Third Chapter

Sziasztok^^

Köszönöm szépen a nyolc darab rendszeres olvasót! Olyan jó, hogy már itt tartunk  :3 Nem hittem volna, hogy leszünk ennyien *O*
És persze nagyon örülnék a véleményeteknek is, főleg most, hogy feltűnt JongIn-ah! Kíváncsi vagyok rá, így elsőre mit gondoltok róla :$

Érdekesség, hogy az alábbi kép ihlette az egész fanfictiont :D

Kellemes olvasást! Chu~

*AhReum POV*

A látvány, ami fogadott arcomra a teljes rettegés jeleit varázsolta. Nem tudtam, hogy a szemem elé tárult dolgoktól rémültem e meg jobban… Vagy az emlékektől, amik megcsaptak, amint megláttam a nekem háttal térdeplő, fehér hajú férfit, akinek kezei meg voltak bilincselve. Tudtam, hogy megérezte, hogy a futás határán állok, és az óriási nyelésem is lehetetlen lett volna nem észrevenni.

Rögtön jött a gondolat, miszerint el kell őt engednem. Sokkal régebb óta lehetett itt, mint én. Rossz volt látni, hogy rajtam kívül más is ilyen sorsra juthat. Hogy nem csak nekem ennyire kegyetlen a fajtám, hogy az egyik társukat láncra verik és bezárják egy pincébe. Sajnáltam őt, és segíteni akartam rajta. Akárki is volt, és akármiért is volt bezárva ide.

Egy bő, hosszú, szakadt nadrág volt rajta, felsőtestét nem takarta semmi, így tökéletes rálátásom volt izmos hátára, amit tetoválás díszített. A minta egy láncot ábrázolt, ami következtetésem szerint az egész testét behálózta, majd egy hatszögben lévő kulcslyukban végződött.

Ordítása elhalt az ajtó nyitódására, az ezután következő percek óráknak tűntek. Nem mozdultam, és ő sem. Még a lélegzetünk is hangtalan lett. Fejét őrült lassan felém fordította, majd egy féloldalas mosolyra húzta húsos ajkait.

Leblokkoltam, üveges tekintettel meredtem rá. Nem tudtam azért, mert úgy nézett, mint aki most azonnal széttépne, vagy azért, mert annyira jól nézett ki. Abban a pillanatban tényleg úgy éreztem, hogy ő a legvonzóbb férfi, akit valaha is láttam, és látni fogok. Pedig még csak a fél arcát mutatta meg, és a teste mocskos volt, ami talán még ellenállhatatlanabbá tette az egészet.

- Te nem LuHan vagy – jelentette ki. A hangja megbabonázott. Mély és dörmögős volt, mégis az elveszettséget sugározta. – Nem is farkas, te… - állt meg hirtelen. -, ki a fene vagy te és mit keresel itt?! – ordított, minek hatására hátrahőköltem és felestem a saját lábamban.

- Én…

Nem tudtam mit kéne válaszolnom. Azt se tudtam igazából ki vagyok. Ki vagyok a vámpíroknak, ki vagyok a vérfarkasoknak, és ki vagyok neki. Neki, akinek szintén fahéj illata volt. Férfias fahéj illata. És ekkor eszembe jutottak LuHan szavai. Ő lenne az, akiről beszélt? Akinek szintén fahéj illata van, csak férfiasabb… Ez a fahéj illat viszont az őrületbe kergetett, és nem rossz értelemben.

- Én csak… tudni akartam ki ordibál, és lejöttem ide – makogtam.

- Hol van LuHan, mi a fenéért engedett téged ide?! – fordult vissza a fal felé, így ismét csak a hátát láthattam.

- Elment, nem tudom hová, de ő nincs itt. Csak mi vagyunk – magyaráztam, miközben próbáltam közelebb menni hozzá.

- Maradj ott ahol vagy – figyelmeztetett, én pedig rögtön megálltam. Aztán jobban belegondoltam; ő van leláncolva, itt én vagyok előnyben.

- Nem tudom észrevetted-e, de nem én vagyok leláncolva, nem igazán tudsz ellenem mit tenni – vágtam a fejéhez magabiztosan, mire cinikusan felnevetett.

- Kislány, nem tudom észrevetted-e, de ezek a láncok csak a kezemen vannak. Könnyűszerrel le tudom tépni a fejed a kezeim nélkül is. Ez számomra nem akadály – suttogta.

