unokatesód is, mert akkor vele nem szeretnék találkozni – igazítottam meg a ruháim.

- Van, de ő… most épp ki van vonva a forgalomból – próbált nevetés félét kiadni a száját, de nem jött össze neki. – Nyaral.

- Ja, értem. Arról szeretnék beszélni, hogy LuHannak hiányzol.

- Honnan tudsz te róla? – lepődött meg.

- Egyszer összefutottam vele az erdőben. Kérlek, ne mondd el senkinek! Miért nem találkozol vele? Csak egy kicsit hazudnod kéne apucinak, és máris meg van oldva – mutattam a mennyiséget kezemmel.

- Nem egészen, hogyha apuci emberei mindenhol ott vannak, és alig várják, hogy kinyírják LuLut – mondta gúnyosan.

- Akkor csak egy kis boszorkányság kell – húztam pajkos mosolyra szám, JiMin pedig érdeklődve nézett rám.

Igazából hazudtam JongInnak, amikor azt mondtam, hogy egyetlen egy lány barátnőm sincs. Ugyanis volt egy boszorkány a városban; Yoo AhRa. Egyszer ugyan úgy elmenekültem otthonról, mint amikor találkoztam LuHannal, és akkor ismertem meg AhRát. Rögtön rájött, hogy vámpír vagyok, és nagyon jóban lettünk.

Sose mondta miért nem áll kapcsolatban sem a vérfarkasokkal, sem a vámpírokkal. Arról se beszélt miért van egyedül, és miért nincs vele a koven, amihez tartozik. Sose kértem tőle, hogy varázsoljon nekem, és az erejével sem voltam tisztában, de most szükség helyzet volt.

- Aish! Hát eljött az idő? – motyogta, amikor meglátott minket az ajtóban. – Egy vámpír és egy vérfarkas, ráadásul együtt. Mit szeretnétek?

- Elrejtő bűbájt. Ugyanis ez a lány itt – húztam magam elé JiMint -, együtt van egy másik vérfarkassal, akit az apja gyűlöl. El kéne őket rejteni, amikor együtt vannak – néztem rá kiskutya szemekkel. – Ugye meg tudod csinálni?

- Kedves AhReum, ennél sokkal erősebb bűbájra is képes vagyok. Kérlek, ne becsülj alá – mosolygott. – Mit szólsz, hogyha kijelölünk egy helyet, amit folyamatos védelem alatt tartok és ott akármikor találkozhattok? – nézett az érintettre, aki boldogan rázta a fejét beleegyezés képen.

- Legyen mondjuk… az iskola! Az olyan átlagos hely – mondta JiMin.

- Rendben, akkor az iskola – egyezett bele AhRa, majd elkezdte a bűbájt. Az én arcomra pedig egy büszke mosoly költözött.

Ma is jót cselekedtél AhReum.

Fifth Chapter

Sziasztok^^

Bocsánat, hogy csak most hoztam meg az új részt, de az időm nagy részét a tanulásra fektettem a hétvégén és még hétfőn is >.< Viszont tegnap megírtam a dolgozatokat, úgyhogy itt vagyok!
És persze a friss is itt van, ahol AhReum és JongIn jobban összeismerkednek :3 Remélem tetszeni fog nektek, és nem okozok vele csalódást :$ 

Kellemes olvasást! Chu~

*AhReum POV*

Tudhattam volna, tudnom kellett volna, hogy Mihoko még annyira se lesz a segítségemre, mint LuHan… Teljesen fölösleges volt odamenni, és feltenni a kérdést. Sose mondott el semmit egyenesen. Mindig csak terelt és hazudozott. Miért gondoltam, hogy most majd más lesz? Hogy leülünk a kanapéra és szépen érthetően mindent elmond?

A szüleimmel kapcsolatban sem mondja el az igazat. Tudom, hogy általában így döntenek a vámpírok; elhagyják a gyermekük az örök életért cserébe. De nekem ez akkor sem elég. Lehetetlen, hogy nem hagytak egy levelet vagy bármit, ami nekem szólna. Szinte mindig hagynak… Miért pont nekem nem?

Ráadásul arra sem adott elfogadható magyarázatot, hogy miért láncolt le és éheztetett! Pedig arra aztán tényleg nyomós indokot kéne adnia, hiszen ez nem mindennapi bűn… Ezek után csoda, hogy egyáltalán még segíteni akarok neki.

