Ninth Chapter

Sziasztok^^

Meghoztam a 9. részt, amiben...... hát igen, szerintem megtörténik az, amire sok ember várt :D Meg még egy-két dolog is ezen kívül.

Remélem elnyeri a tetszésetek, és türelmetlenül fogjátok várni a következőt. Már haladunk a történet vége felé, ami szerintem érződik is a rész tartalmán >.<

Kellemes olvasást! Chu~

*AhReum POV*

Mint egy mániákus téptem a hajam, és fogdostam egymás után a tincseimet. Kék… Fehér… Kék és fehér. Te jóságos Isten, kék és fehér lett a hajam! Oké, Han AhReum, ez csak haj, csak a hajad és egy kis szín, majd lenő, mint egy hajfesték… Vagy nem?

Aish! – vertem az öklömmel a tükörbe, ami szétrepedt, darabokra hullott, és hangos csörömpöléssel ért a földre. Összerogytam, az egyik tükördarabot a kezembe vettem, majd szorítani kezdtem. Valahogy ki kellett adnom a bennem tomboló érzéseket.

Az eldeformálódott arcomat néztem a törött tükördarabokban; láttam amint a fogaim összeszorítom, ahogy egy könnycsepp elhagyja a szemem sarkát, és félúton piros színt vesz fel a tükrön lévő vércseppek miatt.

Darabokban volt a tükörképem, csak úgy, mint én és az életem.

Egy kéz simult arra a kezemre, amelyikben a törött tükördarabot szorongattam. Meglazította az ujjaim, mire a darabka a többi közé hullott. A másik kezemen is megéreztem érintését, rám szorított, majd felemelt a földről. Maga felé fordított, hagyta, hogy kisírjam magam a karjai között, miközben próbált csitítgatni.

Szerettem volna, hogyha JongIn az a személy, aki megvigasztal. Aki a karjaiba zár, és azt mondja: Minden rendben lesz, AhReum, én itt vagyok neked. De ő erre nem volt képes, pedig ő lett volna az egyetlen az egész világon, aki igazán segíthetett volna.

Ennek ellenére jól esett LuHan igyekezete, hogy próbál rajtam segíteni, annak ellenére is, hogy megöltem a barátnője unokatestvérét. Itt volt, hogy támaszt nyújtson, hogy tartsa bennem a lelket, ahelyett, hogy JiMinnel lett volna.

JiMin… most biztosan utál. Ráadásul még LuHan is itt van, pedig neki nagyobb szüksége lenne rá. Legalábbis azt hiszem.

- Nem itt kéne lenned – töröltem meg az arcomat.

- JiMin az Alfával van. Ha akarnék, sem tudnék vele lenni – nevetett fel keserűen.

- Már keresnek? – estem kétségbe, LuHan bólintott.

- Ez az a hely, ahol utoljára fognak keresni téged. Az Alfa még nem tudja mi vagy, de… AhReum el kell menned innen. Ha megtalál, és rájön, hogy mi vagy, akkor… - hadart idegesen.

- Megöl, igaz?

- Nem. Tudja, hogy az megváltás lenne. Ugyan arra a sorsra fogsz jutni, mint JongIn. Azzal a különbséggel, hogy téged egy olyan ember fog őrizni, aki utálni fog. Én JongIn oldalán állok, de te teljesen más helyzet vagy. Az Alfa utódját ölted meg, a következő vezérüket. Mindenki… utál – világosított fel, minden egyes szavából áradt a sajnálat.

- JiMin… El fogja mondani, hogy itt vagyok, ugye?

- Nem tudnám elmondani mit, érez most irántad, de rettentő nagyot csalódott benned, ennek ellenére nem felejti el, hogy mit tettél értünk. Nincs ellened, de melletted sem – kezdte el összeszedni a tükördarabokat.

- És te LuHan? Te ellenem, vagy esetleg mellettem vagy? – kérdeztem reménykedve. Háttal volt nekem, ezért nem láthattam az arckifejezését, viszont pár pillanatra lefagyott, mielőtt újra szedegetni kezdte volna a szemetet.