- Akkor miért nem teszed meg? – nyeltem egy nagyot.

- Sokkal érdekesebb vagy annál, mintsem hogy megöljelek.

- Miért?

- Nem hiszem, hogy nekem kéne felvilágosítanom arról, hogy miért van fahéj illatod – köpte a szavakat, bennem pedig kérdések százai ötlöttek fel.

Szóval ő is azt érzi, és tudja, miért van olyan illatom… Hiszen neki is olyan illata van, jó hogy tudja! De akkor a vámpíroknak is éreznie kell, ők miért nem mondanak nekem erről semmit? Tényleg csak arra kellenék nekik, hogy megnyerjem a háborút?

- Hogy kerültél te LuHan karmai közé? – kérdezte, én pedig ismeretlen okok miatt leültem a földre, reménykedve, hogy sokáig fog tartani ez a beszélgetés.

- Balhés családom van, ő pedig befogadott – mondtam a szokásos dumát, mire fájdalmasan felszisszent. Szóval nem hisz nekem.

- Attól, hogy be vagyok ide zárva, még nem vagyok hülye – lett kimért a hangja. – LuHan valamiért még mindig pátyolgat, ha nem így lenne, már rég itt lennél mellettem leláncolt kezekkel, pont úgy, ahogy én. Most pedig menj.

- Nem akarok – jelentettem ki határozottan.

- Mi? Azt mondtam menj! Nem azt kérdeztem mit akarsz – mondta idegesen.

- Nem megyek. Tudni akarom miért vagy itt, jóban akarok lenni veled – vallottam be, mire hallottam, hogy a szíve egy pillanatra megállt. Megdöbbent, és ennek hangot is adott.

- M-miért? – akadozott végre ő is. Ő volt a személy, akiben esélyt láttam arra, hogy végre felvilágosít arról, mi folyik körülöttem. Igaz egy pincébe volt leláncolva - kitudja mennyi ideje -, de mégis úgy éreztem, hogy sokkal többet tud, mint én. Azonban ezzel nem támadhattam le.

- Olyan vagy, mint én. Fahéj illatod van – bár nem tudom ez mit jelent -, és a fajtád láncra vert. Pár napja még az én kezem is bilincsek borították, olyan egyedül voltam, mint most te. Szörnyű volt, nap mint nap egyedül egy sötét cellába. Néha napján bejöttek hozzám, de ők bár ne tették volna… És most, hogy tudom, miért van a szívfacsaró kiáltozás, nem akarom többet hallani, mert csak rosszabb lenne a szívemnek.

A kis monológom végére, a férfi felém fordult, ezzel elém tárva arca minden egyes kis részletét. Fehér haja kócosan állt a feje tetején, csokoládébarna szemei, amit rövid szempillái kereteztek azonnal megbabonáztak. Széles orra tökéletesen illet az összképbe, a vastag, kívánatos ajkairól ne is beszéljünk.

- Ugye tudod, hogy ezzel most elárultad magad? – húzta huncut mosolyra ajkát, amitől az én szívem hagyott ki egy ütemet,

- Hogy vámpír vagyok? – mondtam ki a bűvös szót. – Ha tudod, miért van fahéj illatom, biztos ezt is tudtad – vontam vállat.

- Igazad van… Mit tennél, ha most elmondanám LuHannak?

- Nem fogod – győzködtem inkább magam, mintsem őt.

- Miért vagy ennyire biztos benne? – fordította oldalra a fejét.

- Már mondtam; ugyan olyanok vagyunk – néztem mélyen a szemébe. Szemkontaktusunk a nyikorgó ajtó zavarta meg, amint belépett rajta egy ideges LuHan. Mit keres ő itt? Miért nem farkas? Már ennyire elment volna az idő…

Szemei szikrákat szórtak. Nem szólt egy szót sem, csak megragadta a csuklóm, felrántott a földről, és elkezdett kifelé vonszolni. Eddig még sohasem viselkedett így velem, viszont most már megbizonyosodtam róla, hogy nem egy selejt. Olyan erővel szorította csuklóm, hogyha nem lettem volna vámpír, biztosan eltörik.

- LuHan! – szólította meg az ismeretlen férfi, akinek még mindig nem tudtam a nevét. - Még látni akarom – kérte, vagyis inkább úgy hangzott, mintha parancsolta volna.