Nem neki, hanem a fajtádnak segítesz – suttogta egy belső hang. Be kellett látnom, hogy igaza van. Nem Mihokónak segítek, hanem a többi vámpírnak, a családomnak. Legalábbis azt hiszem ők a családom. Annak ellenére is, hogy mostanság a farkasok jobban megértenek, mint ők…

- Mi ez az arckifejezés AhReum-ah? - ült le mellém TaekWon.

- Milyen arckifejezés? – fordultam felé.

- Úgy ülsz itt, mint ahogy én szoktam… - szűkítette össze a szemeit.

- Annyira vonzón? – rebegtettem meg szempilláim, mire kissé felnevetett. Igazából tudtam, hogy arra gondol, ugyan olyan komoly fejet vágok, mint amilyet ő szokott. Ettől függetlenül tényleg vonzó volt.

- Nem épp erre gondoltam, de örülök neki, hogy vonzónak találsz – tette jobb kezét mellkasára. – Mi a gond?

- Úgy érzem, hogy-

- Hogy a farkasokkal jobb? – mondta ki előttem.

- Összesen ismerek nyolcat, ebből pedig kapásból néggyel egyáltalán nem is beszélek. Nem hiszem, hogy kijelenthetjük, hogy a vérfarkasokkal jobban kijövök. Egyébként is honnan tudtad, hogy ezt fogom mondani?

- Ravi folyamatosan emlegeti, hogy mennyire nem tetszik neki, hogy ott vagy… Féltékeny szegénykém – húzta el a száját.

- Féltékeny? – lepődtem meg, szemöldököm pedig felszökött a magasba. Kire lehetne féltékeny? Amúgy sem gondoltam még úgy soha senkire, csak… a fiú a pincéből.

- AhReum hiszen odáig van érted – csóválta a fejét.

- Tudnia kéne, hogy sohasem állnék össze egy vérfarkassal. Én hű vagyok a fajtámhoz.

Még ha nem is tudom, mi vagyok pontosan…

Nem sokkal később ugyan annak a kőnek a tövében ültem, mint aznap, amikor először találkoztam LuHannal. Azzal a különbséggel, hogy talán akkor sokkal rosszabb lelki állapotban voltam. Akkor úgy éreztem nincs remény… WonShik az egyetlen személy, aki bármi történt mellettem volt, ellenem fordult. El akartam menekülni minden elől.

Most viszont itt van az a férfi a pincében. Ő tud nekem segíteni, hozzá tudok menekülni, hiszen pont olyan, mint én. Erőt ad, hogy van valaki a Földön, aki tudja, min megyek keresztül. Aki nem árul el.

LuHan nem fog repesni a boldogságtól, hogyha megtudja, ismét találkozni akarok vele. Azonban ez pont azokhoz a dolgokhoz tartozott, ami egyáltalán nem érdekelt. Most csak az a fontos, hogy végre normális életem legyen, és hogy segítsek kiszabadulni annak a srácnak. Kitudja, mióta van ott… Nem hagyhatom, hogy egész életében leláncolva tartsák egy sötét pincében.

Meguntam, hogy a kő előtt üldögéljek, így felpattantam a helyemről, és elindultam LuHan otthonához. Nem akartam összefutni a kínaival, így amilyen gyorsan csak tudtam átsuhantam a folyosón. Már azt hittem sikerrel jártam, és nyitottam volna ki a vasajtót, azonban egy erős kéz visszalökte a helyére. Nagy morajlással csapódott be előttem, mire összerezzentem.

- LuHan... öhm… Szia! – integettem neki kínosan. Ő bal kezét még mindig az ajtón tartotta, és morcosan nézett rám.

- Komolyan ennyire szerencsétlennek nézek ki? Tényleg azt hitted nem veszem észre, hogy itt vagy? – sziszegte. Szégyenkezve lehajtottam a fejem, LuHan sóhajtott egy nagyot. – Tudom, hogy én is mondtam gyere vissza, de azért valahol reménykedtem benne, hogy nem fogsz…

- Én is reménykedtem, hogy észrevétlenül be tudok menni…

- Hát, mindketten hiába tettük – forgatta a szemét LuHan. – De azért nem haragudtam volna meg, hogyha beköszönsz. Azt hittem vagyunk annyira jóban, de úgy látszik ezzel kapcsolatban is tévedtem – mondta, majd kitárta előttem az ajtót és elment. Elindultam lefelé, azonban félúton összeroskadtam, és a lépcső közepén kezdtem el a sírást.