- Nekem JongIn az Alfám – kezdte, de egyáltalán nem tudtam hová tegyem ezt a kijelentését. – Én JongInnal vagyok, JongIn pedig veled…

Ezek után felállt, majd eltűnt az ajtó mögött.

A sebnek, amit a kezemen okoztam a tükörrel, már semmi nyoma nem volt. A rátapadt vért lemostam a csapban, majd a ruháimhoz fordultam. Nem ismertem rájuk, egytől egyig vérben áztak. Rám tört a kétségbeesés, nem tudtam mit tehetnék, biztos voltam benne, hogy nem vehetem fel őket így. Akkor a zuhanyozás értelmét vesztené…

Tekintetemet végigfuttattam a kis helyiségben, majd egy kupac ruhán akadt meg, ami a szennyes kosár tetejére volt helyezve. Biztosan LuHan hozta be nekem. Közelebb mentem, és meglepődve konstatáltam, hogy női ruhák voltak, méghozzá JiMin ruhái. Ezt onnan tudtam, hogy láttam már rajta korábban a darabokat.

Szerencsémre nagyjából egy volt a méretünk, így normális kinézettel mentem vissza a pincébe. Feltéve, hogyha a nedves fehér-kék ombre hajam normálisnak lehet mondani. Habár JongIn már magán megszokhatta, annak ellenére is, hogy nem látja.

- Mi tö… - akadt el jongIn szava, ahogy hátra kapta a fejét, és megpillantotta az új külsőm. – Woah! Számítottam erre, de akkor is meglepő… Olyan szívesen beletúrnék. Egyszerűen lélegzetelállítóan festesz – jött hozzám közelebb. Ajkait az enyémekre tapasztotta volna, ha kezem a mellkasára téve nem akadályozom meg őt ebben.

- Állj, állj, állj! Mi az, hogy számítottál erre? JongIn te ezt tudtad, és nem mondtad el nekem?! Egyáltalán mi az, hogy tetszik?! – akadtam ki, majd a hajamba túrtam.

- Most ezt direkt csináltad? – nézett rám dühösen.

- Micsodát?!

- Direkt túrtál bele a hajadba? Az előbb mondtam, hogy mennyire megtenném, erre megteszed te? Tényleg, AhReum? – esett nekem.

- Mi az, hogy tudtad, hogy ez fog történni mégse mondtad? Honnan tudtad egyáltalán, és miért nem mondtad el?! – löktem egyet rajta.

- Nyugi, ne bosszantsd fel magad. Az első pár napban lehetőleg ne – lett lágyabb a hangja.

- Mi történik velem JongIn? – hangomból áradt a félelem. Minden porcikámat átjárta. Először a tükör összetörése, most pedig az erőszakos viselkedésem… Ez nem én vagyok!

- Átváltoztál, és most kijönnek rajtad a fajtádra jellemző tulajdonságok, amit meg kell tanulnod kezelni. Óvatosnak kell lenned, különben még több ember fog-

- Ne! Ne mondd ki. Nem akarom hallani – tapasztottam a fülemre a kezeim.

- Onnan tudtam, hogy ilyen lesz a hajad, hogy nekem is ilyen lett. Ez várható volt. Azért tetszik, mert ez jelzi, hogy egy fajba tartozunk, hogy olyan vagy, mint én, hogy nem vagyok többé egyedül. Hogy az enyém vagy Han AhReum. Csakis az enyém – válaszolt a kérdésemre.

Vallomása alatt végig a szemembe nézett. Határozottság, öröm, birtoklási vágy, és színtiszta szeretet áradt az egész lényéből. JongIn tényleg szeretett engem. A szavaira, és a tényre, hogy szeret a szívem teljesen megőrült, az agyam pedig ismeretlen impulzusok öntötték el. A düh, és az erőszak utáni vágy, amit éreztem eltűnt pár pillanatra.