- Még látni akarod? – hitetlenkedett a barna. – Látni akarod? Komolyan? Szerinted te itt kérhetsz ilyeneket, sőt parancsolhatsz? Szerinted ő bejöhetett volna ide? Hát kurvára nem! – ordított, én pedig összerezzentem. Furcsa volt őt így látni. – Tudod te, hogy így is mekkora kockázatot vállalok azzal, hogy ő itt van, és nem tudja senki?! Nem lehet veled, kész – csapta be a vasajtót LuHan.

- Úgyis vissza fog jönni! Vagy az engedélyeddel, vagy a nélkül – kiabált utánunk.

LuHan felrángatott a lépcsőn, majd a nappaliba vonszolt, ahol a fotelbe lökött. Oda-vissza kezdett sétálgatni az ülőalkalmatosság előtt, kezével hajába túrt, majd kifújt egy adag levegőt. Egész lényéből áradt a feszültség.

- Az volt a feladatom, hogy elrejtsem azt az idiótát odalent, erre te csak így megjelensz itt és lesétálsz! Egyáltalán, hogy a fenébe tudtad kinyitni azt a szerencsétlen ajtót?! Egy normális ember megmozdítani nem bírta volna, nem kinyitni! Miért estél ki a szerepből?! Most mégis mi a frászt fogok csinálni, ha ez kiderül?! – dühöngött.

Kezével a fotel kéztámlájára támaszkodott, így hajolt közelebb hozzám, majd fenyegetően megszólalt.

- Ne kerüljük a forró kását, tudom, hogy tudod, mi vagyok. Én is tudom mi vagy AhReum, és nem azért mert meghallottam mit mondtál odalent – bökött fejével az említett hely felé. – A fahéj elárul mindent.

- Vanília! Érted? V-a-n-í-l-i-a, vanília! Az isten szerelmére – duzzogtam. Vanília illatomnak kéne lennie, miért nem vagyok vanília illatú?

Egyébként meg, ha tudja, hogy mi vagyok, akkor eddig miért tartott itt? Miért nem ölt meg, vagy miért nem vitt az Alfájuk elé? Miért, miért, miért? Mi történik mostanában, hogy mindenki megbolondult? Miért nem lehet olyan ”nyugodt” az életem, mint ezelőtt három héttel volt? Minden felborult, és nem éreztem, hogy elég erőm lenne a talpára állítani a dolgokat.

- Te… nem tudod mit jelent a fahéj? – szeppent meg.

- Igen LuHan, képzeld el fogalmam sincs, hogy mit jelent a fahéj, és ha nem rángattál volna fel, talán még ki is tudtam volna deríteni! Ugyanis nekem vanília illatúnak kellene lennem! – vágtam a fejéhez.

- Most, hogy tisztáztuk ki micsoda, miért nem mondod el, mégis mi a fenét keresel itt? Mert, hogy nem az odalent lévő férfi érdekel az most már biztos.

- Én…

- Lennél végre valamikor őszinte AhReum? Én – mutatott magára -, akármennyire is hihetetlenül hangzik, a jófiú vagyok!

- Azért vagyok itt, hogy kiderítsem, mi van az Alfával – hajtottam le a fejem. – De eredetileg, nem azért találtál meg. Akkor még nem tudtam, hogy itt éltek.

- Akkor miért voltál itt?

- A boszorkányaink, a dadám… azt akarják, hogy megöljek valakit – erre a mondatomra LuHan szemei elkerekedtek, és elengedte a karfát.

- Neked dadád van? – nevette el majdnem magát, majd hirtelen komoly lett az arca. - Te… Te még nem öltél meg senkit? – döbbent meg, kérdésére megráztam a fejem. Úgy tűnt, mintha válaszomtól megvilágosodott volna.

Úgy éreztem ennek a beszélgetésnek nincs tovább értelme. Fogtam magamat és felálltam a helyemről. Lulu nem jött utánam, hagyta, hogy kimenjek az ajtón, de előtte még feltett egy utolsó kérdést.

- Tudod mi fog történni, hogyha megölsz valakit?

- Valószínűleg egy hidegvérű vámpír leszek, aki boldogan fog elpusztítani mindent, ami él – suttogtam, a gondolatra pedig kirázott a hideg. Egy utolsó pillantást vetettem a fiúra, majd elhagytam lakhelyét. Futólag még hallottam a hozzám intézett szavait.

- Gyere vissza, szükséged van a pincében lévő elmebetegre, hogyha már a saját fajtád nem őszinte veled.