Rettentően rosszul éreztem magam LuHan szavai miatt. Az utóbbi hetekben tényleg nagyon jóban lettünk… Megérdemelte volna, hogy köszönjek neki. Miért hittem azt, hogy majd mérges lesz rám, és valami olyat tesz, ami nem épp a kellemes kategóriába tartozik? Szörnyű vámpír vagyok…

- Most tényleg ott fogsz sírni a lépcsőn? – hallottam meg halványan az ismeretlen férfi hangját.

- Miért, hol kéne sírnom? – kérdeztem.

- Kitudja… Végül is csak itt van tőled három méterre egy leláncolt vadállat, akinek elég régóta nincs normális társasága. Szerintem egy síró vámpírnak is örülne.

Halvány mosoly jelent meg az arcomon, miközben levánszorogtam, majd benyitottam a pincébe. Közelebb mentem a férfihoz, kezet nyújtottam neki, ő pedig felvont szemöldökkel nézett rám. Nem tudtam mi baja, egészen addig, ameddig kissé oldalra nem fordult, így megmutatva az összeláncolt kezeit. Hoppá…

- Han AhReum, örvendek a találkozásnak – szipogtam.

- Kim JongIn – biccentett. – Nem tudtam, hogy a vámpírok sírni is szoktak.

- Nem tudtam, hogy a vérfarkasok más vérfarkasokat tartanak leláncolva egy pincében – vágtam vissza.

- Mondja ezt egy vámpír, aki szintén került ilyen helyzetbe vámpírok által.

- Jó nyertél – ismertem el.

- Mondanám, hogy ülj le, de nem foglak a földre ültetni – húzta el a száját.

- Nem is kell engem, leülök én magamtól – mondtam, majd levágtam magam a földre, pontosan vele szemben.

- Miért sírtál? – érdeklődött, én pedig sóhajtottam. Aztán hirtelen megindultak a szavak.

- Tudod, én egy nagyon barátságos vámpír vagyok. Még sohasem öltem meg senkit, ami a dadámnak egy cseppet sem tetszik. Évek óta folyamatosan manipulálja az elmémet éjszakánként, és már elegem van. Aztán elárult az az ember, akiben a legjobban megbíztam, akivel az egész életem el tudtam képzelni… Leláncoltak majdnem ugyan úgy, mint téged, napokon keresztül éheztettek és kínoztak. Senki nem akarja elmondani, hogy miért van fahéj illatom, és most még az egyetlen embert is, LuHant, aki foglalkozott velem, megbántottam. Azt hiszem ez elég sok és nyomós indok arra, hogy egy olyan jószívű vámpír, mint én, bőgjön egy lépcsőn – kezdtem el újra a sírást.

- Igazából, mikor engem bezártak ide én is sírtam. Tudod az én életem sem egy tündérmese, ráadásul én is le vagyok láncolva. Engem akárki csak úgy meg sem menthet innen… - hangjából csalódottság és düh áradt.

- De te nem lehetsz itt örökké. Egyszer meghalsz, és vége lesz a szenvedésednek… Én örökké élek.

- Ezzel nem teljesen értek egyet –bámulta a plafont.

- Ezt hogy érted? – lepődtem meg. Miért ne értene egyet? Hiszen a vérfarkasok öregszenek, és előbb-utóbb őket is eléri a természetes halál. Nem véletlenül szaporodhatnak varázslat nélkül, úgy, mint az emberek.

- Kérdezz olyat, amit meg is válaszolok – utasította el a válaszadást.

- Miért fehér a hajad? – kérdeztem rá arra, amit a legegyszerűbb és természetesebb kérdésnek tartottam abban a pillanatban.

- Amikor átváltoztam kifehéredett. Volt már, hogy hosszabb volt, de akkor kék volt a vége, és az nem igazán jött be – magyarázta. Akaratlanul is WonShik álma jutott eszembe. A kék hajú nő. – Tetszik?

- Igen – vallottam be, magam sem tudom miért.

- Szeretnél beletúrni? – kacsingatott játékosan.

- Mi? Nem! – hazudtam, azonban JongIn megérezte, hogy hazudok, és egyre közelebb jött hozzám. Én persze elkezdtem hátrálni, mire a falnak ütköztem. – Miért nincs rajtad felső? – nyeltem egy nagyot, ahogy egyre közelebb és közelebb jött hozzám. Túlságosan zavarba ejtő volt, így félmeztelenül.

