Eleventh Chapter

*AhReum POV*

Ott feküdtem, a csodaszép, félholt farkassal az ölemben, a hatszög alakú pince közepén. Mellettünk AhRa terült el, teljesen olyan volt, mint akiből az utolsó csepp élet is elpárolgott volna. Ajkai résnyire nyitva voltak, apró véres fogai kilátszottak, szemei üvegesen meredtek rám és JongInra. Azok a szemek, amelyekből pár perce úgy ömlött a vér, mintha egyszerre legalább hat ember sírna. Mintha a halott nővérei sírtak volna.

És leesett. JongIn mondata, hogy van egy ötlete és tetszik neki, ahogy AhRa beszélt róla, az a mániákus gyilkos hangsúly. Azt a hangsúlyt eddig csak JongIntól hallottam, és magamtól a látomásokban, vagy amikor megöltem SeHunt. Hogy egyedül van, és nincs gyülekezete, eddig azt hittem azért, mert megszökött, de nem.  A gyülekezet kitaszította őt. Most már biztos vagyok benne, hogy AhRa megölte a nővéreit.

Az a rengeteg vér, azok a szörnyű sikolyok, a suttogások. Mind, mind a nővéreitől származtak. AhRa használta az erejüket, de közben harcolt is. A nővérei féltek JongIntól, nem akarták, hogy AhRa kiengedje, ezért még a másvilágon is próbálták megvédeni azt, ami fontos nekik. Ez esetben pedig JongIn fogva tartó varázslatát.

És hogy AhRa miért ontotta ki a nővérei életét?  Minden bizonnyal A sok évi elnyomás és irányítás miatt. Azért mert gonoszok voltak, és azért mert ő akart lenni a vezető, a Régens. Viszont a terve visszafelé sült el, és nem Régens, hanem kitaszított lett. Ettől függetlenül még mindig birtokolja a halott nővérei és a saját erejét is. Feltéve, hogyha még él.

Akár mennyire is hálás voltam AhRának, amiért megmentette JongInt, sokkal fontosabb volt az, hogy a hibrid életben van-e vagy sem.

Ujjaim elfehéredtek, ahogy görcsösen szorítottam a puha fehér bundát. A könnyeim megállíthatatlanul potyogtak, ezzel benedvesítve JongIn szőrét. Nem tudtam mit tehetnék, csak ültem ott a porban, a könnyeimet szabadjára engedve. Reménykedtem abban, hogy valami csoda folytán megérzem, ahogy a farkas mellkasa fel-le emelkedik, vagy, ahogy megmozdul.

De ez nem történt meg.

Nem tudom mennyi ideje lehettünk ott, az időérzekem teljesen felmondta a szolgálatot. Bőgtem, mint egy gyerek, aki végignézi a kutyája halálát. Tudtam, hogy el kellene mennem, hogy menekülnöm kellene. Hiszen az Alfa már keres, JongIn pedig őrizetlenül van. Óriási a felfordulás, és mindez miattam. Ha nem megyek el, akkor megölnek, vagy ami rosszabb, arra a sorsa leszek ítélve, mint JongIn. A halál megváltás lenne, és ezt tudják.

Nem tudtam hátrahagyni őt, akit szeretek. Annyi idő után végre megtaláltam, aki igazán megért engem. Aki olyan, mint én. Nem hagyhatom csak így itt. Lehet még van remény. Lehet ez csak egy átmeneti állapot, és JongIn felébred, én pedig nem leszek itt, mert gyáva módon hátra hagytam. Ezt nem tehetem meg vele. Vele kell maradnom, még ha meg is halok.

Mintha havat tartottam volna a kezemben, ami egy idő után elkezd olvadni, egészen addig, amíg semmivé lesz. JongIn volt a hó, én pedig nem engedhetem, hogy eltűnjön. Még nem, még boldognak kell lennie. Ennyi szenvedés és fájdalom után megérdemli, hogy boldog legyen. Velem.

Léptek zaja csapta meg a fülem. A szívem rettenetes tempót diktált, úgy éreztem, hogy mindjárt kirepül a torkomon. Itt vannak. Nem gyengülhetek el. Meg kell védeném, hiszen ő is ugyan ezt tenné. Az már más kérdés, hogy neki sikerülne. Nekem pedig...

