First Chapter

Sziasztok^^

Hétfő révén meg is hoztam az első fejezetet :) Remélem legalább fele annyira tetszeni fog, mint a prológus! Igazából nagyon izgulok, hogy a rész végén is, annyira tetszeni fog-e a történet, mint az elolvasása előtt :$

Köszönöm szépen az öt darab rendszeres olvasót! Nagyon örülök neki *-*

És persze azt is köszönöm, hogy ennyien érdeklődtök a történet iránt :3 Próbálom magamból kihozni a legtöbbet, viszont még nagyon is van hová fejlődnöm, úgyhogy bármilyen véleményt és kritikát szívesen fogadok! ^^

Kellemes olvasást! Chu~

*AhReum POV*

A nevem Han AhReum, huszonegy éves vagyok és vámpír. Az igazi korom nagyjából 287 lehet, 266 éve megálltam az öregedésben, azóta nem számolom. A dadám Mihoko szerint én vagyok a megváltás a fajtánkra nézve. Sokszor mondja: „A gyilkos benned van, AhReum! Csak ki kell csalogatni!”

Sosem voltam olyan fajta vámpír, aki embereket ölt a vérükért, vagy akárcsak bántott is egyet. Mindig olyan tasakból ittam, amit a kórházból szereztem, vagy állatok vérét ontottam. Teljes mértékben erőszakmentes életet éltem. Persze, hogyha a barátaim épségéről volt szó nem ismertem önmegtartóztatást, de kizárólag farkasok voltak, és sosem öltem meg őket.

Majdnem minden este, miután álomra hajtottam a fejem, arra keltem, hogy Mihoko a fejemben turkál. Nem mindig, de általában sikerült neki. Ilyenkor különböző rémképeket vetített elém, amiben embereket, ártatlanokat és gyerekeket ölök, falukat írtok ki. Reméltem, hogy egy idő után feladja, de ez nem így lett. Már évek óta ez megy, néha úgy érzem, bele fogok őrülni.

Fejvesztve rohantam ki a negyedből, hogy minél távolabb kerüljek attól a három nőszemélytől. Ennyi idő után sem értettem, hogy Mihoko és a csatlósai miért akarnak ennyire a rossz útra téríteni. Hiszen mi hasznuk származna abból, hogyha én megölnék bárkit is?

Ezekkel a kis akciókkal nemhogy közelebb, inkább távolabb kerültem a "gyilkos" énemtől. Egyre jobban rettegtem attól, hogy tényleg megteszem. Véletlenül megölök valakit, aztán már nem lesz visszaút. Olyan leszek, mint a képzelgésekben. Nem akartam.

Lábaim automatikusan ahhoz az emberhez vittek, akire a legnagyobb szükségem volt ezekben az időkben. Az ablak csak miattam, mint mindig, most is nyitva volt.  Hangtalanul suhantam be, és álltam meg a férfi ágya mellett.

Békés arcát néztem, ami kisimult alvás közben. Barna tincsei most a szokásostól eltérően nem voltak oldalra állítva. Egyszerűen csak kócosan lapultak le, és takarták homlokát, szinte láthatatlan szempillái, most kivehetőek voltak. Szemem akaratlanul is meztelen felsőtestére vándorolt, amiről félig lecsúszott a takaró, ezzel megvillantva pár kockát.

Őt nem zargatták. Neki nem okoztak lidérces álmokat úgy, mint nekem. Nem akartam felkelteni, kezemmel végig simítottam arcán, minek hatására apró mosoly jelent meg rajta. Felemeltem a takarót, és óvatosan mellé feküdtem. Kezemmel keze után kutattam, miután megtaláltam lehunytam szemeim, és átadtam magam a varázslatnak.

Egy családi házban volt, a napsugarak kezdtek betörni az ablakon. A gáztűzhely előtt állt, palacsintát sütött két gyermekkel együtt. Közelebb mentem hozzájuk. Boldog volt, annyira boldog, mint amilyennek még sohasem láttam. Talán erre vágyik? Egy családra és az öregedésre? Miért nem beszélt nekem sosem erről?