- Mert így szexisebb az összhatás? – húzta perverz mosolyra ajkait. Teste csak pár centire volt az enyémtől, áradt belőle a forróság. A farkasoknak mindig forró a testük. Elmenekülhettem volna, hiszen a kezével nem zárt közre, mégis…

- Yah! Kim JongIn – makogtam, ő pedig nevetve visszament a helyére.

Sűrű levegővételek közepette dőltem a falnak, és hálát adtam az égnek, hogy JongIn ellépett tőlem. Ha még egy kicsit ott marad, biztos nem bírom tovább tartani magam, és nem lesz, aki elkapjon, mert neki össze vannak láncolva a kezei…

- Mi a kedvenc színed? - fordult felém.

- Tessék? – esett le az állam. Most tényleg ilyeneket kérdez?

- Jól hallottad, mi a kedvenc színed? – ismételte meg magát.

- A fekete és a vé… vörös.

- Ha a vér színe a kedvenced, akkor mégse vagy annyira barátságos vámpír – kuncogott.

- Kikérem magamnak! Az, hogy nem tudok ellenállni az illatának és a színének, nem azt jelenti, hogy meg is ölök érte embereket – háborodtam fel.

- Csak állatokat – mondta JongIn, olyan hangnemben, mintha nem tetszene neki.

- Jobb, minthogyha embereket ölnék, meghalni pedig nem akarok – morogtam. – Neked mi a kedvenced?

- A zöld, imádom a természetet, és ott gyakori a zöld szín – mosolyodott el.

- Itt miért nincsenek növények? – töprengtem el. Igaz egy pince volt, de nem igazán volt padlója. Csak a barna kietlen föld volt alattunk, és különböző gyomok. Nem volt valami szép látvány…

- Azért, hogy még véletlenül se érezzem jól magam – sóhajtott lemondóan. – Hogy lettél vámpír?

- Mi ez a kérdés? – pislogtam rá. – Születésemtől kezdve vámpír vagyok.

- Az hogy lehet? Nem úgy jöttök létre, hogy vámpírok változtatnak át embereket? – lepődött meg.

- Mi nem. Nem tudom, hol és mennyien jöttek rá a módszerre, de a boszorkányaink lehetővé teszik, hogy szüljünk.

- Kifejtenéd bővebben? – nézett rám információ éhes szemekkel.

- Bízom benned, ezért igen – néztem mélyen csokoládébarna szemeibe. – Szóval nem tudom, hogy csinálják, de elérik, hogy egy bizonyos időszakban termékenyek legyünk. Aztán megtörténik a dolog, és míg állapotosak vagyunk, a szükséges emberi tulajdonságaink visszatérnek. Ilyen például az öregedés, és a megfelelő táplálkozás. Aztán megszületik a baba, és a szülők két opció között választhatnak. Vagy megöregednek, miközben felnevelik a gyerekük, vagy itt hagyják és valahol messze örökké élnek. Általában el szokták hagyni a babát.

- Miért nem élhetnek ugyanúgy örökké a gyerekükkel?

- A gyermek ugyan úgy fejlődik, mint egy átlagos ember, azt kivéve, hogy vérre van szüksége, és egyre jobban kifejlődnek a képességei. Aztán egy bizonyos korban megáll a növekedés. Van, akinél ez a kor harminc vagy a fölötti. Most gondolj bele milyen érdekesen nézne ki, hogyha egy húsz éves vámpírnak harminc éves gyereke lenne. Eléggé furcsa.

- Vámpír közösülhet így vérfarkassal? – kérdezte halál komolyan. Nem tudtam mire vélni a kérdését. Most ránk gondol? Egyáltalán, hogy juthat eszébe ilyen? Vámpír és vérfarkas együtt? Lehetetlen. Vagy nem?

- Nem tudom – mondtam őszintén. – Valahogy biztos lehetséges, hiszen nagyon sokáig mi is azt hittük, hogy nem eshetünk teherbe, aztán valahogy mégis megoldották… De miért kérded?

- Téged is elhagytak a szüleid? – újabb kérdés, ez azonban keserűséget ébresztett bennem.

Nem válaszoltam, csak halványan bólintottam egyet. JongIn hozzám vánszorgott, és újra egyre közelebb férkőzött a testemhez. Kissé megijedtem, azonban amikor a fejét a vállamra hajtotta rögtön megnyugodtam. Át akart ölelni, de nem tudott, csak így, hogyha ezt tette. Jól esett a gesztus, és kissé bizonytalanul, de átöleltem meztelen felsőtestét.

Abban a pillanatban úgy éreztem otthonra találtam.