Prologue

Sziasztok^^

Meghoztam a prológust :3 Igazából nem tudom, hogy honnan került ide az a másik kettő feliratkozó Vivienen kívül, de nagyon örülök neki! *-* Ennél jobban már csak a kommenteknek fogok örülni, úgyhogy remélem megszántok párral :$

Kellemes olvasást! Chu~

*AhReum POV*

Egy apró falu közepén álltam, körülöttem a halott lakói, mindent a vérük borított. Egy újabb hely, amit kiirtottam. Egy újabb pipa a listámon. Az egész, mint egy játék, amiben az a cél, hogy elpusztítsam az embereket. Arcomon a lelki megnyugvás mosolya terült szét, miközben mélyen beszippantottam az édes vér illatát. A vér illatát, melyet én ontottam.

Szemeim lehunytam, majd egy utolsó nagy levegővétellel sarkon fordultam, készültem elhagyni a már nem létező falut. Már nem sok kellett, hogy átlépjem a határát, amikor meghallottam egy nő megkönnyebbült sóhajtását. Megcsóváltam a fejem, majd gondolkodás nélkül termettem előtte.

- Nem szeretem az ilyet – tettem csípőre kezeim. – Tényleg játszani szeretnél?

- K-kérlek, ne ölj meg! – könyörgött remegő hanggal. Teste magzatpózban volt, úgy nézett fel rám, reménytől csillogó szemeivel.

- Oké, aranyos leszek – álltam el az útjából, majd elkezdtem kifelé terelgetni. Pár pillanatig hezitált, de amikor látta nem teszek semmit, neki iramodott. Úgy döntöttem megérezheti a szabadságot, még mielőtt végleg elkapnám. Ez amolyan ajándék; tőlem, neki.

Fejvesztve menekült előlem a világot jelentő életéért, miközben engem a szórakozás vitathatatlan öröme járt át. Egy pár percig hagytam, had higgye azt, van esélye a menekülésre. Viszont az emberek – és persze a vámpírok is -, előbb utóbb mindent megunnak. Én pedig nem tartoztam a legtürelmesebb egyedek közé.

Kivételes gyorsaságom bevetve termettem hirtelen előtte, minek hatására hátrahőkölt. Fordult egyet tengelye körül, majd újra futni kezdett. Túlságosan eluralkodott rajta a fáradtság. Egyre nehezebben vette lépteit, minek hatására bukdácsolni kezdett, végül lába beakadt egy faágba és a földön kötött ki. Sose értettem miért az erdőbe menekülnek, amikor ott a falu…

Idióta emberek. Ja, tényleg! Hát az előbb öltem meg mindenkit – suhant át rajtam a büszkeség.

- Boo! – hajoltam az arcához, mire összeszorította szemeit. – Na! Nem kell ám félni – kuncogtam, miközben kezem a szám elé emeltem. – Csak éhes vagyok, ennyi az egész, ez veletek is előfordul, nem? De, ugye kettőnk között marad? – néztem mélyen szemeibe.

A lány aprót bólintott, szememmel pedig kiszúrtam, amint a könnycseppjei megjelennek hibátlan arcán. Felrántottam a földről, és nem haboztam tovább. Hajtottak az ösztöneim, vagy csak a honvágy vezérelt, hogy kipihenhessem a mészárlást. Magam sem tudom.

Fogammal felszakítottam vékony bőrét, mire kibuggyant a vére. Nyelvem végig húztam rajta, éreztem, ahogy az artériája lüktet és az édes táplálék ízét. Cselekedetemre apró nyöszörgések hagyták el száját, minek hatására akaratlanul is elmosolyodtam. Szórakozhattam volna még, azonban nem tettem. Fogaim erősen nyakába mélyesztettem.

Apró ajkait óriási sikoly hagyta el, szenvedése zene volt füleimnek. Próbált szabadulni a szorításomból, azonban túl erős voltam hozzá képest. Semmit nem ért. Már nincs esélye. Igazából nem is értem, miért mondtam neki, hogy kettőnk között marad, amit teszek. Nemsokára úgyis csak a földben lévő bogarak lesznek az egyetlen társasága.

Vörös vérét csak úgy szívtam magamba, pedig már azt hittem több nem fér belém. Úgy néz ki ő a desszert, hiszen annak mindig van hely! Néhány csepp elkezdett lefolyni a nyakán. Ez a kis tényező nem zavart meg táplálkozásomban. Az energia csak nőtt bennem, ahogy őt egyre jobban elhagyta az élet. Pár perccel később már nem tartotta őt semmi rajtam kívül. A hangok elhaltak, szemei üvegesek voltak, vége volt. Eleresztettem, a földre dőlt, én pedig bódult állapotban néztem fel a csillagokra. Az utolsó. Ő volt az utolsó lakó.

Szemeimmel elkezdtem jobban megvizsgálni őt. Szép nő volt. Kerek arc, vékony ajkak, mandula szemek, keskeny orr. Fejét fekete egyenes haj keretezte. Kár volt érte – állapítottam meg, miközben tekintetem nyakára vezettem. A két vércsík festői látványt nyújtott tájba illő nyakán, pont olyan fehér volt, mint a hó. A hó, amit most vére díszített.

Hó? De hiszen nyár van!

Szemeim hirtelen pattantak ki, a testem verejtékben úszott, szívem örült tempóban vert. Sűrű zihálások közepette löktem le halántékomról a mögöttem lévő Mihoko kezeit.

- Miért akarjátok, hogy embereket öljek?! – ordítottam kikelve magamból. Dühös pillantást vetettem rá, majd ott hagytam őt a másik három boszorkánnyal együtt. Utáltam, amikor ezt csinálták.

Egy gyilkost akartak, az nem én vagyok.