- Nem akarok még több embert megölni. Ha újra kikelnék magamból én… Nem bírnám az utána következő nyomást. Nem tudnék azzal a tudattal élni, hogy mennyi embert, farkast, vámpírt megöltem – vallottam be. – Most is úgy érzem, mintha fojtogatna a bűntudat… Mintha SeHunékat magammal cipelném mindenhová, és állandóan figyelnének a gyilkos tekintetükkel. És WonShik, aki miattam halt meg. Szerelmes volt belém JongIn! Ott voltam az álmában, családot akart velem alapítani, érted? Ehelyett miattam halt meg! Miattam, az Istenit! – vetettem magam a falnak, majd a földre csúsztam, és elkezdtem magam csikargatni.

Teljesen elkapott a pánik. Úgy éreztem kijár a büntetés, hogy megérdemlem a fájdalmat, amit magamnak okozok, ami a fele sem volt annak, amit másoknak okoztam. A körmeim szüntelenül szántottam végig a hófehér bőrömön, le akartam kaparni magamról a bűneim, és érezni akartam a másoknak okozott fájdalmat. De nem ért semmit, a bűntudat ugyan úgy mardosott belülről, mint előtte.

- AhReum! – ordított JongIn torkaszakadtából, mire megrezzentem. Könnytől csillogó szemekkel pillantottam fel rá. – Össze kell szedned magad, érted? – Én viszont továbbra is csak néztem rá, és csikargattam magam. – Tudod te, hogy ők már hány embert, sőt vámpírt nyírtak ki? Megérdemelték, hogy arra a sorsa jutottak! WonShik pedig… Ő nem, de ez volt megírva a számára. Meg kellett halnia értünk. Jobb lett volna, hogyha az egész életét utánad sóvárogva tölti le? Most pedig, felállsz onnan és elmenekülsz – utasított.

Az eddigi cselekedeteimhez, most a fejrázás is párosult. Nem tudtam mi lesz velem, de abban biztos voltam, hogy JongIn nélkül nem megyek sehová. Teljesen úgy éreztem magam, mint akire kényszerzubbonyt kellene húzni.

- HAN AHREUM! – testem egyik pillanatról a másikra lett a falnak taszítva, a fájdalom hátamba nyilallt, a felismeréssel együtt. JongIn… szétszakította a láncot a kezén. Úgy néztem rá, és ő is rám, mintha a legrosszabb rémálmunkkal néznénk farkasszemet. JongIn ideges volt, nagyon ideges, és elszakította.

- A kezed – suttogtam magam elé, JongIn pedig elszakította pillantását a szemeimről, és a vállamon lévő kezeire pillantott.

Elengedett, én újra a földön voltam, ő pedig elképedve figyelte a saját kezeit, amit kitudja mióta nem láthatott. Döbbenetében elkezdte tapogatni a testrészeit, majd megindult felém. Arcom a kezei közé vette, ajkait pedig az enyémekre tapasztotta. Telhetetlenül kezdte el falni az ajkaim, miközben kezével bejárta az egész testem, majd megállapodott a hajamnál.

- Tudod… Érhettél volna hozzám így is életedben először, ahelyett, hogy a falnak löksz. Eléggé fájt… – jegyeztem meg, azonban úgy tett, mintha meg se hallotta volna.

- Menekülj – suttogta az ajkaimra, miközben végigsimított az arcomon.

- Tessék? – akadtam ki.

- Meg fognak találni. Nem engedhetem, hogy így járj, mint én. Azt nem tudnám elviselni.

- Én pedig azt nem tudnám elviselni, hogy nem vagy mellettem! Hát nem láttad az előbb is mi lett velem? Egyszerűen csak jött ez az érzés, hogy valamit, valakit muszáj bántanom. Kivel tehettem volna, hogyha nem magammal?

- Csak az első pár nap ilyen, ennyi. Az agresszió és az erőszak utáni vágy el fog múlni, bízz bennem – puszilta meg a homlokom, miközben a hajam simogatta. - Most csak annyi a fontos, hogy eltűnj innen. Szólj a fiúknak, HongBin, TeakWon, izé… akárki. Csak valaki menjen veled – halvány, biztató mosoly jelent meg az arcán.