A lépcső nyikorogni kezdett, és egy fehér-kék ombre hajú nő lépkedett le rajta. Nem akartam megvárni ki az; kezem a férfi vállára tettem, ezzel kizökkentve a saját maga által kreált álomvilágából. Nem volt jogom, hogy tovább turkáljak vágyaiban. Nem én voltam a felesége, nekem barna hajam van...

A következő pillanatban egy puha füves területen voltunk, amit cseresznyefák díszítettek. WonShik ott ült a fűben, nem messze tőlem. Közelebb mentem hozzá, és leültem mellé.

- AhReum - suttogta. - Hát te voltál - simított végig arcélemen egy barátságos mosollyal.

- Sajnálom, csak... Megint azt csinálták - hajtottam le a fejem.

- Ugye tudod, hogy nem fogják abbahagyni, amíg meg nem ölsz valakit? - mondta ki a nyilvánvalót.

- Ugye tudod; nem csak azt akarják, hogy megöljék EGY embert. Azt akarják, hogy lemészároljak egy egész fajt.

- A farkasokat! Azok az emberek lehet mind farkasok voltak - úgy tűnt, hogy WonShik védeni akarja Mihokot.

- De még nem! Nem öltek meg senkit, akkor nem farkasok! Csak ártatlan emberek, akik az átok alatt állnak, de ők döntenek aktiválják-e vagy sem – álltam ki saját igazam mellett.

- AhReum... Tudod, hogy hogyan állunk a farkasokkal. Muszáj lesz kiirtani őket a közelből, vagy ők fognak kiirtani minket - vágta fejemhez.

- Miért nem megyünk egyszerűen el? - fakadtam ki.

- Ez a mi területünk, nekik kell elmenni. De amint látod, nem fognak - tárta szét kezeit.

- Engem ez nem érdekel! Nem akarok itt maradni, csak te és a srácok tartanak itt. De nekem a többire nincs szükségem! - és tényleg így gondoltam. Nem akartam újra úgy felkelni, hogy miattam haltak meg az emberek. Egy nyugodt életet akartam, nem meghalni. De legfőképp nem akartam ezt tovább folytatni.

- Viszont nekünk… a vámpíroknak szükségük van rád! Az erődre!

- Ugyan olyan vagyok, mint a többiek! Sőt kapásból ti hatan, egyenként erősebbek vagytok, mint én! Elegem van! - kezdett el sötétedni a táj. - Miért beszélsz már te is úgy rólam, mint egy tárgy? Nem vagyok fegyver, akit csak úgy aktiválhattok! Nem én vagyok az aduász a háborúhoz! NEM VAGYOK GYILKOS! - ordítottam. A szél feltámadt, a fű elfeketült, a cseresznyefák teljesen csupaszok voltak, a felhők ellepték az eget. Villámlott és zuhogott. A környezet tükrözte az érzéseimet; kiborultam.

Kiléptem WonShik álomvilágából, egy utolsó pillantást vetettem az ébredező fiúra, majd elhagytam otthonát. Valami más lett. Eddig sosem volt ilyen, sosem állt Mihokoék oldalán. Mindig próbált megvigasztalni, azt bizonygatta, hogy nem fogok embereket ölni. Biztosított róla, hogy nem leszek olyan… Ő tartotta bennem a lelket. Miatta nem őrültem még meg.

Most pedig… Burkoltan próbált meggyőzni róla, hogy öljek meg valakit, hiszen úgy mindenkinek jobb lesz. Mi lett vele? Mi változhatott meg két nap alatt? De… Ha már ő is azt mondja, akkor… Akkor meg kéne tennem – futott át hirtelen az agyamon. Ezt az opciót azonban rögtön kivertem a fejemből, miközben lerogytam egy nagyobb kő tövében.

Csak ekkor vettem észre, hogy időközben teljesen eltávolodtam a várostól. Körbenéztem, mindenhol csak fákat és óriási köveket láttam. Még sosem voltam ezen a helyen, de tökéletes volt arra, hogy egyedül legyek és gondolkodjak. Lehet ez is sokat rontott a helyzetemen, hogy olyan dolgokba próbáltam belelátni, amikről fogalmam sem volt.