Sokan jöttek. Legalább tíz ember volt rajtunk kívül, ami nem volt valami bíztató. LuHan mindig egyedül volt, miért kell most mégis ennyi farkas?

Viszont nem volt időm ezen gondolkodni, ugyanis az ajtó kitárult, és egy fegyveres férfi jelent meg a küszöbön.

- Ki vagy te - szegezte rám a fegyverét. Nyeltem egy nagyot, majd próbáltam minél fenyegetőbben hangzani. Gyerünk AhReum hibrid vagy, és csak tanultál valamit a szörnyű rémképekből.

- A legrosszabb, akivel csak találkozhattál ma - húztam féloldalas mosolyra a szám, majd rögtön a nyakára tapadtam.

Fogaim erősen vájtam húsába, egy hirtelen mozdulattal visszarántottam a fejem, ezzel kitépve egy kisebb darabot testrészéből. Míg a feje a kezemben maradt, addig teste tompa hangot hallgatva landolt a padlón. Oké, talán mégse volt olyan kicsi az az eltávolított nyakrész... Viszont akármennyire is elégedett voltam a teljesítményemmel, tisztában voltam vele, hogy ez piskóta volt ahhoz képest, ami ezután jön.

Egy másik őr jelent meg, fegyverét azonnal elsütötte, mire egy karó indult meg felém. Az előbb kivégzett egyed fejét magam elé tartottam, mint egy pajzs, a fa pedig pont, ahogy terveztem megállt benne.

Már épp készültem volna a támadásra, amikor megjelent a többi megbízott is a helyiségben, így mondhatni nagyon is fölényben voltak. Ez nem fair.

Egyszerre legalább hat karó indult meg felém. Egyet kikerültem, miközben egy másikat elkaptam. A kezemben tartott darabbal sikeresen hatástalanítottam hármat. Egy másikat is sikerült a kezembe fogni, ami az utolsó volt. Reménykedve abban, hogy sikerül, dobtam el a kezemben lévőket két ellenség felé. Az egyik pontosan szívbe érkezett, viszont amit a bal kezemből küldtem az hasban kötött ki. Viszont ők farkasok, nem gyógyulnak, úgyhogy fél siker.

Megkezdődött a közelharc. Hálát adtam az égnek, hogy WonShik és a többi srác, nem egyszer rontott nekem, mondván az önvédelem mindig jól jön. Igazuk volt, ugyanis most, hogy egyszerre legalább, négy vérfarkas rontott nekem, igazán jól jött a gyakorlottságom.

Egyedül annyi különbség volt, hogy ezek kevésbé sem voltak annyira figyelmesek, mint a srácok. Teljes erőből rontottak nekem, időm se volt még csak eltűnni sem előlük. Egy gyomros, egy rúgás a vádliba, egy a karba, még egy gyomros. És ez mind nekem. Csak jöttek, és jöttek az ütések, én pedig továbbra is csak szerencsétlenkedtem.

Azonban gyengeségem megszűnt, amikor az egyik barom bevert egyet, az álkapcsom pedig nem kicsit mozdult el a helyéről.

- Ezt nem kellett volna - mondtam ködös tekintettel, ahogy elkaptam a tettes kezét. Megfejeltem, kitekertem a kezét, majd egy jól ismert kézmozdulattal törtem ki a nyakát.

Innentől kezdve sokkal intenzívebben harcoltam a többiekkel szemben. Azonban még így is megütötte a fülem egy beszélgetés, ami egyáltalán nem volt az ínyemre.

- Kai félholt farkas, ott pedig AhRa terült ki, ami azt jelenti, hogy megtört az átok. Muszáj eltüntetni innen, és leláncolni őt.

- A többiek lefoglalják a nőt, addig mi elhurcoljuk innen, ezt a kettőt.

Viszont én ezt nem engedhettem. A beszélgető egyedek megindultam JongIn felé, így gyorsan véget kellett vetnem a harcnak, amibe épp belecsöppentem. Gondolkodás nélkül téptem ki az ellenfeleim szívét, majd hajítottam át egy földön heverő karót az AhRa felé tartó személyen. Őt is meg kell védenem.

Annak, aki JongIn felé tartott megrántottam a vállát, mire arccal a földön kötött ki. Magamhoz húztam, majd felrántottam a földről, kezemmel erősen szorítottam a nyakánál fogva.