- JongIn – lett komoly a hangom. – Miért vagy itt?

- A múltkor elmondtam – mondta. Hangja olyan tónust ütött meg, amivel jelezte, hogy erről nem akar többet beszélni, de már nem érdekelt.

- Tudom, hogy elmondtad, de akkor sem értem. Kezdjük ott, hogy miért ölte meg a nagybátyád a testvérét? Miért zártak be ide? Téged is ugyan úgy megölhettek volna, mint a szüleidet, de nem tették. Helyette most itt vagy ebben a pincében kitudja hány éve… Egyáltalán az Alfátok, hogy engedhette meg ezt? Biztos van ennek oka – nyeltem egy nagyot.

- Születésem előtt az apám volt az Alfa. Csodálatos vezető volt, mindenki tisztelte, aztán egy napon találkozott az anyámmal. Az anyám vámpír volt AhReum – vallotta be.

Lesokkoltam. Hogy… vámpír? Ezek szerint az én egyik szülőm vérfarkas volt? De hát ez… Ezért kérdezte a múltkor, hogy lehetséges-e. Tényleg egy korcs vagyok, SeHunnak igaza van.

- Mikor megtudták, hogy az apám összeállt egy vámpírral a farkasok rögtön fellázadtak. Azt akarták, hogy apám szakítson az anyámmal, de nem tette. Nem tette meg, mert már úton voltam én, és nem akart minket eldobni magától. Persze kiderült, hogy anyám terhes. A nagybátyám egy ideig úgy tett, mintha a szüleim oldalán állna. Védett minket, és segített, de minden csak álca volt – szorult ökölbe a keze.

A hangja meggyötört volt, és bosszúéhes. Megrémisztett. Abban a pillanatban tényleg elhittem, hogy a kezei nélkül is meg tudna ölni több száz embert is akár. Rossz volt őt ilyen állapotban látni.

- Miután megszülettem lemészárolta a szüleimet. Én nem tudtam róla, boldogan nevelkedtem a nagybátyám szárnyai alatt, aki abban a hitben volt, hogy anyám génjeit örököltem, és vámpír vagyok. Én persze azt hittem, hogy vámpír szüleim voltak, csak elhagytak és itt kötöttem ki. Elvoltam JiMinnel és SeHunnal, azzal a különbséggel, hogy vérrel táplálkoztam.

Ő lenne JiMin unokatesója, aki nyaralni ment? Tehát az Alfa… Az Alfa a nagybátyja! Hát ezért tűri mindenki, hogy itt van fogva tartva. Senkit sem érdekel az áruló Alfa fattya. Vagy ha igen, ő sem tehet semmit. Például LuHan…

 - Aztán előjöttek a vérfarkas gének is. Persze a nagybátyám megrémült, és mindenki félni kezdett tőlem. Akkor változik át, amikor akar… Nem hat rá semmilyen fegyver, nem lehet megölni őt. Az egyik boszorkány elmondta, hogy mi történt mielőtt megszülettem, és hogy mit tett a nagybátyám. Elborult az agyam, görcsösen meg akartam ölni őt, de majdnem mindenki ellenem volt… Akkor én rengeteg vérfarkast megöltem. Nagyon sokat, csak azt nem, akit akartam – folyt végig egy könnycsepp az arcán. – Életben maradt, és most itt vagyok, leláncolva, tehetetlenül. De az a legviccesebb, hogyha elengednél, ha tényleg sikerülne kiszabadulnom, újra megtenném. Akár ezerszer is megtenném, csak lássam holtan azt a szemetet. Mert megérdemli. Mert megölte a szüleim.

- A nagybátyád az Alfa, ugye? – suttogtam a kérdést. JongIn bólintott. – Mi vagy te? Mik vagyunk… mi? – nyeltem egy nagyot.

- Kitaszítottak. Nem tartozunk sehová, senkihez, csak egymáshoz. Rettegett, halhatatlan gyilkosok. Hibridek.