Nem értettem Mihokoékat. Talán, hogyha elmondták volna miért olyan fontos, hogy megöljek valakit… Miért én vagyok az utolsó esélyük… Akkor talán még táplálkoztam is volna emberből. De így, csak még jobban elrettentettek az egésztől. Ők minél jobban akarták, én annál jobban visszakoztam.

Hallottam, ahogy egy ág megreccsen, majd egyre közelebbről halk szuszogást. Nem sok idő kellett és egy apró nyuszi tűnt fel a látókörömben. Akaratlanul is elfogott az éhség. Sajnáltam a nyulakat, azonban muszáj volt őket és más állatokat feláldoznom, ha meg akartam védeni az embereket. Valahol mi is olyanok voltunk, mint ők, akárcsak a farkasok…

Hangtalanul felálltam, majd egyre közelebb férkőztem az apró állathoz. Nem szerettem hamar letudni ezt a folyamatot. Így igazságos volt. Ha ő el tudott menekülni, akkor elengedtem. Nem vetettem be semmilyen erőt. A nyuszik ellen nem voltam képes.

Már majdnem elkaptam, amikor…

- Ne bántsd az erdő állatait – hallottam meg egy barátságos hangot magam mögül. Hátrafordultam és egy nagy szemű, babaarcú fiúval találtam szembe magam, kínai volt és… Farkas, jutott el a tudatomig, amikor jobban kezdtem figyelni a szagokra. Hogy nem vettem észre, hogy a közelben van? Aish!

- Én… nem akartam – kezdtem magyarázkodni, azonban fölöslegesen. A farkasok megérzik mások érzéseit. Persze nem mindet, de az ilyet pont igen.

- Most már úgyis mindegy – mutatott az egyre távolabb ugráló nyúlra. Miért mondja ezt, amikor tudnia kell, hogy vámpír vagyok? Éreznie kéne a szagomat… - Érdekes illatod van – gondolkodott el. Szóval megérezte. – Még nem éreztem ilyet, csak egy személyen, de az férfiasabb volt – kuncogott. Mégse tudja? - A nevem LuHan, és a tied?

- AhReum – nyögtem ki nagy nehezen, majd bólintottam egyet.

- Kedves AhReum, megtudhatom, hogy mit keresel az erdőnek ezen a részén? – érdeklődött, mire nyeltem egy nagyot.

- Én…

- Eltévedtél ugye? – csóválta a fejét. - Majd én segítek hazajutni, de előtte még eszünk egyet, rendben?

Úgy éreztem, sőt egészen biztos voltam benne, hogy nem olyan kajára gondolt, mint amilyenre én… Ettől függetlenül elfogadtam az ajánlatát, ugyanis nagyon finomak voltak azok az ételek, amiket az emberek és a vérfarkasok ettek. És persze annyit ehettem belőlük amennyit csak akartam, úgyse hatottak semmit…

LuHan elindult, én pedig utána siettem. Ha nem vámpír lettem volna, akkor meglepődtem volna azon, hogy egy szikla mögött lévő lépcsőn ballagtunk le egy barlangba. Azonban kénytelen voltam meglepettséget tettetni, ugyanis LuHan azt hitte ember vagyok.

Mikor leértünk egy előszoba szerűség tárult elém, ahol akasztó, cipős szekrény, és egy lóca volt, amire le tudtam ülni, hogy levegyem a cipőm. Épp azt csináltam volna, amikor a férfi leintett, hogy hagyjam. Elgondolkodtam rajta, hogy mennyi idős lehet, azonban nem jutottam kielégítő eredményre.

Egyel beljebb mentünk, egy hosszú folyosót pillantottam meg, aminek mindkét oldaláról ajtók nyíltak, és velem szemben is volt egy a folyosó végén. LuHan az első ajtón befordult, én pedig követtem őt. A konyhába vezetett be, én leültem az asztalhoz, ő pedig elkezdett teát csinálni.

- Mit is keres, egy magadfajta lány az erdőnek e részén? – mondatára belém fagyott a levegő. Magamfajta? Szóval mégis rájött?

- Hogy érted azt, hogy – nyeltem egyet -, magam fajta?