- Egy ujjal sem érhetsz hozzá - sziszegtem.

- Be kell zárni - nyögte. - Muszáj. Vagy mind meghalunk. Te is...

Szavai kezdték elszakítani nálam a cérnát. Míg bal kezemmel nyakát szorítottam, immár a jobbal pedig a szívét tartottam ujjaim között.

- Szeret engem. Sosem bántana. Senkit sem bánt nyomós ok nélkül!

- A szüleit is megö-

Mielőtt kimondhatta volna, összezártam jobb tenyerem, ezzel szétloccsantva szívét.

- Hazudsz - suttogtam. - De már úgyis mindegy.

Fel akartam kapni AhRa és JongIn testét is, hogy elmeneküljek velük együtt, ekkor vettem észre, hogy a testem minden egyes pontját vér takarta. Ettől pedig teljesen leblokkoltam. Csak álltam ott, körülöttem a holttestekkel. A legrosszabb mégis az volt, hogy a szerelmem is úgy festett, mint egy holttest. A természetesen fehér bundája, most azoknak a mocskoknak a vérével volt átszínezve, akik bezárva akarják látni. Az én véremmel is.

Behunytam a szemem és vártam. Arra vártam, hogy megérezzem, ahogy Mihoko leveszi kezeit a halántékomról. Hogy kinyissam a szemem, és ki kelhessek magamból, amiért ismét manipulálta az elmém. Arra vágytam, hogy az egész csak egy rossz rémkép legyen, vagy egy szörnyű álom. Nem akartam a valóságot.

A pincében megjelent egy barna farkas, majd egy szürke, és egy fekete is. Egyre több lett a ragadozók száma ellenem, ami egyet jelentett a biztos vereséggel. Ha bármelyikük is megharap, akkor meghalok. 

Ma lesz telihold. Még nem teljesült ki teljesen a vérfarkas átok a testemben, még mindig vámpírnak számítok. Ergo, ha valamelyik is sikerrel jár, akkor vége mindennek.

A fekete farkas elrugaszkodott a talajtól, egyenesen felém tartott, szája hatalmasra volt nyitva. Lefagytam. Csak álltam ott, miközben arra vártam, hogy az ellenség belém vájja fogait, ezzel tönkretéve mindent, ami fontos és jó az életemben.

Már csak pár centire volt tőlem, amikor egyik pillanatról a másikra eltűnt a látókörömből. A meglepettséget pislogó szemeim tükrözték, megfeszült testem immár ellazult állapotba került. Tekintetem támadóm után kaptam. Egy másik farkas terítette földre, tekintélyt parancsoló testtartása lehengerlő volt. Szemeiből áradt az erő, a fenségesség. Mint egy Alfa. JongIn.

A megkönnyebbültség úgy száguldott át testemen, mint egy versenyautó a célvonalon. JongIn életben van, megmentett. Majdnem meghalt és még ilyenkor is engem tart előrébb, ahelyett, hogy magát mentené. Most hogy szabad, ezt kellene tennie. Nem érdemlek ilyen mértékű szeretet.

Viszont életben van. És ez nagyobb boldogsággal tölt el, mint barmi más ezen a világon. Legszívesebben a karjaimba zártam volna, és sírtam volna örömömben. JongIn létezése életet adott nekem. Mintha az évek óta kiszáradt földre esőt zúdítottak volna, ezzel megmentve a pusztulás veszélyétől.

Megmentőm AhRa felé bökött a fejével, akinek szívverése megütötte a fülem. Lélegzetet is. Igaz annyira halványan lehetett hallani, mintha egy egész óceán választott volna el tőle, de akkor is hallottam. Meg kellett mentenem őt.

Míg JongIn a farkasokkal harcolt, addig én odarohantam a boszorkányhoz, letérdeltem, majd felsőtestét az ölembe húztam. Csuklómba haraptam, amiből azonnal kiserkent életmentő vérem. AhRa szájához emeltem így megvitattam pár cseppel. Könyörgöm működjön!

A hangok megszűntek. A szívek dobbanása abbamaradt. JongIn bundás teste ölelés után vágyakozva simult hozzám. Ujjaimmal végigszántottam szőrét, majd lágy csókot leheltem gyönyörű fejére. Az én hibridem.