- Hát… már megbocsáss, de olyan kis ártatlannak tűnsz. Középiskolás emberek nem járnak errefelé, főleg nem lányok – magyarázta meg. Oké, nem tudja.

- Egyetemista – javítottam ki. – Csak… családi problémák. Szerettem volna egyedül lenni, és nem vettem észre, hogy ilyen messze kötöttem ki.

- Nem tűnsz rossz embernek. Ide bármikor jöhetsz – mosolygott rám bíztatóan, mire nekem is egy görbe szökött az arcomra.

Ezután LuHan a nappaliba vitt, ahol megittuk a teát és beszélgettünk. Nagyon kellemes volt a társasága. Nem hittem volna, hogy egy farkassal is ilyen nagyszerűen ellehet beszélgetni. Eldöntöttem, hogy máskor is visszajövök, és nem szólok róla senkinek.

Azonban nem hagyott nyugodni a tudat, hogy miért nem vette észre, hogy vámpír vagyok. Hiszen meg kellett volna éreznie! Ugyanúgy, ahogy mi megérezzük a farkasok szagát, neki is meg kellett volna. Mindenkinek jellegzetes; a farkasoknak kutya szaguk van, amit többé-kevésbé elnyom a mentol – akárcsak LuHan esetében -, a boszorkányoknak gyógynövény, nekünk pedig vér, amit a vanília nyom el, szintén vannak kivételek.

- Mentol illatod van, tetszik – jegyeztem meg, hátha kideríthetem érzi-e a vaníliát.

- Oh, hát… nekem sincs bajom a fahéjjal – vont vállat, majd ott folytattuk, ahol abbahagytuk.

Fahéj? Most ő egy selejt a farkasok közül?! Lehet, csak a szaglásával vannak problémák. Nem hiszem, hogy ilyen külső adottságokkal selejt lenne… De kinek van itt fahéj illata, mert, hogy nem nekem az biztos! És a tudat, hogy fahéjat érzett, csak még jobban megrémisztett. Miért nem tudja, hogy vámpír vagyok?

Este LuHan visszakísért az erdő szélére, ahol biztosítottam, hogy innen már hazatalálok. Ezután az alkalom után rendszeresen jártam a barna fiúhoz. Iskola után sokszor mentem az erdőbe, ahol LuHan mindig feltűnt. Sose kérdezősködtem, hogy embert játsszak, ő sem kérdezősködött, hogy én miért nem teszem.

WonShik bocsánatot kért, én megadtam neki, hiszen az örökkévalóság sok idő. Ő volt az egyik legfontosabb az életemben, nem akartam elveszíteni. Lassan minden visszatért a régi kerékvágásba. Velük töltöttem az időt, reggelente rémképek fogadtak, és a szokásos veszekedés Mihokoval. Azonban végre tudtam WonShikhoz menekülni.

Nem kérdeztem meg miért volt olyan, amilyen. Úgyse mondta volna el az igazat, az volt a lényeg, hogy újra velem volt. Azt se kérdeztem meg kivolt az a nő az álomból. Nem akartam, hogy megtudja, a magánéletében vájkálok.

Egyik reggel újra gyilkoltam. Gyerekeket. Szörnyű volt, hogy a képzelgésben lévő énem imádta a tudatot, hogy ezt tettem. Hogy olyan vért szívtam, ami még egyszer sem serkent ki. Egyre jobban féltem ettől az énemtől.

Azonban ébredés után nem tudtam elfutni. A kezem és a lábam le volt szorítva egy székhez, olyan vassal, amit verbénába itattak. Ha akartam se tudtam volna menekülni. De nem ez volt az, ami a legjobban fájt. Amikor felnéztem WonShik sajnálkozó pillantásával találkoztam.

- Sajnálom AhReum, de így lesz a legjobb – puszilta meg a homlokom, majd távozott a helyiségből.

A következő pillanatban pedig újra és újra a gyilkos lettem, akitől annyira rettegtem. Akitől minden porcikámmal próbáltam megszabadulni. Mihoko nem eresztette halántékom, ahányszor törtem ki idézése alól, annyiszor küldött vissza a pokolba. Mert ez tényleg a pokol volt…